2021. május 15., szombat

Majd adok én neked…

Vera az ötvenet taposta, amikor megismertem a tanáriban. Matematika–fizika tanárnő volt a kis falusi iskolában, ahol helyettesítést vállaltam. Szolgálati lakásban élt az iskola mellett Józsival, mindkettejüknek második házassága volt ez. „A gyermekáldásról lemaradtunk” – mondta Vera, és mintha a szomorúság mellett valamiféle szégyen is megjelent volna a hangjában. Szívélyes és mosolygós embert képzeljünk el, de olyan, akit komolyan kell venni. Mindig elegánsan öltözött, szép cipőkben járt. Arcvonásai még őrizték a fiatalkori szépség nyomait, csak egy vörös folt tűnt elő néha a bal orcáján. Sminkkel ügyesen kendőzte, de stressz hatására a pír úgy villogott, akár egy szirénázó tűzoltókocsi lámpája.

Egymás mellett ültünk a tanáriban, együtt kávéztunk, uzsonnáztunk és egyre többet viccelődtünk. Mindig akadt megbeszélnivalók, mert hasonlóan vélekedtünk a világ nagy dolgairól, egyetértettünk az oktatáspolitika kérdéseiben, női témákban. Az órák után néha meghívott egy kávéra, süteményre. Olyan jókat beszélgettünk, hogy Józsi munkából jövet többször ott talált. (Eladóként dolgozott a városban, egy márkás cipőboltban. A cipők, a női lábak és a női lelkek kiváló ismerője, a vevők kedvence volt a „Kedves József”, egyeseknek csak Józsikám.) Ilyenkor felugrottam, de kedvesen ott marasztalt és miután körberajongta az ő Verikáját megterített három főre. Vacsora közben első kézből tájékozódhattam a legújabb cipődivatról.

Egymás mellett ültünk Verával azon a nőnapon is, amikor az igazgató úr rendkívüli értekezletet hirdetett és bejelentette: „A kormány szigorú intézkedései… a pandémiahelyzet … Kedves kollégák, hétfőtől online oktatásra térünk át.” Halk moraj hallatszott, majd záporozni kezdtek a kérdések, amelyekre még nem volt „felső fórumokon előkészített stabil válasz”. A bejelentésre Vera előbb falfehér lett, majd a bal orcája jelezni kezdett. Olvastam a gondolataiban: „Én szeretem a gyerekeimet és látni akarom őket munka közben; az én jól bevált módszerem nem online oktatásra lett kidolgozva; az informatikatudásom ehhez nem lesz elegendő; a hálózat sem bírja… Mi lesz velem?” Tudtuk, hogy az osztályában vannak árvák, rászorulók, akiket felkarolt. Mi lesz így velük?! Mi lesz az anya nélkül nevelkedő serdülő lányokkal, akiket a szárnya alá vett?

Botticelli: A tavasz
Botticelli: A tavasz

Átballagtunk hozzá és csendben ültünk a kis szolgálati lakásban, amíg lefőtt a kávé. Nem tudtam mit mondani, hiszen engem is kikészít a helyzet, amelyben nem lehet tervezni, teljesen kiborít a logikátlanság. A múltról sem kezdeményeztem beszélgetést, nem szokásom faggatni az embereket, megelégszem annyival, amennyit önszántukból mesélnek magukról. Veráról amúgy is úgy kellett lehámozni a történetek rétegeit, lassan, egyenként fejtegetve. A bal orcán lévő arcpír egyébként is jelezett: Állj, ne tovább, amíg nem tudom, hogy megőrzöd-e a titkom, vagy ellenem fordítod!

Csak sejteni lehetett mi rejtőzik legbelül. Hogy a váratlan helyzet miatti aggodalom mellett a múltban megélt fájdalom tüskés indája türemkedik elő, és harcol a púderrel, a könnyekkel, sőt arra készteti a nyelvet, hogy megeredjen.

– Tudod – kezdte Vera csak úgy magától –, édesanyám kómába esett, amikor megszülettem. Apám először a csecsemőt vihette haza, majd 5 hét múlva a lábadózó anyát is, aki azok után már nem tudott teljes értékű életet élni. Még hat évet maradt velünk, mielőtt csendesen örökre távozott volna. Apám nagyon szeretett, néha mégis bűntudatot éreztem mellette, amiért elveszítettük anyámat. Ő nevelgetett, de akárhogy igyekezett, egy kamasz lánynak nem pótolhatta az anyát. Emlékszem, egyszer az iskolában a lányok egy filmről susmogtak, nem mertem elárulni, hogy nem értem, miről van szó. Otthon azután odaültem a fotel elé a kifestővel, apa olvasott. Mintegy mellékesen megkérdeztem: „Apu, mi az a szex?”

– Micsoda?! Ezt meg hol hallottad? – horkant fel. – Majd adok én neked szexet!

És ezzel az én szexuális neveltetésem le is lett tudva. Amikor először menstruáltam, teljesen felkészületlenül ért. Nagyon megijedtem, nem értettem mi történik a testemmel. Mindenem csupa vér, de sérülés sehol! Törölni kezdtem papír zsebkendővel, de csak nem akart elállni. Ekkor elővettem édesanyám batiszt zsebkendőit, a hozománynak szánt monogramos hímzett zsebkendőimet, a könnyeim és a vér meg egyre jobban folyt. Beosontam a fürdőszobába, mostam a véres zsebkendőket és töröltem magam. Apa újságot olvasott. Odaszóltam, hogy gyomorrontásom van, nem vacsorázok, majd görcsök közt forgolódtam az ágyamban hajnalig. Másnap az iskolában a lányok felvilágosítottak: „Te kis hülye, de jó neked, te már nő lettél!” A hétvégét nenukánál töltöttem. Amikor végre kettesben maradtunk megnyugodtam a karjai közt. A gimi után egyetemre iratkoztam, harmadévesen meg abbahagytam. Dragan nagy csinnadrattával vett feleségül, magával vitt a szülői házból. Matek helyett új helyzeteket kellett elsajátítanom.

Azon a nők napján nagyon vártam haza. Nem készültem vacsorával, azt reméltem elvisz étterembe és ünnepelünk. Kikészítettem az új ballonkabátomat meg az új cipőt és sokáig vártam. Sötét volt már, amikor kissé kapatosan hazaállított. A cégben köszöntötték a nőket, ital volt bőven, de éhesen jött haza. Követelte a vacsorát. Nem főztem – mondtam –, gondoltam elmegyünk egy elegáns helyre.

Fel sem fogtam, ami történt, olyan hirtelen ért. – Majd adok én neked elegáns helyet! – és a tenyere másodszor csattant az arcomon.

E második után nem kért bocsánatot, nem fogadkozott, hogy soha többé... csak betántorgott a hálószobába. Szerencsére gyorsan elaludt, mire kijöttem a fürdőszobából már horkolt. Nesztelenül közlekedtem, óvatosan leemeltem a szekrényről a legnagyobb bőröndöt, csendben csomagoltam.

Az utcai ruhára köntöst húztam és ledőltem, minden esetre, ha felébredne. Üres voltam belül, csak a megalázottság néma sikolya keveredett a hitvesi ágy felett terjengő izzadtság, cigi és pálinka bűzzel. Öt órakor indult az első busz. Lámpát sem gyújtottam, úgy búcsúztam el szerény hozományom hátrahagyott darabjaitól. Megemeltem a súlyos bőröndöt és húztam, cipeltem magammal a múltamat. Lángoló arccal érkeztem Nenukához. Ő nem kérdezett semmit, csak annyit mondott: „Most pihenj le, majd megbeszéljük, mi legyen.” Nemrégen özvegyült meg, és miután eltemettük drága jó édesapámat is, jól jött egymás segítsége. Szépen berendezkedtünk a közös életre. Visszamentem az egyetemre és sikeresen elvégeztem. Nenukával kettesben ünnepeltük meg. Hétvégeken sétáltunk, nézegettük a kirakatokat. Főleg a cipőbolt előtt ácsorogtam sokáig. Szeretem a szép cipőket. Amikor betértem, az eladó mindig szolgálatkész volt, hozta a zsámolyt, elébem ült és egymás után adogatta rám a szebbnél szebb lábbelit: ünneplő körömcipőt, kényelmes utcait, sportosat. Olyan könnyedén és simogatón emelte meg a lábamat, ahogy előtte még senki. Közben engem is dicsért, nem csak a portékáját.

– Milyen jól áll kiskegyeden, kiemeli a kecses bokáját, a gyönyörű vádliját. Ugye milyen könnyű benne a járás. Olyan légiesen lépked, hogy élvezet nézni! Ebben a magas sarkúban meg olyan könnyen fog táncolni, hogy egy percet sem hagyják majd petrezselymet árulni!

 – Ugyan kérem – hárítottam, de jól esett, amikor folytatta:

– Nekem elhiheti kedves, ilyen tökéletes lábakon nem minden nap tipegnek be hozzám!

Incze Olívia illusztrációja

Flörtöl velem, futott át az agyamon. Tudod, úgy tűnt, oly mód tartja a kezében a lábam, úgy igazgatja rajta a lábbelit, mintha ezzel helyre akarná billenteni a világ rendjét, mintha ki akarná igazítani az elferdült múltat, megjavítani mindent, ami az életemben elromlott. Azután új cipős szekrényt kellett vennem. Akkor már bedolgoztam a helyi iskolában. Majd állandó helyet kaptam itt falun. Szolgálati lakással járt, elfogadtam, mert Nenukát közben a lánya magához vette ápolni.

A cipős szekrényt Józsival együtt költöztettük ide. Ő egyszer sem mondta, hogy majd adok én neked, miközben mindenét nekem adta, önzetlenül és szeretettel.

Lassan eltűnt a stigma, amely vészjóslóan jelezte Vera zaklatott lelki állapotát.

– Köszönöm – mondtam –, mindent köszönök, a habos kávét, a bizalmadat, a reményt. Lassan indulnom, kell, de holnap még egyeztetünk az új módszerek kapcsán.

Józsival a buszmegállóban futottam össze. Kedélyesen üdvözölt, de pillanatok alatt leesett neki, helyzet van.

– Semmi baj – nyugtattam. – Csak foglalj asztalt, amíg lehet és vidd ki Verikát egy elegáns helyre.

– Már foglaltam – kacsintott rám Józsi mosolyogva.