2021. január 19., kedd
IN MEMORIAM

Elment Feri bácsi

Árok Ferenc (1932–2021)

Néhány nappal 89. születésnapja előtt eltávozott közülünk Árok Ferenc, a vajdasági magyar sport egyik legnagyobb alakja. Nem közhely azt állítani, hogy elvesztése pótolhatatlan űrt hagy nemcsak azoknak a szívében, akik szerették őt, de a labdarúgás és a honi sportújságírás világa is gyászolja, mert nem mindennapi embert, mecénást, újságírót, edzőt, sportpedagógust és ügyes sportmunkást, szervezőt veszítettünk el.

Gazdag, mondhatni kalandos életútja Magyarkanizsán kezdődött, a belgrádi testnevelési főiskola elvégzése után pedig tanárként kezdett el dolgozni, de Piszár József csakhamar átcsalogatta őt a Magyar Szó sportrovatára, ahol 1960. január 12-én ült először az írógép mögé, tehát halála napján, de 61 évvel előtte. Mindeközben a hatvanas évek elején edzősködni kezdett, s legnagyobb itthoni sikereit a Novi Sad csapatával érte el, amelyet a legerősebb mezőnyig vezérelt el. A hatvanas évek végén aztán Ausztráliába költözött, ahol 1969-től St. George Budapest csapatát vette át, amelyet két időszakban összesen öt évig edzett. Feri bácsi ezenkívül további öt ausztrál klubban vállalt még munkát, de az ottani sporttörténelembe úgy vonult be, mint minden idők legeredményesebb szövetségi kapitánya labdarúgásban, hiszen 1983 és 1989 között több mint száz alkalommal ült le az „aussie-k” kispadjára, s eredményei elismeréséül II. Erzsébet királynőtől megkapta Ausztrália egyik legnagyobb állami kitüntetését (Member of the Order of Australia).

Három évtizedes külföldi munka után 2003-ban hazaköltözött, de nem ült a babérjain, hanem aktívan bekapcsolódott az újságíró- és sportéletbe. Árok mellékletünkön, a Képes Ifjúságon keresztül évekig anyagilag is segítette a szárnyaikat bontogató fiatal vajdasági magyar újságírókat, ő maga pedig vasárnaponként jegyzeteket írt a sportoldalon, amelyeket főleg a focibarátok vártak nagyon, mert nem mindennapi, de igen hozzáértő meglátásai és elemzései sohasem tévesztettek célt. Mindeközben legmagasabb magyar körökben sikeresen egyengette a TSC labdarúgó-akadémiájának megépítését és megindítását, amiért az 1912-ben alapított topolyai klub tiszteletbeli elnöke lett. A sportoló fiatalokról sem feledkezett meg: számos ígéretes fiatal sportolónak támogatást nyújtott, legutóbb például a kishegyesiek csodájának, Világos Adriana gerelyhajítónak és a magyarkanizsai női labdarúgóknak adott át egy igen vaskos borítékot.

A sportrovat munkatársai közül Piszár József dolgozott végig vele: „Rendkívül pontos ember volt, aki mindjárt írni kezdett, amikor a géphez ült. Aztán személyes élményeit és gondolatait is beleszőtte a mondandójába, sokszor saját életkörülményét is papírra vetette. Mi már az ötvenes évek végén ismertük egymást, és Hvaron, a tengerben beszéltem rá, hagyja ott a tanári pályát, és jöjjön át a Magyar Szóba. A családját mindennél jobban szerette, mindennap délben otthon volt ebédre, de edzői tevékenykedését sem lehet elfeledni, mert kiváló taktikai érzékkel rendelkezett, huncut módon a végletekig motiválni tudta a játékosait, akik mindig kifogástalan erőnléti állapotban voltak. Szomorú vagyok, kiváló barátom volt…”

Csordás Árpád kollégánk egy anekdotával emlékezik rá:

Árok Ferenc egyik hobbija a sakkozás volt, aminek a hetvenes évek második felében külön előszeretettel a szerkesztőségben hódolt. Ilyenkor ő a saját asztalánál foglalt helyet, az ellenfelek pedig a szemköztihez ültek, amiért meg kellett kérni Albrecht Jánost, hogy írógépével együtt üljön át egy másik helyre. Világos, amikor Albrechtnek volt kártyapartija, akkor Árok „költözködött”.

Árok sakkmeccsei esetében nem a magas színvonal, inkább a játékkal járó nagy duma vonzotta a publikumot. A sportrovaton néha tíznél is többen bámészkodtak, vigyázva arra, nehogy belekotyogjanak, mert Árok nagyon tisztelte a „Kibic, kuss!” elvet. Az unalom elkerülése érdekében gyorslépéses partik folytak, s Feri, a szabályok némi megkerülésével, a győzelmi vágytól fűtve – mert nyerni nagyon szeretett – páros kézzel csinálta. Az egyikkel lépett, a másikkal csapott az órára. Időzavarban aztán nagy volt a kapkodás, és az is előfordult, hogy Ároknak csodás módon két világos futója lett, amit az ellenfél csak a mattoláskor vett észre, és jogosan reklamált.
A sakkpartik egyik velejárója a whiskey volt. Árok mindig elővarázsolt egy üveggel, és a jelenlevők közül bárki kaphatott belőle. Akadt, aki ezt kifogásolta, és rá is kérdezett:
– Mondd, Feri, te mint sportember miért iszol?
– Ide figyelj, öcsém: ha egy pohárka whiskey nem árt Tito bácsinak, akkor nem árthat nekünk sem!

Jómagam is számos alkalommal beszélgethettem vele, s órákig áhítattal hallgattam élményeit, meglátásait. Amikor már néhány hónapig nem láttam, felhívtam, vagy meghívtam, mert storyban, ötletekben kifogyhatatlan volt, s amikor már letette a tollat, akkor is unszoltam, hogy írjon még. Ő volt az, aki világbajnokságon Ausztráliával legyőzte Jugoszláviát (és ezért fekete bárány lett itthon), ő volt az, aki a legnagyobb angol edzőkkel, sőt magával Puskás Öcsivel is dorbézolt, ő az, akiért Orbán Viktor magyar miniszterelnök autót küldött, hogy Budapesten megoperálhassák, s ő az, akiért mindig elmentek Újvidékre, hogy ott lehessen a TSC meccsein.

Árok Ferenc kortalan volt. Néhány évvel ezelőtt még elrepült Ausztráliába, ahol fogadott lányai veszekedtek azon, kinél mennyi időt töltsön. Strandolt, kirándult, vitorlázott, itthon, a Duna-parti sétányon pedig szorgalmasan rótta a kilométereket kutyáival. Az évek nem nagyon hatottak rá, egy jó whiskey-re mindig kapható volt, és ismerősei így fognak rá emlékezni: kortalanul lesz legendává, ő az Árok, akinek huncut mosolyát sohasem feledjük el.

Nyugodj békében, Feri bácsi.