A múlt homályába vesző böjtök

A magyar húsvéti hagyományok a keresztény feltámadásünnep és a tavaszi termékenységi rítusok keverékei: legfontosabb elemei a locsolkodás, a hímes tojás ajándékozása, az ételszentelés (sonka, tojás, kalács) és a böjt lezárása. A népszokások célja a megtisztulás, a bő termés biztosítása és az élet újjászületésének ünneplése volt. Dr. Szőke Anna néprajzkutató nemcsak szülőfaluja, Kishegyes néprajzát kutatja és dokumentálja. Érdeklődési területe sokkal szélesebb körű. A húsvéti, illetve az azt követő és az azt megelőző időszak hagyományairól elmondta, hogy a Nagyböjtként ismert negyvennapos böjtben, farsangvégétől húsvétig, mellőzték a húsféléket.

– Volt, aki negyven napig szigorú böjtöt tartott, és egyáltalán nem fogyasztott húst. Volt olyan is, aki csak a szerdát és a pénteket tartotta meg. Kishegyesre jellemző volt ebben az időszakban, hogy krumpli- és tésztalevesek, valamint a rántott leves hetente szerepelt az étrendben. A tésztafélék közül azokat készítették, amiket az általában minden házban megtalálható nyersanyagok kiadtak: krumpliból nudlit, gombócot, krumplis tésztát készítettek. A kerti termések felhasználásával mákos, lekváros metélt tészták készültek. De gyakran volt „supnúdli” is, ami nem volt más, mint a krumpliból főtt nudli, amit zsemlemorzsában megforgattak. Gyakori volt – sokan ma is még készítik – a grízes tészta házi lekvárral ízesítve. A kalácsok közül többnyire a kelt tésztákat ismerték, mert ehhez voltak meg a szükséges kellékek. Kishegyesen vasárnapokon és ünnepnapokon buktát sütöttek. A szakirodalomban üres kalács néven szerepel, mert a faluban csak így emlegették. Még ma is szólás a faluban: Mit főzöl? Nem tudom, majd amit a ház kiad. Ez azt jelenti, csak abból gazdálkodik, ami a családi gazdaságban megtermett. Nem csak az étrend változott ebben az időszakban. A farsang utáni nagyböjtben természetes volt, hogy nincs táncmulatság. A böjti időszakon kívül minden vasárnap délután táncra, este pedig bálba mentek a fiatalok. A délutáni táncon, ami az évszaktól függően kezdődött – télen három órakor, nyáron négykor – a serdülők, 15–16 évesek vettek részt, szülők nélkül. Az esti mulatságot, amely hét órakor kezdődött, azt már bálnak nevezték. A bálba az eladó sorba került lányok, valamint természetesen a nősülni szándékozó legények jártak. A nagylányt elkísérte a bálba az édesanyja. Vigyázott rá, nehogy megszöktessék, vagy bármi csorba essen lánya tekintélyén. Megtörtént, hogy a gardedám (Kishegyesen gardimama) jobban élvezte a mulatságot, mint a lánya. Megesett, hogy ha nem örvendett köztiszteletnek a gardedám, akkor a legények felkérték őt is táncolni. Ezt aztán a pletykás asszonyok akár évekig is emlegették a faluban – mesélte a néprajzkutató, aki azt is elmondta, hogy mivel a böjtben tiltott volt mindenféle mulatozás, a fiatalok ebben az időszakban is megtalálták a nekik megfelelő szórakozási formát. Közkedveltek voltak a vasárnap délutáni csoportos utcai játékok. Szombatonként a lányok kitakarítottak. Amikor már nem volt fagy és lehetett mázolni, a gangot is felmázolták. Tehéntrágyát és sárgaföldet vízzel összedolgoztak egy vödörben, majd felhígították, s ezzel a sűrű lével egy nagyobb rongy segítségével félköröket rajzolva a földre, fölmázolták a nyitott folyosó földjét.

A lányok feladata volt a ház körülseprése, a ház elejének a fellocsolása is. Ebből meg tudták ítélni a férjhez menendő lány jellemvonását. Takaros, tiszta ház azt jelentette, pedáns a nagylány. Ha viszont a trágyadomb a kapuig ért, egyértelműen szutykos családnak számított. A fiúk a jószág körül szorgoskodtak. Előkészítették az abraknak valót, kihordták a trágyát – helyi szóhasználattal „kiganéztak” – az istállóból, az ólakból, mert vasárnap ilyen munkát nem végeztek egyébként sem. A vasárnapot a vallásnak és a családnak szentelték, amit szigorúan megtartottak. A ház rituális körülseprése is egyfajta hagyomány volt a nagyhéten. Nagyböjt idején, vasárnaponként az utcasarkokon, vagy a szélesebb utcákban csoportba verődve játszottak a gyerekek és a serdülők. Önmagukat „kategorizálták” korosztályok szerint. Az is természetes volt ebben az időben, hogy a 16-17 éves fiúk és lányok az utcán tartózkodtak. Különféle labdajátékok és egyéb mozgásos játékok szervezői és kivitelezői, aktív részesei voltak. A legkisebbek csoportjába a 7-8 évesek tartoztak. Rögtönzött játékszereikkel képzeletüket szárnyalni hagyták és a legkülönbözőbb szerepjátékokat találták ki. Egy rossz lábasra vagy tepsire madzagot erősítettek, ami aztán a lovas kocsitól a babakocsiig minden lehetett. Sárga- és feketeföld-kupacok, úgynevezett földrakások minden utcában voltak. A tél kivitelével egész évben a gyerekek rendelkezésére álltak éppúgy, mint a házak előtt húzódó árokpartok.

Kishegyesen az volt a szokás, hogy szombat esténként kiültek az utcára. Többnyire négy-öt ház lakói tömörültek az utca járatosabb oldalán egy ház előtt, és ott beszélgettek, meséltek. A beszélgetés témája jellemzően az aktuális mezőgazdasági munkáktól indult, majd kiterjedt a falu időszerű eseményeire. Ezeket a beszélgetéseket a fiatalok is szívesen hallgatták. Nem érezték magukat kiközösítettnek, és tulajdonképpen így kezdődött a szokásokba, a munkába való belenevelődés. Ott „füleskedhettek” bármikor a bandában. Az élő szó, amely a megtapasztaláson alapult, példaértékű volt a fiatalok számára. A 7–10 éves lányok kedvelték a mozgásos, dalos, vagy csak ismétléseken alapuló páros játékokat. Ilyenek a „Staj, staj, galuska”, az ajtóig meg vissza. Párban, kezüket hátul összekulcsolva a mondóka ritmusára szökdelő járásban haladtak többen is egymás után, majd a csüccs szóra hirtelen leguggoltak. Lustatojásozni pedig még a 10 évesek is beálltak. Kört alakítottak, leguggoltak – ez fontos mozzanata volt a játéknak, mert guggolásból nehezebb volt futásnak eredni –, egy személy pedig a körön kívül vitte a hátuk mögött a zsebkendőt. Megfordulni, hátra nézni szigorúan tilos volt, de jelt adni sem lehetett, mert az akkor kiesett a játékból. A körben járó ügyesen elejtette a zsebkendőt valaki mögött, s ha nem vette észre az illető, a zsebkendőt hordozó gyermek nagyot ütött a hátára Lusta tojás, lusta tojás! felkiáltással. Amennyiben észrevette, felkapta, futott társa után, és ha utolérte, ő lett a lusta tojás. A kisebbek dalszöveg nélkül is játszották. Ilyen játékok és időtöltés közepette élték meg a nagyböjti napokat.

A tyúkokat is befestették

Húsvét hetében nagycsütörtökig a kishegyesi háziasszonyok igyekeztek minden munkát elvégezni. Nagycsütörtökön festették a tyúkokat vörösre. Kihűlt piros ruhafestékbe mártottak egy fehér tyúkot, mert csak ennek a tollát fogta be szépen a festék. Volt, aki három-négyet is befestett annak emlékére, hogy Szent Péter megtagadta Jézust. A pirosra festett tyúkok emlékeztettek a bibliai történetre. Nagycsütörtökön délután elnémultak a harangok, Rómába mentek – mondogatták ilyenkor. A böjtöt két napig szigorúan tartották, nagypénteken és nagyszombaton. Csak sóba-vízbe levest és pattogatott kukoricát fogyasztottak. Volt aki, csak kenyeret és vizet vett magához. Nagypéntek reggelén az édesapa ébresztette a lánygyermekeket és a friss, hideg kúti vízben megmosdottak, hogy szépek és egészségesek legyenek. Délelőtt festették a tojásokat. Egyszerű festési módokat ismertek. Vöröshagyma levében főzték, de a diófalevél-lé is szépen beszínezte a tojáshéjat. Használtak egyébként még zöld árpát, zöld búzát is. Délután stációjárásra mentek a hívők a Kálvária temetőbe. Nagyszombaton készítették a főtt sonkát és a kocsonyát, megsütötték a süteményeket. Este hat órakor szólaltak meg ismét a harangok, hívogatva a feltámadási misére, amely általában este hét órakor kezdődött. Amikor feljöttek a csillagok, akkor már szabad volt az előre elkészített kocsonyát megenni. Aztán a húsvét reggel hozta a gyerekeknek a legnagyobb örömet, keresték a nyuszifészkeket, amelyek mindig a kert vagy az udvar valamelyik sarkában, zegzugában lapultak. Nagy ajándékok nem voltak, mert arra a szegény embernél nem tellett. Egy-egy szem cukorka, nyuszitojás, csokinyuszi ezüstpapírban, óriási élményt jelentett a gyerekeknek. Húsvét vasárnapján nem főztek. Ekkor minden hívő lélek szentmisére ment és a megszentelendő – az előzőnap elkészített – sonkát, tojást és kolbászt kiskosárban, fehér szalvétával, terítővel letakarva vitték a szentmisére, ahol a pap megszentelte, és csak így kerülhetett az ünnepi asztalra. Szentelt barka minden házban volt. Olyanok is voltak, akik a templomból hazavitt szentelt vízzel áldották meg a húsvéti ételeket.

Virágvasárnap, húsvéthétfő

Húsvét előtti vasárnap Kishegyesen valamikor barkaszentelési körmenet volt Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére. Dr. Szőke Anna felidézte, hogy a szegényebb sorsú gyerekek a Kaszálónak nevezett, a település nyugati részéből megközelíthető határrészéből hozták be a barkát árulni a templom elé. Így az embereknek a gyakran esős, sáros időben nem kellett kimenni a határba barkát gyűjteni. A megszentelt barkát hazavitték és egész évben az eresz alá beszúrva őrizték, abban a hitben, hogy védelmet nyújt a háznak viharok, elemi csapások ellen. Húsvéthétfőn kezdődtek megint a táncos mulatságok és a bálok a hosszú böjt után. Ide felvették az új ruhájukat, vagy a kiegészítőket, kinek mire tellett. Annyi biztos, erre a napra mindenki nagyon készült. Kishegyes kocsmáiban délután és este is volt mulatság. A délutáni tánc két órától ötig tartott, és mint már említettük, ide elmehettek a fiatalabbak, a 14-17 évesek is. Minden fiatal táncolt, vigadott. Azután siettek haza megvacsorázni és az esti bálra már csak az eladó sorban lévő lányokat és udvarlóikat látták szívesen a gardedámokkal. Ezután némileg leszűkült a vasárnap délutánonkénti közös utcai játék.

Bandákban jártak locsolkodni

Húsvét hétfőn húslevest főztek, mellé a vasárnapi ebédet tálalták, de sok helyen kiegészítették főtt krumplival is. Felfrissítették – mondogatták ilyenkor. Ez a nap volt a locsolkodás napja. Sok idő nem is jutott volna a főzésre, mert várták a locsolókat. A legények csoportokban, úgy mondták, hogy bandákban jártak locsolkodni. Leginkább gyalogosan, de akiknek módjukban állt szekérre, fiákerre ültek, zenészeket fogadtak és úgy járták körbe a falu leányait. A legények, amikor a lányos házhoz értek, engedélyt kértek a házigazdától, hogy tisztességben, becsületben felnőtt emberek lévén, meglocsolhassák a kedves lányát. Karon fogták a leányzót és vitték a kúthoz. Akkor még nem voltak divatban a különböző illatosítószerek, nem is gondoltak ilyesmire. A tiszta víznek mágikus erőt tulajdonítottak, azt gondolván, ettől lesznek egészségesek. A kútból húzott vödör vízzel legtöbbször leöntötték a lányokat, megtörtént, hogy emiatt napjában többször is át kellett öltözniük. Az anyákat annál nagyobb büszkeség töltötte el, minél több vizes ruhája volt aznap a lányának. Locsolkodás után borral és kaláccsal kínálták a legényeket. A közelebb álló legények, akik többet tudtak a lányról, esetleg azt is, hogy mi a nótája, azt is elhúzatták a kapuban. Udvarban, utcán egyformán vigadtak az emberek húsvét hétfőn. Szép tavaszidőben a gangra vagy az udvarra vitték ki az asztalt, amelyre a lányok már korán reggel kikészítették a kalácsot és bort. A kisebb lányokhoz főként osztálytársaik, utcabéli és korukbéli fiúcskák mentek locsolkodni. Pénzt nem adományoztak, adományként tojást és kalácsot kaptak a locsolók. Locsolóversek Kishegyesen nem voltak ismeretesek, annál inkább a csoportos nótaszó.

@kc= Interkulturális jelenségek

Dr. Szőke Anna egy érdekes jelenségre is felhívta a figyelmet annak kapcsán, hogy mivel változik a falu  nemzetiségi összetétele, változnak a hagyományok is.

– Húsvétkor, a temetőben is úgynevezett tojásfát tesznek a sírokra, barkára, ráaggatva a díszes tojásokat. De megtapasztalható egy merőben ellentétes szokás is, amely ellentétes a magyar hagyományokkal. A temetőkben láthatjuk, hogy vannak most már olyan sírok, amelyekben ortodox (pravoszláv) vallásúakat temettek el a hozzátartozóik. Nincs különválasztva a katolikus rész, a pravoszláv sírok is sorban következnek, ahogy a „helyzet  diktálja”. Pravoszláv szokás, hogy az elhunyt szerb nemzetiségű hozzátartozói ételt visznek ki a temetőbe, és az elhunyt sírjára helyezik. Szintén szokás, hogy meggyújtott cigarettát is otthagynak a sírhalmon. Tapasztaljuk az utóbbi időben, hogy magyar sírokon is megjelenik ez a szokás. Még nem tömeges, de jelen van, megfigyelhető. Ezt interkulturális jelenségnek nevezzük, ami azt jelenti, hogy a szokások átvándorolnak egyik kultúrából a másikba – mutatott rá a néprajzkutató.