2021. május 15., szombat
Tollrajz

Hërnyóvétëk

Névsorborzoló

9.

„Bukovina keskeny palló” – mondja a keserves. Keskeny pallón kell járnunk a „negyvenkétember” történetének rekonstruálásában is. Kutakodásunkban, hogy a végére járhassunk egy régmúlt fájdalmas történetnek, amiért a kissé kuszának, ellentmondásosnak tűnő történet nyomait követnünk kell. Közben rájövünk, hogy bár sokakat foglalkoztat székelyeink ezen huszadik századi tragikus stációja, azért az ügyben felgöngyölített „valóság” sem mindig fényes, színtiszta. Hol a dokumentáció tűnik hiányosnak (hibásnak), hol az ismert, több évtizede közzétett szenvedő szemtanúi élmény homályos. Hol a sokszor átbeszélt történet megértésében és logikus értelmezésében vannak zavaró hibák, hol maguk a visszaemlékezések nehézkesek, darabosak. Gyakran pedig a nehezen egybehangolható, eltérő véleményekben mi magunk vélünk újabbnál újabb kérdéstámasztó hibákat felfedezni. S miközben a tényszerűt járnánk körül, már észleljük az intenzív emberi megélések és a sokféle (át)értelmezések cseles buktatóit is. Hiszen az egykori szemtanúk és/vagy közeli hozzátartozók vagy utódjaik még manapság is a valahai tragikus pillanatok megélt riadtságával közvetítik a visszaemlékezések repedezettségét. Mindezek miatt a történetükben néha homályfoltok keletkeznek, melyek a bizonytalan nyomkövetést nehezítik, melyek a kétes kimenetelű eredményessége miatt eltántoríthatnának bennünket.

Esküvő után a templom előtti sokadalom tánca 2008-ban Televen (Péter László felvétele)
Esküvő után a templom előtti sokadalom tánca 2008-ban Televen (Péter László felvétele)

Vagy még inkább kíváncsivá tesznek. Gyakran elgondolkozunk azon, hogy az emberek emlékezete mily sok vélt vagy valós igazságtartalmat őriz meg. A feledés finom rétegződései ugyanis gyakran eljátszadoznak a józan emberi emlékezettel. Tudjuk, hogy a már bizonyosnak vélt nem mindig bizonyos: olykor visszaperdül, s ha visszalapozzuk, valamiféle, a köztudottól eltérőt, a kiigazítani valót mutatja meg. A néhai túlélők, szemtanúk évek múltán ugyanazokra a történésekre már sok esetben másképpen emlékeznek vissza: homályosan, pontatlanul, és képesek akár egymásnak ellentmondóan is nyilatkozni. Nyilvánvaló, hogy többnyire az egykor megélt sokkhatások, riadalmak, zavartságok és félelemérzet miatt. A Szabadkánál meggyilkolt negyvenkét székely férfi esetében is lehetnek/vannak kétséges félinformációk, azaz egyeztetésre vagy kiigazításra szoruló adatok. A „negyvenkétemberes” nevek különbözősége miatt.

Eltérnek a nyomok

Az újfutak–veternik–hadikligeti (hadikfalvi) székelyeink tragédiájának tisztán látó szándékkal több alkalommal is nekifutottam, mígnem eljutottam a nevek begyűjtéséig és az összehasonlításukig. Mert a szabadkai Vergődő madár emlékhelyén felsorolt negyvenhárom székely ember halállistája nehezen egyeztethető össze az egyes kutatók által pontosnak vélt névlistákkal. Ám mivel eltérnek a nevek, a rejtély feloldásában több jelenkori kutató is érdekeltté vált.

A bukovinai székelyek újkori szenvedéstörténete kétségtelenül fájó tehertétel minden kutató számára. A már elhunyt Sebestyén Ádám, Cseres Tibor és Albert Gábor helyett e témakörben megnyilvánult már Kóka Rozália, a bukovinai székelyek nagyasszonya, Rudolf László, a bukovinai székelyek családfakutatója, Fábián Margit Andrásfalván született kitűnő néprajzos, Antal István garai kutató és Matuska Márton, a délvidéki magyarellenes atrocitások kutatója is. A „negyvenkétember” témájában némi eltéréssel egybehangzó, de kissé bizonytalan adattár állt össze. Vannak eltérések a részletek finom összehangolásában. Továbbra is fennáll a kérdés: a „negyvenkétemberes” névlisták miért különböznek egymástól?

Már korábban jeleztük, hogy a bukovinai székelyek betelepítése során az idegenként hangzó vezetékneveket sok esetben magyarosították. A névváltoztatásokra áttelepítéskor a különösen gyakori névismétlődések miatt kerülhetett sor, így amennyiben egyesek az új személyi dokumentációjukban új névazonosságot kaptak, később már nehezebben voltak „lekövethetők”. Az átkeresztelés gyakorlatára nemcsak utalások, hanem bizonyítékok is vannak. Ezért lehetségesnek tűnik, hogy a szabadkai emléktáblára némely áldozatok a honosítási okiratokban szerepelő névvel kerültek fel. Nemrég Rudolf László jelezte is, lehetséges az eltérő névsorok tisztázó egybevetése, a szabadkai székely áldozatok névbeli újra azonosítása. Vagyis a névbéli eltérések végre talán egybefésülhetőek. A névcserés rejtély kulcsa lehet, hogy az áldozatok hol a születési nevükkel, hol a Bácskában felvett nevük szerint szerepelnek. Megállapítása folyik tehát egyes áldozatok kilétének.

(Az összevetés eredményére várnunk kell még egy keveset.)

Hërnyóvétëk megint

A Bácskából a Völgységbe áttelepített székelyek településtérképe, Talpassy Tibor könyvéből
A Bácskából a Völgységbe áttelepített székelyek településtérképe, Talpassy Tibor könyvéből

A vérengző titóista partizánok (és a szovjetek fedezékében visszatérő dobrovoljacok) elől menekülni kényszerülő bukovinai székelyek újbóli betelepedését 1945 második felében dr. Bodor György kormánybiztos szervezte meg. Politikai nyomásra a szintén gyászos elűzésüket megélő völgységi németek nyakába és vagyonába telepítették őket. A betelepítés harminchét–harminckilenc völgységi falut érintett, és nagymértékben befolyásolta a Völgységben élő nem székely magyarok és más etnikumok társadalmi újratagozódását, módosította a vidék gazdasági tevékenységét és a népcsoportok lélekszámának alakulását is. A magyar állam ugyanis ekkor durva módszerekhez folyamodott, s a székely menekültek sorsát úgy oldotta meg, hogy a völgységi németeket tette jogfosztottá és földönfutóvá. Zömében kitelepítette őket, s az államosított vagyonukkal ajándékozta meg a hazátlan székelyeket. A sors játszadozott mindannyiukkal. A környéken ezért a „hërnyóvétëkért” sokáig lenézték a bukovinai székelyeket. S mert a Bácskából menekülteket zömével a bűnösnek kikiáltott, kitelepítésre ítélt németek vagyonába, a Völgységbe, Baranya és Bács-Kiskun megye harminckilenc falujába telepítették, évtizedekig megint csak piszkos csángóknak csúfolták azokat, akiket a bukovinai kitelepítés alig pár évvel előbb a nincstelenségbe, majd a sorstalanságba taszított. Talpassy Tibor 1946-ban kiadott, a „türkische swaberei” igaztalanul agitatív felhangjait véka alá nem rejtő könyve pontos leírást ad az „igazoló, igazságos” betelepítésekről. Szól az átszervezésekről s minden munkálatokról, amelyek a székelyek javát szolgálták. De a letelepítések térképén mindenütt ott állottak a legújabb szörnyű kísértés jegyei: a német lakosságtól elvett vagyon, a jogfosztottságuk és az őket kitelepítő szándék szégyenletes sérelmei.

Ezek után a völgységi székelyek közül sokan nehezen békéltek meg önmagukkal, és még nehezebben tűrték a megmaradt kevés német őslakosok vádló tekintetét, megvető pillantásait. Amikor Székely Albertet családjával letelepítették a völgységi Bátaszéken, ő is 13 hold földet kapott. De a bácskai serényen építkezés szorgalmas évei után csalatkozott, megfáradt, és bizalma az emberi jóságban is megingott. Mégis a bácsjózseffalvi bognár- és asztalosmestereket egybetömörítő fafaragó-iskola több elismert faragómestert adott az új hazájuknak. Alkotói tevékenységükkel hamarosan megújuló tájjelleget kölcsönöztek a németek által gondosan kialakított völgységi otthonuknak. Díszes székely faragásokkal gazdagították a köztereket, felújított vagy újonnan felépített favázas, faelemes épületeikkel tarkították a környezetüket, s a helyi temetők is faragott kopjafás és kopjakeresztes temetősírokkal egészültek ki. Hét évtized múltán végül megbékéltek az őslakosokkal, és irigylésre méltó népi kultúrájukat a Völgységben virágoztatták fel újra.