Szeretteim távol élnek, s így a világjárvány szabta korlátok hatványozottan hatnak rám, az édesanyára és nagymamára. Szerencsére, hogy a mai kommunikációs eszközök képben- hangban enyhítik bánatom.
Épp fiatalabb, 11 éves fiú unokámmal beszélgetek. Barátjáról mesél. Mondanivalóját kapásból rímelő sorokba szedi. Kérdésemmel rácsodálkozom:
– Költő leszel?
– Á, nem! – válaszolja, és azonnal visszakérdez.
– Nagyi, tudod, mit lenne érdemes írnom?
Míg én ámulatomban szóhoz sem jutok, ő folytatja:
– Drámát!
– Drámát…? – ismétlem, s meglepődve nézem unokám.
– Azt sem! – mondja tovább.
– Ugyan miért nem?
– De nagyi, hát minden igazán jó drámát már megírtak – feleli derűsen.
Majd mesél sok minden másról, s teszi ezt most is olyan választékosan fogalmazva, hogy ujjong a szívem, s önkéntelenül is felkiáltok:
– Várj! Előveszem a füzetem, tollam és legyezem, amit mondasz, hisz olyan kifejezéseket használsz, amit még a felnőttek is ritkán.
Kedves mosollyal folytatja:
–De én nem beszélek mindig így. Csak veled.
–Hogyhogy csak velem?
– Azért, mert tudom, hogy te a szép szavaknak mindig örülsz.
Michael Milorad
A szikár, szép korú férfi ódivatú öltönyében, és szoborszerű, fensőbbséget sugalló testtartásával mindenki tudtára adta, csak véletlenszerűen került ide. Nincs szándékában az ócskapiac árusai közé tartozni, akik épp olyanok voltak, mint vásárlóik zöme: zajosak, rámenősek, vibrálóan idegesek. Sokan közülük elképesztően tarka öltözékűek, magukra vett fura ruhadarabjaik, vagy épp azok színének révén.
A tájidegen férfi áruja is teljesen különbözött az aznapi kínálattól. A pultul szolgáló kempingasztalán sok apróság volt. Igyekeztem figyelmesen szemügyre venni minden darabot.
– Nézze asszonyom, itt van egy értékes barokk képkeret!
– Sajnálom, de nincs rá szükségem– válaszoltam látván a négy egymásba illesztett sima lécdarabot. Majd visszatértem a közszemlére bocsájtott árujához, ahol egyszerre két dolog is lekötötte figyelmem. Megérezte, hogy nagy valószínűséggel vevőre lelt, hát ismét a képkeretet tette elém.
– Ez svájci – mondta, míg én kétkedve néztem rá, annak ellenére, hogy már megszokhattam, az ócskapiacon a leghihetetlenebb tárgyakkal és történetekkel találkozhatunk bármikor.
– Michaelnek hívnak – válaszolta jellegzetes dél-szerbiai hangsúllyal. – Tudja, én 30 évig éltem Zürichben, ahol műasztalosként dolgoztam. A keret is az én kezem munkája.
Mire befejezte a mondókáját, én már rozsdamentes acél flaskát tartottam a kezemben, mely szép bőrtokban volt, amit bőrnyomattal készült havasi gyopár díszített.
Egyik gyöngém, hogy az edelweissnak nem tudok ellenállni. Megveszem a sálat, ha épp azon látható, de a ruhát, függönyt, gombot, ágyneműt, csészét… is. Miért? Ésszerű magyarázatot eddig nem találtam e vonzalmamra. Marad a: csak.
– Mennyit kér érte? – kérdeztem. Ő mondta is sietve.
Üzletben bagatell ár, az ócskapiacon komoly költség, és valójában szükségem sincs rá.
– Ez eredeti francia – veszi elő az adut, és hozzáteszi – Párizsban vettem.
– Ugyan! Az osztrák nemzeti jelképek egyike a havasi gyopár, amit dekorációra is előszeretettel használnak. Az osztrák kétcentesen is ez a virág szerepelt.
Ezzel rövid, de annál hevesebbé váló unszolásfolyamának egy határozott nem kellel vetettem gátat.
Magam vigasztalására aprópénzért vásároltam tőle 6 szép porcelán szalvétagyűrűt. Míg fizettem, újabb vevő jelöltje érkezett. A túrkálók szakavatott gyors mozdulatával nyitott ki egy kisebb lapos dobozt, s kimarkolta a tartalmát: élénkpiros, vékonypántú műanyag kombinét.
– Vigyázzon! Ezt a feleségemnek vásároltam! – jajdult fel a szikár férfi. – És láthatja, hogy új!
– Új? Több mint 50 éve gyárthatták! – vetett ellent a másik.
– Hát úgy új, hogy sohasem vette föl a feleségem.
– Érthető, neki sem tetszett ez a nejlon!
– Ó, nem! Születésnapi ajándék volt, de ő… – hirtelen elhallgatott, majd nyelt egy nagyot, s lassan folytatta. – Három nappal az előtt váratlanul meghalt.
Bő egy hónapig hiába jártam be keresztül-kasul az ócskapiacot Michaelt keresve, aki születésekor valamelyik az aprócska szerbiai faluban a Milorad nevet kapta.
Aztán mégiscsak fölbukkant akkora már kissé gyűrött öltönyében. Feleségének szánt, és soha át nem adott ajándékának doboza a sok nyitogatás miatt teljesen elalaktalanodva ott árválkodott a kempingasztalán. És nem lelt gazdára az sem, ami nekem megtetszett. Akkor már alkudozás nélkül megvettem.
