2021. június 21., hétfő

Tito

Május 7-én volt százhuszonkilenc éve annak, hogy Kumrovecen megszületett Josip Broz. De nem ez a nap volt a születésnapja, hanem május 25-e, az ifjúság napja. Amikor 1980. május 4-én meghalt, elképzelhetetlen volt, hogy erről nem fog mindig megemlékezni az ország.

Negyvenegy év telt el azóta. Hat évvel több annál, mint amennyit az ország élén töltött. Mintha egy mérleghinta közepén egyensúlyozna, ami hol az általa erős kézzel vezetett ország felé, hol pedig a halála után széteső ország felé billen. Fehér öltönyben egyensúlyoz az évek és életek felett. Ennyi maradt. Meg a Virágház. Költői hozzáállásra vall, hogy a születésnapjának az ifjúság napját tette meg. Mivel nem arra a napra tette, amikor valóban született, így – látszólag – nem a felnövő generációk azonosultak vele, hanem ő azonosult velük. Költői hozzáállásra vall a Virágház, mert nem temetőben fekszik, mint a halottak mind, hanem egy házban nyugszik, virágok között. Fehér öltönyben költői ötletekkel és nagy erővel irányította az illúziót, amit megálmodott, és ahol a lelkesedés fűtőanyaga legalább annyira megteremtette a jólétet, mint az eladósodást hozó kölcsönök.

1980. május 5-én a Magyar Szó rendkívüli kiadást jelentetett meg. Kézenfekvő. Hiszen ezzel, hogy a jobb felső sarokban fekete keretben megjelentették, hogy rendkívüli kiadás, kiemelték az aznapi újságot a lapszámok sorából. Így érzékeltették, hogy az időt kizökkentették a medréből. Vagy az idő kizökkent a medréből. Így visszafelé ez már eldönthetetlen, mert az emlékek és a lapszám összetalálkoznak, összetapadnak. Lapozva az aznapi újságot, kalapot kell emelni azok előtt, akik megszerkesztették, összerakták. Hiszen sikerült nemcsak összefoglalni, hanem érzékeltetni is azt, ami miatt kizökkent az idő, megállt az élet, sírt egy egész ország, és velünk gyászolt a világ. Nem voltunk egyedül. Az aznapi Magyar Szó pontosan idézi fel az akkori benyomásokat, érzelmeket. Nincs benne semmi túlzás, felületesség. Pontos és átfogó.

Aztán nem múlt el egy évtized és már felépült a gyűlöletre alapozó ország. Azért épült gyűlöletre, hogy darabokra hulljon szét. A jólét és kölcsönös szeretet illúziója helyébe a megosztottság és kifosztottság valósága került. Gyászos, fájdalmas, tragikus és feldolgozhatatlan tapasztalat annak belátása, hogy illúzióra sem lehet országot építeni, csak ideig-óráig, a mi tapasztalatunk azt mutatja, hogy legfeljebb negyvenhat évig, amiből ráadásul az utolsó kilenc nem volt egyéb, mint erőszakoskodó, tülkölő, hangoskodó, csúfolódó kommunikáció.
Ez mégsem jelenti azt, hogy amit a halálakor írtak róla a napilapunkban, nem volt pontos és átfogó.

Talán ez a természetes menete az ilyen típusú fejlődésnek. Illúzió-kommunikáció-gyűlölet-szétesés. Amikor a gyűlölettől szétlyuggatott viskóvá koszlott az ország és szétesett, akkor maga alá temette a mérleghinta közepén egyensúlyozó fehér öltönyös alakot, aki „titkon szinte titkon egy kis virágházat épített magának mint ahogy házikót tákol hátul az udvarban magának az ember és kérte harca és kérte halódása és kérte halála után fektessék oda.” Talán semminek sincs akkora ereje, mint annak a művészetnek, ami nemcsak megteremti, hanem újraírva hitelesíti a valóságot. A láttatás elemi ereje elsöpri a kételyt, és felülírja a tapasztalatot.

Ugyanakkor mégis csak az a helyzet, hogy egy fehér öltönyös politikus, költői ötletekkel és véres kézzel, akárha mérleghintán állna, egyensúlyozott életek és évek felett.