2021. május 12., szerda

Ember a csillagok között

„Moszkvából jelenti a TASZSZ.

Tegnap reggel a Szovjetunióban a világűrbe röpítették az első embert. A Vosztok nevű űrhajó utasa Jurij Alekszejevics Gagarin szovjet repülőőrnagy volt. A TASZSZ első jelentése szerint sikeresen felvették vele a rádiókapcsolatot.

A műbolygó súlya a pilótával együtt 4725 kiló volt, nem számítva a hordozó rakéta utolsó lépcsőjének súlyát.

A Tanjug hírügynökség tegnap délelőtt 11.12 órakor érkezett moszkvai jelentése szerint az első űrhajós sikeresen befejezte útját: Gagarin őrnagy a Vosztok űrhajóval előre kijelölt területen a Szovjetunióban földet ért. A Szputnyik 175 és 302 kilométer közötti magasságban keringett a Föld körül” – így tájékoztatta olvasóit az 1961. április 12-ei világtörténelmi űrutazásról a Magyar Szó.

Jurij Gagarin (1934–1968) pontosan hatvan évvel ezelőtt járt a világűrben. Azt a napot azóta a űrhajózás világnapjaként ünnepeljük, ugyanis Gagarin útja után több mint kétszázhatvan űrrepülést hajtottak végre szovjet-orosz, amerikai és kínai űrhajókon, és több mint négyszáz ember hagyta el bolygónk légkörét. Köztük volt Farkas Bertalan is, az egyetlen magyar állampolgárságú űrhajós, aki 1980-ban járt a csillagok között, valamint a magyar származású Charles Simonyi, aki 2007-ben és 2009-ben űrturistaként járt a Nemzetközi Űrállomáson. Sőt az űrhajósok nem csupán elhagyták Földünk légkörét, hanem leszálltak egy másik égitest felszínére is. Alig egy hónappal Gagarin útja után az Egyesült Államok elnöke, John F. Kennedy 1961. május 25-én bejelentette: az évtized végéig embert küldenek a Holdra. Kennedy ígérete teljesült, még ha azt a nagy hatású elnök sajnos nem érhette meg. 1969. július 21-én Neil Amstrong és Edwin „Buzz” Aldrin megtették sétájukat a Hold felszínén. Az Apollo–11 után az Egyesült Államok még ötször juttatott embert a Hold felszínére.

Ma ünnepeljük az űrhajózás világnapját (Fotó: wiktionary.org)

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hidegháború alatt végrehajtott űrutazások nem pusztán tudományos célt szolgáltak, hanem a két szemben álló szuperhatalom versenyének eszközei is voltak. Ezért nem indult 1972, az Apollo–17-es küldetés óta embert szállító űrhajó a Holdra. Az Egyesült Államok legyőzte nagy vörös riválisát azzal, hogy a csillagsávos lobogót tűzte ki égi kísérőnk felszínére. A politikai döntéshozók ez után már nem látták értelmét, hogy további milliárdokat áldozzanak az űrkutatásra. Manapság azonban szemünk előtt egy újabb, ezúttal többszereplős űrverseny van kibontakozóban. Az Egyesült Államok most a korábbi Szovjetunió helyett Kínával folytat presztízsmérkőzést az elsőségért. A két szuperhatalom mellett pedig nem feledkezhetünk meg az egyre nagyobb űrkutatási ambíciókat dédelgető Indiáról, a kiváló űrszondákkal büszkélkedő Japánról, valamint Oroszországról sem. Sőt az elmúlt évben az Egyesült Arab Emirátusok lepte meg azzal a világot, hogy Kína és a NASA mellett ők is indítottak űrszondát a Marsra. Így a politikai döntéshozók újból hajlandóak nagyobb összegeket áldozni az űrkutatásra, hiszen számukra nem mindegy, hogy évek múlva az emberiség a Holdról egy újabb csillagsávos lobogó kitűzését nézheti végig, vagy ezúttal egy másik nemzet teszi meg ugyanazt, amit az Egyesült Államok már megtett 1969-ben. Ezzel pedig hosszú távon az is eldőlhet, hogy mely nemzet adja majd egyszer az első embert a Marson.

A fentiek fényében sokan felvetik a kérdést: van-e értelme annyi pénzt áldozni az űrkutatásra? Az ilyen kérdések miatt kell felhívni a figyelmet arra, mennyi mindent is köszönhetünk a különböző űrprogramoknak. Elég, ha csak a Föld körül keringő műholdakra gondolunk. Életünket el sem tudnánk képzelni nélkülük. E szerkezetek létezésének köszönhetjük ugyanis többek között a gyors internetet, és általánosságban a mai villámgyors kommunikációt, valamint a GPS helymeghatározó rendszert. A meteorológusok is műholdakon keresztül figyelik bolygónk időjárását. Így tudnak többnapos, viszonylag pontos időjárás-előrejelzéseket készíteni. E tény szó szerint életeket ment. Előre tudjuk például, hogy hol csap le egy pusztító hurrikán, így időben elvégezhető a lakosság evakuálása a természeti csapás sújtotta területről. Az űrutazásoknak egyébként nem csak az a céljuk, hogy embert vigyenek fel a csillagok közé. Minden egyes ilyen utazás tudományos expedíció is egyben. Az űrhajósok küldetésük során számos kísérletet elvégeznek, amellyel tovább bővítik az emberiség tudását az űrben uralkodó állapotokról és az égitestekről. Űrutazása során maga Gagarin is elvégzett egy kísérletet hatvan évvel ezelőtt. Igaz, mai szemmel nézve igen egyszerű kísérlet volt ez. A szovjet űrhajós ugyanis nem tett mást, minthogy amikor elérte a súlytalanság állapotát, elfogyasztott néhány falat ételt, és ivott is. Előzetesen ugyanis voltak olyan feltételezések, hogy a súlytalanság állapotában képtelenség táplálkozni. Gagarin kísérete rácáfolt erre.

Amikor számba vesszük az űrkutatás előnyeit, és arra gondolunk, hogy mennyi mindent is köszönhetünk az űrhajósoknak, nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy milyen veszélyes vállalkozás is embert juttatni a világűrbe. A Gagarinéhoz hasonló sikeres utazásokat számos kudarc és szerencsétlen kimenetelű balesetek kísérték, amelyek nem kevés emberéletet követeltek. 1967-ben például gyakorlás közben kigyulladt az indítóállványra felszerelt Apollo–1 kabinja, és a benn lévő három űrhajós, Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee elevenen elégett. Ugyanabban az évben a Szojuz–1 űrhajó ejtőernyője visszatéréskor nem nyílt ki, és a visszatérő kapszula, fedélzetén Vlagyimir Komarovval becsapódott Kazahsztánban. 1986-ban a Challenger űrrepülőgép az indítás után felrobbant. A fedélzetén lévő hét űrhajós életét vesztette. 2003-ban a Columbia űrrepülőgép a visszatéréskor a levegőben darabjaira hullott. A tragédiában a Challenger-katasztrófához hasonlóan hét űrhajós vesztette életét. Rájuk is emlékeznünk kell a mai napon. Áldozatuk csak akkor nem lesz hiábavaló, ha tovább kutatjuk az űr nagy titkait, és újabb Gagarinhoz hasonló űrhajósok repülnek fel a csillagok közé.