2021. május 9., vasárnap

Lánc, angyalos medállal

Rendet tett a fiókjában. Az önéletrajzát új dossziéba rakta. Átolvasta, majd kiegészítette az új tanfolyam elvégzésével. A születési helye, pontos ideje, anyja, apja meg az ő neve is törvényesen kitalált. Az igazságot senki nem tudta. Készülődni kezdett, mindig hamarabb ment be, hogy nyugodtan kezdhesse el a munkát. Megfogta a nyakláncán lógó angyalkás medált. A láncot már kicserélte sodrott aranyra, erre költötte a jubileumi jutalmát, de a medál az volt, amit talán még a szülőanyja tett a nyakába.

Vasutasok találtak rá azon a szürke hajnalon. Mellékvágányra tolt tehervagon mellett álltak meg rágyújtani, amikor meghallották a vinnyogó hangot. Józsi, a csapatból a legfiatalabb, fellépett a csúszós lépcsőn, s néhány perc múlva már hozta is óvatosan a papírdobozt. Ócska pokrócba csavarva csecsemő nyikorgott benne, arca már lilára fagyott, hideg április hajnal volt. Régen történt, nagyon régen – gondolta Margó nővér, és végigsietett a kórház folyosóján. Intézetekben nőtt fel, sovány, cinegelábú kislány volt, de szívós, mint az inda. Sosem lázadt, a családjára sem volt kíváncsi. Persze reménytelen is lett volna kutakodni. A vasutasok sokáig látogatták, karácsonykor csomagot hoztak, egyszer még a Balatonnál is nyaralt a vasutas üdülőben.
Minden év tavaszán elutazik abba a városkába, ahol ráleltek, üldögél az állomáson, nézi az embereket. Hátha egyszer eszébe jut az anyjának, és ő is ott lesz. Talán odamegy ahhoz a vágányhoz, s ha áll ott egy vonat, végigsimítja az oldalát, mint ahogyan ő is. Persze sosem történt semmi különös. Ahogy elvégezte az iskolákat, ebbe a kisvárosi kórházba került.
A csecsemőosztályon dolgozik majdnem harminc éve. Mindig a nővérszállón lakott, szabad idejében picike cipőket horgol, ez a babramunka felvidítja. A kislányoknak rózsaszín, a kisfiúknak kék szalagot húz bele dísznek. Néhányan megmosolyogják a különleges ajándékot, de sok szülő meghatottan viszi el. Szereti a hivatását, a kicsiket. Óvatosan, ám határozottan veszi kézbe az apróságokat, s azok rögtön abbahagyják a sírást. – Van lelke a gyerekekhez – mondta egyszer a főorvos. Elpirult a dicséretre, nem szeretett a középpontban lenni. Csendes volt, figyelmes és udvarias. Szívesen jött be ügyelni ünnepekkor is. Tudta, néhányan számítanak is erre, hiszen őt nem várta senki. Mindegyik pici a családom – gondolta.
Már több mint két évtizede babamentő inkubátort tettek a kórház udvarára, egyenest az utcáról lehetett odalépni. Ő az elsők között lett a biztonsági szolgálat tagja, tudta jól, mit kell csinálni, ha megszólal a jelzőrendszer. Várni kell egy kicsit, hogy aki beteszi a babát, elmehessen. Névtelenül, arctalanul, de biztonságban tudva a csecsemőt. Vajon az ő anyja mire gondolt azon a ködös reggelen?

Még nem ért el a folyosó végére, amikor megszólalt a csengő. Egy pillanatra nem is tudta, honnan jön a jelzés, csak az évenkénti gyakorlaton hallotta, meg vagy nyolc éve. Állt egy kis ideig, majd szaladni kezdett, át a hideg udvaron. Rózsaszín kockás plédbe takarva apróság feküdt az inkubátorban. Magához ölelte, óvatosan vitte, nehogy a hideg szél az arcába csapjon.
Tán kislány született – mosolygott, és az apró kis kéz ráfonódott az angyalos medálra.