2024. április 25., csütörtök

Múltunk és jelenünk fotográfián megörökítve

Ótos András alkotása második lett a Száz év/Száz érv című fotópályázaton

Ótos András harminchat éve napilapunk fotósa. Fotográfiáival már számos díjat érdemelt ki, most pedig egy újabb elismerésben részesült fotósunk, akinek alkotásai nemcsak Kárpát-medence és a volt Jugoszlávia területén ismertek, hanem Európa több országát is bejárták.

A Száz év/ Száz érv című nemzetközi fotópályázat keretében A Magyar Jelenlét a Kárpát-medencében pályázat anyagának elkészítéséhez több fotóst is felkértek a Kárpát-medence területéről, hogy mutassák be azt a történelmi és kulturális örökséget, amely az adott tájra, vidékre jellemző. A képeket a Várpalotai Trianon Múzeum számára kellett elküldeni.

Vajdaságból ezúttal Ótos Andrást és Ispánovics Józsefet kérték fel, hogy mutassák be a Délvidék településeit. Végül Ótos András Hit és hagyomány című, Nagybecskereken elkészített képe érdemelte ki a pályázat második díját, Ispánovics József pedig különdíjban részesült Tekerés a jövő felé című képéért, amelyet Zentán készített.

Milyen képeket küldött be a pályázatra? – kérdeztük Ótos Andrást.

– Kárpát-medence-szerte mindenhol helyi fotósokat kértek fel, hogy mutassák be a környezetüket, én Újvidéken, Temerinben, Nagybecskereken és Szabadkán készítettem fotókat. A nemzetközi zsűri a beküldött képek közül választotta ki a legérdekesebbeket.

Milyen kötődése van ezekhez a városokhoz, miért épp ezeket a településeket fotózta?

Újvidék a szülővárosom és most is itt élek. Édesanyám temerini, Nagybecskereken pedig főiskolára jártam. Természetesen Szabadkán is számos alkalommal megfordultam. Úgyhogy mindegyik várost jól ismertem.

Új képeket készített vagy pedig az archívumából válogatott? Az évek folyamán nyilván jelentős mennyiségű kép halmozódott fel.

– A pályázaton az volt a kérés, hogy ne csak az épületeket, hanem az embereket és az életüket is mutassuk be. Sok archív felvétel volt, például nagy ünnepi megmozdulások vagy a Petőfi Sándor MMK-ban lezajlott események. Magától értetődő módon olyan fotókat válogattam, amelyek a magyarsághoz köthetők, magyar eseményeket ábrázoltak. Fontos volt, hogy éljenek a képek.

Hány fotóval pályázott?

– Minden településről ötven képet vártak. Mivel újvidéki vagyok, ott egy kicsit megcsúszott a képek száma, és 130 képet készítettem, válogattam ki. Nem volt szívem redukálni ötven képre. Annyi magyar jellegű esemény volt Újvidéken, hogy kár lett volna kevesebbet küldeni. Mivel ezek a képek egy internetes oldalra kerülnek fel, ezért fontosnak éreztem, hogy bemutassam, hogyan is élnek itt a magyarok.

Van-e valami olyasmi a képeken, ami igazán Vajdaság-specifikus, ami csak a vajdasági emberekre jellemző?

– Ezt nehéz megválaszolni, nem jártam még be a teljes Kárpát-medencét. Csak nagyon kis részét ismerem, amelyet az évek folyamán mint fotós bejártam. Igyekeztem, hogy a mindennapi életet mutassam be. Falusi öreg bácsikákat, nénikéket. Szépek az épületek, de az életet az emberek jelentik.

Máshogy látja-e ön a világot, mint fotós, mint az átlagember?

– Biztosan más szemmel látom az eseményeket, mint az, akinek nem ez a hivatása. Ami egy átlagos embernek érdekes, azt lehet, hogy én nem úgy látom és nem úgy viszem át képre. Lehet, hogy abban, ami másnak fel sem tűnik, abban én meglátom a különlegest, az egyedit. Harminchat éve vagyok fotós, ez idő alatt nagyon sok képet láttam fotós kollégáktól is. Próbálok mindig valami érdekességet bevinni a fotókba. Mindenki körbe tudja sétálni egy-két óra alatt a várost, de azt, hogy megmutasd a belső életét, a lüktetését, a lelkét a városnak, nem elég egyszer végigsétálni rajta. Meg kell ismerni az embereket, kapcsolatot teremteni velük, hogy igazán meg tudd mutatni, hogy hogyan is élnek.

A képek azonban nem csak a honlapon lesznek majd megtalálhatóak…

– A Trianon Múzeum fotóarchívuma évek óta nem volt felfrissítve, és ezért is volt fontos ez a pályázat. Emellett óriásplakátokat is állítanak ki Budapesten. Vajdaságból egy képet választottak ki, amelyen a szabadkai Városháza látható.