2021. március 4., csütörtök
TOLLRAJZ

Hërnyóvétëk

A józseffalvi toronyóra

2.

„Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága árom,
Oltalmadat tőled várom!”
(II. Rákóczi Ferenc imádságának részlete)

A józseff alvi templomtorony ma (Péter László felvétele)
A józseff alvi templomtorony ma (Péter László felvétele)

A józseffalvi toronyóra Székely Albert talán legelső széles körben elismert hivatalos nagy megrendelése volt. A szomszéd településektől eltérő, jellegzetes székely falu templomi környezetének legszebb dísze és erőteljes szimbólumsűrítménye is lett. Az sem számított, hogy a zenéje miatt később némi galiba keletkezett. Amint ugyanis a hatóságok felfedezték, hogy az óra II. Rákóczi Ferenc imádságának dallamát muzsikálja, felelősségre vonták a falu elöljáróságát. Hogyan is nézhették volna el a „kevéske magyarok” rebellisségét a román hatóságok? Németh Kálmán plébános bölcs belátásának köszönhetően mégis kivágták magukat a vád alól, mondván: itt semmiféle zendülési szándékról, sem politikai megfontolásról nincs szó! „Nézzék józan emberi szemmel az egykoron megzenésített imádság szövegét – mert itt csupán kellemetes régi csalogány hangulatú dallamról beszélhetünk, s amely csupán a vallásos lelkület istápolását szolgálja… és pusztán könyörületes poeticus ábrázolás.”

Ez a toronyóra a józseffalvi templom éke volt. De onnan mára eltűnt, s helyette a románok nem tettek másikat. A torony régi ablakait inkább befalazták. Ma is vaksin ásítanak a román hívekre, kik találékonynak bizonyultak, és nem építettek maguknak külön templomot, inkább hamarjában ortodox templommá alakították át Istennek e megüresült katolikus hajlékát. Talán nem is az ő vétkük volt, hogy csak úgy kisajátították: inkább csak a történelem fura fintora, hogy apró népcsoportjait újra és újra kínoknak s próbáknak vetette alá. S olykor meg is tizedelte. Sokkal inkább mondható tehát e fanyar játék a falánk és agresszív politikai játszmák átkának. Mert a politika sosem hagyja, hogy a különféle nemzetek huzamosabb ideig nyugalmasan s békében egymás mellett élhessenek.

Nem teljesen mellékes: mi az elhagyott ősi bukovinai falvainkba immár két alkalommal látogattunk haza. Hogy ízlelgessük, kóstolgassuk, vizsgálgassuk egykori őshonos környezetünket. Megállapítottuk, hogy a józseffalvi templom toronyórájának nyomát sem látni. Székely Albert nagyszerű, fából készített toronyóra-szerkezetét a falut elhagyó lakosság vagy kimentette, vagy elpusztult. Csak remélhetjük, hogy a kitelepülő székelyek vagy magukkal vitték, vagy hogy az ortodox hitűek csupán száműzték a templomtoronyból, és nem semmisült meg teljesen. De ha nem az enyészeté vált, hol lehet? Netán a toronyban hagyták mégis, és csupán befalazták?

Fel, fel Budapestre

Németh Kálmán plébános kitűnően értett a szervezéshez. Józseffalván egyházi kórust is működtetett. Ekkoriban támadt egy pompás megvalósítható ötlete, amellyel két legyet ütött volna egy csapásra. Először is mesterünk bimbózó hírét volt hivatott továbbítani Magyarhonba. Másodszorra, ország s világ figyelmét újfent rá szerette volna irányítani az anyaországtól elszakajtott és lassacskán elárvuló bukovinai magyarok ágára. Talán itt fogant meg benne a gondolat, amely hamarosan a szervezett Magyarországra költözés csírája lett, s amely egy végleges elvándorlással néhány esztendő múlva végül valóra vált. S amely történetet a kitelepítés terheit cipelő plébános hamarosan meg is írta: Ezer szív sikolt című megrázó nagy könyvében.

De most még az 1938 májusában megtartandó budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnál tartunk, amely lehetőséget adott a jótékony vállalásokra. Ekkor ünnepelték ugyanis a Szent István-i évet, vagyis első szent királyunk halálának 900. évfordulóját, amely sok megemlékezéssel, nagyszabású díszes programokkal járt. A Szent Jobb ekkor országjáró körútra indult, hogy bejárja az immár összetöpörödött Magyarország minden nagyobb települését.

Székely Albert maga is az ünnepség egyik jeles mellékszereplőjévé vált: Lestyán besztercei főesperes megrendelésére tervezett s időre megfaragott csodálatos, ember nagyságú zenélő szalonóráját mutathatta be Budapesten. Amely óra nem csupán a múló időt mutatta pontossággal, de különlegességével ámulatba ejtette a publikumát. „Továbbá: hitet és reménységet adott mind ama hazafias érzületű közönségének, a’ mely immár harmadik évtizede szívén viselte a hazájuktól elszakított székely-magyarok fájó lelkét s tűrő fájdalmát.”

Mesterünk ekkor újfent bebizonyította, hogy nem csak a gépek szerkesztéséhez és az egyes alkatrészek hajszálpontos kidolgozásához és egybeillesztéséhez értett. A különféle gépszerkezetek tervezői leleményességében is erősen megnyilvánult a tehetsége. Sőt némileg a szobrászathoz is értett. Díszítő fafaragásai művésziek voltak: a mester a későbbi időkben valóságos fafaragó-iskolát is képes volt működtetni.

A Budapesten kiállított szalonóra óriási, két méter magas volt. Kilencféle fából állt: juharból esztergált kerekeit gyertyánfogakkal erősítette meg, cseresznyefa súlyzói voltak, számlapja kőrisből, berakásai pedig tiszafából és ébenfából készültek, míg a láncot bükkfából, a szerkezet váltóját pedig tartós eperfából faragta. A mester az óra legtetejéről letekintő térdeplő angyalt hársfából faragta ki. Az általa megalkotott szerkezetek különlegessége, hogy egyetlen vasdarab vagy fém alkatrész sem volt bennük. Mesterünk még az óraláncokat is finoman megfaragott fadarabkákból állította össze. 

Hërnyóvétëk…

Ignácz Rózsa útirajzi könyvéből – a józseffalvi templomtorony
Ignácz Rózsa útirajzi könyvéből – a józseffalvi templomtorony

Dávid Antal (1913–1988), akit 1944-ig Dávid Iván néven ismertek, Kézdivásárhelyen született. Akkoriban már elismert közíró volt Budapesten, remek részletességgel tudósított a különleges óraszerkezetről: „…mutatja az órákat, a perceket, a napokat, hónapokat. A két utóbbi jelzésére külön forgó lapocskák szolgálnak, amelyek önműködően előugornak két kis ablak mögött. A számlap fölött … ezüstszínűre festett korong jelzi a holdjárást. Pontosan kialakítja a sarlót, a félholdat s a teljes tányért, majd visszafelé ugyanezeket az ábrákat, ahogy a holdat látjuk felhőtlen esteken.

Maga a számlap egy fél gömbfelület, rajta térkép. A gömbfelület karimáján egytől huszonnégyig a számok. Ezeken mutatja egy kis hajó az órákat. A hajó pontos mása Columbus Santa Mariájának, az első vitorlásnak, amely átkelt az óceánon. Az ötpercek jelzésére szolgáló fekete pontokon pedig egy parányi repülőgép mozog. Szellemes megoldás: amíg a Santa Maria egyszer megkerüli a félgömböt, addig huszonnégyszer repül körbe a kis repülőgép. A számok és a pontok nem egyszerű festéssel készültek, hanem tiszafa és ébenfa berakások.”

Némi zavar is keletkezett az óra díszes bemutatása közben, amelyet a szerkezet készítője felügyelt és irányított. Mert neki egyebet sem kellett csinálnia, mint hogy folyamatosan felhúzta, majd „üttette” a szerkezetet, hogy az óra ismételten bemutassa, hogy miket tud. „Zakatolása közepette aranyos csörömpöléssel csengetett folyton az oltári csengő…”

A szalonóra hatalmas közönséget vonzott, mindenki közelről szerette volna megcsodálni. A nagy tolongás közepette akadt egy forrófejű lelkes rajongója is, történetesen egy jóindulatú, ám túlzó ferences pap. Aki a kockás zsebkendőjét meglobogtatva, egy szék ülőkéjére leterítette azt, s közadakozásra buzdította a közönséget az elképedt mester megsegítésére. Székely Albert ettől annyira megrémült, hogy az óra mellől elmenekült, s hirtelen nyoma veszett. Hiába keresték. Ő Németh Kálmán plébánost kereste meg, és halálsápadtan panaszolta, hogy ő ilyesmikre nem számított.

„Plébános úr, jobb lësz nekünk otthon. Mert ez münálunk hërnyóvétëknek számít…”

Ami a bukovinai székelyeinknél koldulást s egyben szégyent is jelent.

Mesterünket alig lehetett megnyugtatni, onnantól már csak haza akart menni Bukovinába.