2024. április 26., péntek

Köszönjük, Emese!

„Zoltán, gondolkodtam ezen az adósságrendező hitelen. Ezzel, ugye, ki lehet váltani a régi hiteleket egy kedvezőre. Építhetnénk egy kemencét, itt, a bankfiók közepén, ahova mindenki bedobhatná a régi csekkjeit, plusz süthetnénk kenyereket, amiket aztán odaadhatnánk ajándékba…” – rohan főnöke után a valóságtól kissé elrugaszkodott ötletével a rendkívül lelkes, sőt kifejezetten tudálékos banki alkalmazott, miközben elképzelésének illusztrálásaként meggyújtja a kezében lévő csekkeket. Azok a földre esve ráragadnak a férfi cipőjének a talpára, akit szemmel láthatóan igencsak felbosszant a furcsa akció. A válasz csupán annyi: „Köszönjük, Emese!”

Ugye, mindannyian emlékszünk az ominózus bankreklámsorozatból elhíresült Emesére, akinek rendhagyó ötletein valamennyien jókat derültünk annak idején, köztük például azon, amikor azzal állt elő, hogy fogadják konfettiesővel az ügyfeleiket, hogy érezzék, náluk ők az ünnepeltek; vagy azon, amikor az ún. klikkelőgyűszű bevezetését szorgalmazta, amely állítása szerint hideg időben melegen tartja az ujjat; esetleg azon, amikor azzal a javaslattal állt elő, hogy minden olyan vállalkozó, aki a bankjukba érkezik hitelelbírálásra, kapjon egy papagájt, amelyet hazavihet, megtaníthat a szükséges adatokra, így akkor, amikor legközelebb hitelért szeretne folyamodni hozzájuk, csupán a papagáját kellene beküldenie, és ezzel temérdek időt spórolhatna meg.

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Emesére, illetve az évekkel ezelőtti reklámokban elhangzott mondatokra még ma is emlékszünk, sokkal jobban, mint például arra, hogy milyen bank reklámjában is jelentek meg. Ez részben a történetet megálmodó szakemberek kreativitását dicséri, részben ugyanakkor arra is visszavezethető, hogy maguk a reklámok olyan élethelyzeteket vetítettek elénk, amelyekkel bizonyos szempontból valamennyien tudtunk – illetve tudunk ma is – azonosulni.

Mert mindannyiunknak vannak Emeséi. Mindannyiunk környezetében élnek olyan személyek, akik időről időre olyan dolgaikkal terhelnek minket, amelyek nemcsak nem érdekelnek bennünket, hanem az értelmüket sem látjuk. Ez azonban még mindig a jobbik eset. Ugyanis ilyenkor legalább azt érezhetjük, hogy a tenni akarás, az együttműködési szándék, a fejlődés igénye vezérli a cselekedeteiket, és ez valamiféle együttérzésre ösztönöz bennünket, még akkor is, ha nem vesszük különösebben komolyan őket, ha nem tulajdonítunk jelentőséget annak, amit mondanak, hiszen az ilyen emberek szavainak általában nincs súlya, jelentősége.

A rosszabb eset az, amikor mindehhez még temérdek rosszindulat is társul. És valljuk be, ilyen Emeséi is vannak mindannyiunknak. Olyan személyek, akik örömüket lelik abban, ha végeláthatatlanul kritizálnak másokat, ha folyamatosan megpróbálják megkérdőjelezni az eredményeiket, illetve töretlen elszántsággal becsmérelik őket ahelyett, hogy önmagukkal, a saját problémáik megoldásával, a saját lelki egyensúlyuk megteremtésével foglalkoznának. Joggal merülhet fel a kérdés, vajon miért érzik ezt szükségesnek. Számos oka lehet az ilyen viselkedésnek, egyebek között nyilvánvalóan az is, hogy ezáltal szeretnék többnek láttatni magukat annál, mint amik valójában, a maguk frusztráltságában, megtörtségében, megkeseredettségében. És éppen ez az, ami miatt nehéz eldöntenünk, miként viszonyuljunk hozzájuk. Vegyük fel velük a kesztyűt, és küldjük el őket oda, ahová jólneveltségünk és tisztelettudóságunk híján a legszívesebben tennénk, vagy engedjük, hogy az együttérzés, az elfogadás és a tolerancia kerekedjenek bennünk felül?

„Csak én sajnálom Emesét?” – tette fel a kérdést egy kommentelő az egyik ilyen bankreklám kapcsán, akinek felvetése talán némiképp elgondolkodtathat valamennyiünket, akár az első, az ún. jobb, akár a második, az ún. rosszabb esetbeli Emesékre gondolunk, illetve arra, hogy valóban sajnálatra vagy inkább szánalomra méltónak tartsuk-e őket. Ám akár az egyik, akár a másik a szimpatikusabb, a lényeg mégiscsak az, hogy bárhogyan viszonyulunk is hozzájuk, nem érdemes különösebben nagy jelentőséget tulajdonítanunk nekik, annál nagyobbat pedig semmiképp, mint amennyit valójában megérdemelnek, éppen ezért a lelki nyugalmunk megőrzése érdekében a bosszankodás helyett intézzük el mi is egy megengedő mosollyal meg annyival, hogy: „Köszönjük, Emese!”