2021. június 20., vasárnap

„Én feketén létezem, az a legtisztább”

– Te is tudod, hogy ez Szerbia. Itt az embernek több vasat kell tartania a tűzben, ha meg akar élni – magyarázta az egyik barátom egy hűvös szeptemberi éjjelen, miközben a vényasszonyok nyarát búcsúztatva, már pulóverekben ültünk a kertjében.

Lassan kortyolta sörét, amely már legalább másfél órája állt kibontva az asztalon. Amikor pénzügyekről van szó, mindig belemerülünk a szövegbe, pláne akkor, amikor a külföldre vándorolt, vagy éppen onnan visszatért ismerősök, barátok magasröptű pénzügyi kijelentésére reagálunk.

Nincsenek koncertek, fellépési lehetőségek. Járványhelyzet van immár nyolc hónapja
Nincsenek koncertek, fellépési lehetőségek. Járványhelyzet van immár nyolc hónapja

Nem sértett meg senkit és pokolian igaza is volt.

Ebben az országban már évek óta nem lehet egy fizetésből eltartani egy háztartást, sőt, kettő is csak imitt-amott elég, és ezt mindenki tudja. Az állami statisztika szebb képet fest, de nyilvánvaló, hogy a való életben a polgárok túlnyomó többsége még csak álmodni sem mer arról az összegről, amelyet a statisztikai görbe átlagfizetésként emleget, és amelyet a „felső tízezer” havi bevétele elfogadhatóra sminkel.

Szerbiában nehéz ellavírozni, ha az ember úgy dönt, hogy tisztességes munkákkal fogja megkeresni a kenyerét, legyen az bármi.

– Szecsei, ebben az országban tisztességes melóval még nem gazdagodott meg senki – jegyezte meg nekem egyszer az egyik legjobb barátom, aki azóta fel is adta a harcot, és külföldön keresett (és talált) boldogulást.

Tehát, az már biztos, hogy ebben az országban nehéz méltósággal megélni. Adjunk egy világjárványt az egyenlethez, és mit kapunk? Általános káoszt.

Nem kell ahhoz pénzügyi szakértőnek lenni, hogy evidens legyen: a márciusi és áprilisi kényszeredett munkaszünetek eleve hatalmas mínuszokat termeltek a legtöbb vállalat és vállalkozó költségvetésében. Ahhoz sem kell sokat agytornázni, hogy rájöjjünk: a turizmust, a vendéglátóipart és az előadóművészeteket hatalmas csapás érte és éri még most is.

Sokan a számítógépes munkával egészítették ki más jövedelmüket
Sokan a számítógépes munkával egészítették ki más jövedelmüket

Persze, a helyzet az egész gazdaságra kihatással van, viszont ezeket a szegmenseket külön padlóra küldte a vírus és az állam is.

Egy ilyen kaotikus helyzet közepette pedig a honatyáknak még arra is jutott idejük, hogy leszámoljanak régi „ellenségükkel”, a külföldi cégeknek dolgozó internetes melósokkal, akik, ugye, adókerülők.

Felszólították tehát az érintetteket, hogy önkéntesen adózzanak. Mikor az állam látta, hogy ebből nem lesz semmi, elővette szokásos atyáskodó hangnemét, és már arról is szólt a fáma, hogy akár ötven százalékot is lecsaphatnak a szabadúszók bevételéből, meg arról is, hogy akár öt évre visszamenőleg is számon kérheti az elmulasztott járulékokat az adóhivatal.

Hogy említem ezt a két problémát egy napon? Történetesen, vagyok olyan szerencsétlen (sok ismerősömmel együtt), hogy a vendéglátóiparból, előadó-művészetből és digitális szabadúszó munkák vállalásából igyekeztünk megteremteni magunknak egy emberi életre hasonlító egzisztenciát. Eddig.

Félreértés ne essék, nem tagadom a vírus létezését, nem szabotálom a maszk viselést, igyekszem betartani a szabályokat, már csak azért is, hogy elkerüljem a borsos büntetéseket. Olybá tűnik, hogy én vagy átestem a betegségen, vagy pedig baromi nagy szerencsém van. Lényegtelen.

Ami viszont sokszor kiüti nálam a biztosítékot, az az, ahogy az illetékesek – és sokszor az egész társadalom is – megközelíti ezt a helyzetet.

Tiszta sor, a vírus fertőző, minden nagyobb rendezvény elmarad, fesztiválok, koncertek. Bezárnak a kocsmák, szórakozóhelyek, diszkók, klubok. Ilyen időket élünk, nincs mit tenni. A zenélés hiányával meg lehet birkózni, anyagilag is, ha az ember mással foglalkozik (erről pedig már beszéltünk fentebb). Az viszont, hogy mennyire egyenlő minden rendezvény, az már képezheti vita tárgyát Szerbiában.

A dreDDup zenekar
A dreDDup zenekar

Talán mindenki emlékezik arra, hogy az utcára nem engedtek ki bennünket, egészen addig, ameddig szavazni nem kellett menni… A vírus is azután lett csak állami-, társadalmi- és egészségügyi probléma, hogy a pártok februárban összegyűjtötték az elegendő aláírást, holott szakértők szerint már akkor is jelen volt a fertőzés az országban.

Fesztiválra menni nem lehet, viszont ugyanabból a kanálból adni minden hívőnek Krisztus véréből nem egészségügyi és társadalmi felelőtlenség. Nem akarok kegyetlen és bunkó lenni, de az sem tűnik fertőzésvédelmi szempontból okos lépésnek, hogy ugyanazt a plexiüveget csókolja több száz ember… Nem értek hozzá.

A szabadúszók helyzetét illetően már (vagy még) macerásabb a helyzet. Elég csak végignéznem az ismerőseimen.

Igazából az adó kérdése már többünket foglalkoztatott, hiszen valahol ki kellett tanulni a digitális szakmák csínját-bínját, mielőtt saját kezünkbe vettük volna a meló szervezését. Vállalatokban dolgoztunk, legtöbbször külföldiben, ahol már megtanítottak bennünket a dörzsöltebb kollégák (meg a munkaadók), hogy hogyan keressünk úgy, hogy maradjon is, mert az állam is nagyon jól tudja, hogy az IT ágazat Szerbiában meglepően erős és fejlett, így aztán jogot formál rá, hogy vastagon meg is skalpoljon anyagilag mindenkit, aki abban dolgozik.

Teszi ezt úgy, hogy közben nem veszi figyelembe ezt az áldatlan helyzetet, de a saját hasznát sem. Ha adózni (egyelőre) nem is adózik az internetes melós, a maga módján a külföldi tőke beáramlását is serkenti, a pénzt pedig itt költi el. Nem úgy, mint azok a hatalmas külföldi vállalatok, amelyeknek a kormány sokszor nevetséges összegekért adja át azokat a régi közvállalatokat, amelyekkel még lehet mit kezdeni.

Na de nem vagyok közgazdász. Én ehhez nem értek.

Két ismerősöm esete nagyon is egyedi. Egyikük azután tért vissza a digitális világhoz, hogy végképp lemondott arról, hogy Szerbiában bármibe is kezdjen, amihez saját vállalat kell.

Edzőtermet tartott, amely – mint oly sok más itteni kisvállalkozás – befuccsolt kb. egy éven belül. Egyrészt a tetemes kiadások miatt az állam irányába, másrészt pedig a terem főbérlőjével kialakult perpatvar miatt (amelyet lazán orvosolni lehetett volna, ha az állam az ingatlanbérlés évek óta megoldatlan folyamatainak is ugyanolyan figyelmet és fontosságot tulajdonítana, mint a magánvállalkozók pénzének rendszeres behajtására).

– Be kellett zárnom nekem is. Érted, mondták, hogy nincs más kiút, támogatásra nem vagyok jogosult, a SOKOJ-ból is feljelentettek valamiért, és miután minden adót és büntetést kifizettem, nem maradt pénzem. Azóta feketén létezem, az a legtisztább. Olyan internetes tranzakciós szolgáltatásokat használok, amelyeket sem a központi bank, sem pedig az adóhivatal nem követ egyelőre. Nincs bankszámlám, nincs semmi a nevemen. Az állammal csak egymás terhére vagyunk, szakítanunk kellett – mesélte el a haver, és fejezte be viccesen a kissé tragikomikus történetet.

Szecsei Szabolcs a járványidőszak előtti egyik koncerten
Szecsei Szabolcs a járványidőszak előtti egyik koncerten

A másik fickó egy közeli zenészkolléga. Zenekartag. Évek óta dolgozik több digitális cégnek, mint bejelentett kisvállalkozó, a zene a szenvedélye, de borzasztóan sokat segít neki a koncertekből befolyó pénz. Könnyebben tolja vele családja szekerét, hiszen mindkét gyermeke pici, a napközi és óvoda költségei pedig igen drágák. Emellett a banki kölcsön és a lakbér rendszeres törlesztése érdekében szabadúszó munkákat is vállalnia kellett.

Ahogy azonban egyszerre tilos lett a zenélés és felrebbent az adózás híre, számára is feje tetejére állt a világ.

A rendkívüli állapot kezdetén két teljes munkaidejű melót vállalt, amely mellett igyekezett hétvégén pár további projektből megteremteni mindent. Mint elmondta, a második meló inkább ingatlankölcsönre kellett, mert saját lakásba szeretnének költözni, mégis, a tető a fejük felett legyen az övék. A bank viszont nem hagyta jóvá a második bejelentett munka után a kölcsönt. Az elsőre, kisvállalkozói mivolta miatt, nem kapott zöld fényt.

A helyzetet orvosolandó, komájához sietett, aki „felvette”, csak azért, hogy megkapja a kölcsönt, persze úgy, hogy saját maga fizeti a járulékokat. Egyedül csak így, három „és fél” munka után kaphat kölcsönt, ám a csatározás a bankkal még mindig folyik, az állam meg nem kérdezi, hogy miért nem folyik a pénz a kasszába. Mondani sem kell, a két darab napi nyolcórás műszakot nem sokáig bírta, felmondott, mielőtt mentális egészsége tette volna ugyanezt.

– Amikor meghallottam, hogy az öt évre visszamenő összegeket is behajtatja az adóhivatal, majdnem eldobtam a kanalat. Se fellépés, se pénz, se posztó, se munka… Hát, ha kopogtatnak az ajtón, azt mondom, hogy vígan vigyenek börtönbe, ha az a vágyuk, mert bűnöző vagyok, leülöm. Csak a gyerekeim ne fázzanak, legyen mit enniük meg inniuk – mondta nevetve, mikor utoljára beszéltünk, de láttam, hogy semmi vicceset nem talált a helyzetben.

Egy rendes országban adózni kell, nincs mese. Viszont, lapozzunk fel bármilyen non-profit szervezet által összeállított szakjelentést, amely Szerbia demokratikus folyamatait, gazdasági lépéseit, társadalmi trendjeit vizsgálja, általános állapotát, gyorsan rá kell jönnünk, hogy a mi országunk sajnos nem igazán iskolapéldája a „kiegyensúlyozottnak”.

Ebből kifolyólag meggondolom én is, hogy adózzak-e egy olyan országnak, amelyben előbb helyszínre ér az inspekció meg az adóhivatal, mint a mentők.

Meggondolom, hogy adózom-e egy olyan országnak, ahol házi fogságot kapnak a médiamogulok gyermekei, akik a zebrán gyalogosokat gázolnak halálra, míg börtönbe viszik azokat, akik keresetlen szavakkal illetik az elnököt.

Meggondolom, hogy adózom-e egy olyan országnak, ahol egy komolyabb betegség szinte halálos ítéletet jelent, mert nincs sem felszerelés, sem pedig az országban maradt megfelelő szakember arra, hogy szavatolják a gyógyulásomat.

Nem biztos, hogy szívesen adózom egy olyan államnak, amely veszélyezteti saját polgárai egészségét politikai célok miatt, utána pedig atyáskodva dorgálja őket azért, mert nem veszik komolyan a vírust.

Nem biztos, hogy önszántamból adóznék egy olyan államnak, amelynek szervei egyre-másra veszítik el a polgárok dokumentumait, töltik ki azokat rosszul, majd egymásra mutogatva küldözgetik a népet egyik pulttól a másikig.

Nem hiszem, hogy szívesen fizetném a járulékokat egy olyan állam kasszájába, amelyben a rendőrök egy része gyermekkori komplexusainak gyógyítása érdekében szerzett jelvényt, hogy a tüntetések alkalmával félhülyére verje a népet, még azokat is, akik csak arra találtak kerékpározni. Az már csak hab a tortán, hogy a rendvigyázók egy szellemi fogyatékost is sikeresen elagyabugyáltak a székvárosban.

Tudják mit, az sem biztos, hogy szívesen maradnék egy ilyen helyen. Kezdem megérteni azokat, akik vették a kalapjukat, és minél messzebbre mentek innen.

Szeretem ezt a helyet. Nagyon. Megpróbáltam kihozni belőle a legjobbat, egyszerre három helyen dolgozni, lakást vagy házat venni, kocsit karbantartani, elvenni a boltban a számlát, és mindent, amit egy tisztelettudó polgárnak tenni kell. Adóztam is éveken keresztül, sőt, még most is.

De, amikor azok nehezítik meg itt mindenki életét, akik pont „ugyanannak a mindenkinek” a zsebéből élnek…

De hagyjuk. Nem értek az államvezetéshez.