2021. június 14., hétfő

Jöttek a hangyák

A Hangya a legkedvesebb verseim közé tartozik. Tudom, hogy már írtam erről. Többször is. De amikor megérkezik a tavasz, vele a hangyák, nekem eszembe jut József Attila verse. És az orromban a gyerekkor illata, a zápor frissessége, a porhanyós föld színes szürke göröngyei.

A házban, ahol élek, minden évben megjelennek a hangyák. Eleinte nem lehet látni őket, csak a parkettán jelennek meg a „túrások”, a szegőléc mentén. Finom, száraz anyag, porhanyós. Nem csodálkozom, hozzászoktam. A nagyanyám óriási harcokat vívott velük. Nem a dolgozószobában (akkoriban nappali) jelentek meg, hanem a konyhaszekrényben (ma ott a konyhapult). Amint megláttam a finom porhanyókat, nyargaltam az egykori konyha irányába (ma ebédlő), hogy szemügyre vegyem a helyzetet. De az egykori konyhaszekrény helyén a hajópadló ragyogott, a szegőléc mellől semmilyen hangyahadjárat nem indult. Visszaügettem. Látom ám, hogy a párnámon masíroznak a kis fekete rovarok. Szépen, akkurátusan. Gyorsan körbenéztem. Meg is találtam az újabb porhanyókat az ablak alatt. Azonban az összes fúrást és megérkezést jelző halmocska a lehető legtávolabb volt a párnától. Hosszú utat kellett megtenniük, ráadásul az út egy részén felfelé kapaszkodva. És minek? Hiszen semmivel nem szolgál a párna.

Amúgy nem szeretem a hangyákat. Csípnek. Csiklandoznak. Idegesítenek. Éjszaka rájuk riadok. Fölkapcsolom a lámpát. Az éjjeliszekrényen, Bereményi Géza Azóta is élek című kötetén masíroznak. A sor eleje már a fülemnél a párnán, a sor vége a könyvön. Nem könnyű meglátni, mivel a borítója éppen olyan, hogy akkor is lehetnének rajta hangyák, amikor nincsenek, amikor pedig vannak, gondolhatjuk, hogy csak olybá tűnik. Onnan tudom mégis biztosan, mert mögötte Oswald Spengler Válságok árnyékában című könyve van, és a szürkés szín kiemeli a hangyákat. Tehát ha azon hangyák vannak, és a fülemnél is, akkor biztos, hogy a Bereményi-köteten is. Talpra! Hopp!

A világon nincs demokratikusabb dolog a tehetségnél. Ezért lehetséges, hogy valamely tanyán nevelkedő, földeken kapáló, a televíziót hírből sem ismerő gyermekből színész, egy szappanfőző és egy mosónő fiából költő, egy piaci árus unokájából író és filmrendező legyen. Mert a tehetség nem abban ölt alakot, hogy a gyermek azt mondja, színész/költő/író leszek, hanem abban ölt alakot, ahogyan magába fogadja a valóságot. Abban, ahogyan ő látja a világot, a fényeket, a délibábot, sámlin ülve a gyarapodó habkupacokat, amiket a borotválkozó nagyapa helyez egy újságpapírra, ahogyan egy hangya látványában a lágyan ölelő, életigenlő, boldogságot sejtető és szemvillanásnyi idő alatt eltűnő gyermekkor szépségét is felfedezi.

Ahogyan a hangyák jelzik a tavaszt, rendíthetetlenül befúrva magukat a világunkba, a házunkba, a párnánkra, a tányérunkba, a zuhanyzóba, előbukkannak a föld alól, a semmiből, a szegőléc mögül, az ajtórésből, a lépcső repedéséből, a hajópadló rései közül, pontos időben, mégis váratlanul, mint egy áprilisi zápor, úgy dolgozik a tehetség, ami azzal, hogy a saját módján érzékelt valóságot megosztja másokkal, szebbé, elviselhetőbbé, tűrhetőbbé, emberségesebbé teszi a világot. Legalábbis nekünk így tanították. Ezért kellett a műveket megismerni, és nem az életrajzokat megtanulni.