2021. május 12., szerda

Az utolsó felvonás

Bojan Vuletić: Porodica (A család)

A köztelevízió a múlt héten sugározta a Bojan Vuletić forgatókönyve alapján és rendezésében készült Porodica (A család) című minisorozatot, amely Slobodan Milošević letartóztatásának történetét meséli el. A sorozat öt epizódja a Milošević család három tagjának utolsó együtt töltött 48 óráját kíséri végig a dedinjei Mir (Béke) villában a rendőrség, az újságírók, a barátok, a védelmét szavatoló fegyveresek, a párttársak és az utcán összegyűlt támogatók gyűrűjében, mielőtt 2001. április 1-jén hajnalban a volt diktátor a központi börtönbe vonul, ahonnan majd 2001. június 28-án Hágába szállítják.

A mű nem dokumentumfilm, hanem az események művészi feldolgozása az eddig ismert tények, autentikus felvételek, hozzáférhető információk és a jelenlévők vallomásai alapján. A sorozat óriási visszhangot keltett a nyilvánosságban, aligha hagyva bárkit is közömbösnek. Az elmúlt napokban számos érintett megszólalt a téma kapcsán, újabb meg újabb háttérinformációk kerültek napvilágra, több vita alakult ki a sajtóban. Egyesek úgy vélekednek, hogy a sorozat meggyalázza Milošević emlékét, mások szerint pedig éppen ellenkezőleg, rehabilitálja és áldozatot teremt belőle.

Annak, aki Szerbiában töltötte a miloševići érát, nagyon nehéz az adott emlékek és a hozzá kapcsolódó érzések háttérbe szorításával végignézni a sorozatot. Mielőtt még a műre összpontosítanánk, emlékezzünk csak röviden arra, miről is szóltak azok a hírhedt kilencvenes évek: háborúk, menekültáradat Boszniából és Horvátországból, a nemzetközi közösség szankciói, szegénység, hiperinfláció, két márkát érő fizetések, sok nullás pénzjegyek, sorban állás a kenyérért, a lakosság piramisbankon keresztüli kifosztása, választási csalások, folyamatos villanyáramkorlátozások, fűtetlen vonatok, műanyag flakonokban árusított üzemanyag az út szélén, tüntetések országszerte 1996–97-ben, koszovói konfliktus, bombázások 1999-ben, politikai gyilkosságok, represszió, erkölcsi válság, kulturális mélyrepülés – dióhéjban ez a miloševići hagyaték.

Boris Isaković és Mirjana Karanović mint Slobodan Milošević és Mira Marković

A sorozat a villában lévő személyekre és az ott zajló eseményekre fókuszál, s amennyire szükséges, a folyamatot irányító hatalom képviselői között lejátszódó beszélgetésekbe és nézeteltérésekbe is betekintést nyújt. Ebből az alkotói hozzáállásból kifolyólag Milošević, felesége Mira Marković és lányuk, Marija sokkal összetettebb karakterekként vannak ábrázolva, mint az akkori hatalom képviselői. A műben elsősorban az emberre irányul a figyelem, az ő nagy – elsősorban belső – küzdelmére, és csak aztán a politikusra. Boris Isaković lenyűgöző színészi azonosulással keltette életre a rettegett diktátort, hanghordozásában, testtartásában, apró gesztusaiban egyaránt remekül bújt a karakter bőrébe, látjuk őt egymagában töprengeni, fölényeskedni a tárgyalások során, ugyanakkor megértő apaként és férjként foglalkozni a családtagjaival. Mirjana Karanović szintén kiváló alakítást nyújt a hol félelemmel teli, hol mindenkire dühös Mira Marković szerepében, és Tijana Marković is meggyőző az apjáért rajongó, érzelmileg labilis Marija szerepében.

A mű alátámasztja a Miloševićekről alkotott képet, miszerint egy diszfunkcionális családról van szó. A házaspár tagjai között ábrázolt viszony beteges, már-már patológiai vonásokkal rendelkezik. A szűkre szabott keretből is kitűnik, hogy mindketten empátia nélküli emberek, akik képtelenek átérezni mások szenvedéseit. Egyiknek is, másiknak is jól ki van dolgozva a szellemi profilja, mindketten egy saját világban élnek, ez különösen Mira Markovićra jellemző, aki mintha megrekedt volna egy képzelt partizánmesében, gondoljunk csak arra a félelmetes megjegyzésére, amikor azt mondja férjének, hogy milyen jó is volt 1991-ben.

A villa lakóival ellentétben az akkori hatalom képviselői (Zoran Đinđić, Vojislav Koštunica, Vladimir Beba Popović, Dušan Mihajlović stb.) többnyire egysíkúan vannak megjelenítve, ami nyilván annak a következménye, hogy ők nem közvetlen résztvevői a villában zajló eseményeknek, kivételt képez a Milan Marić által alakított Čedomir Jovanović, akinek a 48 órás drámában kulcsfontosságú szerep jutott, a hatalom részéről ő ment a villába tárgyalni a volt elnökkel a letartóztatás feltételeiről. Valójában neki kellett meggyőznie Miloševićet, hogy jobb, ha békés úton vonul börtönbe, mert máskülönben fegyveres összetűzésre kerül sor, ami valószínűleg emberi életeket fog követelni. Ő mellette fontos és összetett egyéniség a sorozatban Miodrag Ulemek Legija (Vuk Kostić), a vörös sapkások parancsnoka, aki mindvégig azon őrlődik magában, hogy ki mellett álljon ki: a régi főnöke mellett, aki igazából teremtette őt és akihez érzelmileg kötődik, vagy az új hatalom emberei mellett, akiknek hivatásos katonaként felelősséggel tartozik.

Fontos szerep jut a sorozatban több kitalált karakternek is, akik egyenként a kor bizonyos embertípusát képviselik. A tévészerkesztő (Ljubomir Bandović) személyében, aki bevallottan az előző rendszer embere volt, s aki most igyekszik megfelelni az új hatalomnak, a manipulatív tájékoztatás képviselője ölt testet. A Svetlana Bojković által káprázatosan életre keltett nyugdíjas néni, aki tízéves unokájával a villa elé vonul támogatást nyújtani Miloševićnek, mindazon nyugdíjasokat szimbolizálja, akik családtagjaikkal is összetűzésbe kerültek istenített elnökük miatt, s akik ugyanazon rezsim legnagyobb vesztesei közé tartoztak. A megalázottak és megszomorítottak másik képviselője a krajinai menekült lány (Jana Bjelica), aki a sorozat elején érkezik dolgozni a villába. A fiatal kiszolgáló jelenlegi munkaadójának politikai ténykedése miatt a háborúban elveszítette fivérét és édesanyját, ennek ellenére ő, másokkal ellentétben, a végsőkig kitart mellette. Nem véletlenül kerültek bele ilyen hangsúlyosan a műbe a nyugdíjasok és a menekültek markáns képviselői. Ez az a két társadalmi réteg, amely a legjobban bízott Miloševićben, s akiket ő cserben hagyott.

A nyugdíjas néni unokája a film cselekménye alatt tízéves. Semmit sem tud Miloševićről. Az ő mai hasonmása a valóságban 30 éves. Vajon mennyivel tudhat többet a kilencvenes évekről? És a nála fiatalabbak? A sorozatban vannak nagyon hatásos képsorok abból az időszakból, üres boltokról, háborús pusztításokról, traktorokon érkező menekültekről. Mindennek ellenére úgy vélem, hogy némileg tágabb kontextusba kellett volna helyezni a történetet. A sorozat elnagyoltan ábrázolja, hogy az aktuális hatalomnak miért okoz gondot működtetni egyes intézményeket, és minimálisan foglalkozik azzal is, miért kell egyáltalán letartóztatni Miloševićet. A forgatókönyvíró-rendező nyilván feleslegesnek tartotta túlmagyarázni a néző számára közismertnek vélt tényeket, amivel egyet is tudok érteni, csakhogy egyrészt úgy vélem, hogy adott esetben egy olyan művel van dolgunk, amely témájából kifolyólag művészi jellege mellett kifejezett edukációs jelleggel is rendelkezik, ami plusz felelősséget ró a szerzőre, másrészt pedig nem vagyok biztos abban, hogy a tények mindenki számára egyaránt közismertek és egyértelműek. És itt most nemcsak a fiatal nemzedékek képviselőire gondolok. Tágabb kontextus nélkül nem biztos, hogy mindenki meglátja a diktátort a „bácsiban”, aki a felesége szomorú történeteit olvassa, a lánya haját mossa, kedvesen beszélget telefonon távol levő fiával, és akit száz fegyveres őriz egy villában, készen feláldozni önmagát érte.

A sorozat kulcsfontosságú jelenete némileg korrigál ezen a meglátáson. A negyedik epizódban elhangzik Ivan Stambolić 1991. március 9-én Miloševićhez intézett levele, amelyben felelősségre vonja őt amiatt, mert az aznapi tüntetéseken vér folyt Belgrád utcáin, és szinte látnoki módon felrója neki mindazt, amit még csak azután követ majd el, felszólítván őt, hogy mondjon le, és játssza el az utolsó felvonást. Mint az életben megtapasztaltuk és a sorozatban is láttuk: az utolsó felvonás tíz évvel később játszódott le a Mir villában. Akkoriban Stambolićot már hónapok óta eltűnt személyként tartották nyilván, de még két évet kellett várni arra, hogy egy másik sajnálatos esemény következtében – a Zoran Đinđić kormányfő meggyilkolása után folytatott Szablya fedőnevű rendőrségi akcióban – megtalálják a holttestét a Fruška gorán. A sorozatban külön jelentőséget kap a bűn szimbólumaként feltűnő fehér kombi, amilyennel Stambolićot elrabolták, s amilyenből a filmben a villa előtt kiugrálnak a hírhedt vörös sapkások.

Nem könnyű egy húsz évvel ezelőtti eseményből sorozatot készíteni. Biztos lesz, aki azt mondja, ahhoz, hogy pártatlanul lássuk a történteket, még nem múlt el elegendő idő, hiszen a filmben ábrázolt hősök zöme nézni fogja azt, ami befolyásolhatta az alkotókat. Ha azonban megfordítjuk az érvelést, mindez előny is lehet, hiszen a rövid időbeli távlat miatt nem lehet annyira elmitizálni a történteket és egyes hősök szerepét. A sorozat nagy erénye, hogy attól függetlenül, hogy nem marad semleges, hiszen erkölcsileg és politikailag is állást foglal, megpróbálja tényszerűen a néző elé tárni mindazokat a dilemmákat és problémákat, amelyek a bukott elnök letartóztatása során felmerültek, amivel igazából meghagyja a lehetőséget arra, hogy a néző egyedül alakítsa ki a saját „valóságváltozatát”. A család apró hibái ellenére is katartikus élményt nyújt, kiváló politikai thriller, amelynek legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy tükröt tartva elénk, segít szembesülni a múlttal, s ily módon akarva-akaratlanul egy korszak lenyomata marad.