Zsánerét tekintve horror-drámaként lehetne jellemezhető ez az ízig-vérig művészfilm, amelyet Natalie Erika James rendezőnő készített ténylegesen női szenzibilitással. Az angol The Relic cím fordítható még (vallásos felhanggal) ereklyének is, valamint emléknek, maradványnak is, de azt hiszem, a Relikvia cím az összes többi jelentéstartalmat is magában foglalja, ugyanis az utolsó univerzális nyelvből, a latinból ered.
Szimbólumokkal operál az alkotás, amely tkp. három generáció nőinek, egymás lányainak közös történetét meséli el, olyan „rémfilm”, horror ez, amely sokkal inkább dráma, mint bármi más, nagyon-nagyon emberi. Miután az idős Ednának nyoma veszik, lánya, Kay és unokája, Sam a családi házban kezdi a keresését. Nem sokkal Edna visszatérése után baljós jelekre lesznek figyelmesek, s a nagymamát hamarosan teljesen a hatalmába keríti a demencia.
A film vizuális nyelvében Edna nagymama testén jelentkező fekete folttal van ábrázolva az időskori demencia, s annak egyre fokozottabb kiterjedésével növekedése, előretörése…
Eddig nem hittem abban, hogy megkönnyezhető alkotást látok még majd a „horror” címkével aposztrofálva…, s mégis, íme ez a rémfilm-drámaként elkönyvelt művészmozi, amely esetében a zsánerekben való gondolkodás tényleg értelmét veszti. A kísértetház témáját az Ausztráliában játszódó mű rendesen a feje tetejére állítja, szürrealista elemekkel, szimbólumrendszerrel operálva győz meg bennünket az emberek közti viszonyok olykor kegyetlenségéről, olykor épp törékenységről, és a sajátos vizuális nyelvén elbeszélve, a film végén a szeretet győzelméről.
Történik ez úgy, hogy a vásznon/monitoron közben azt látjuk, hogy Kay (Edna lánya) rétegekben hántja le Edna bőrét, mintegy azt szimbolizálva a tettel, hogy Edna teljesen kivetkőzött már magából, s csak egy undort keltő fekete, bőrtelen váz maradt egykor magnetikus személyisége helyén, ám Kay, miután többször fejbe verte az öncsonkítást elvégzett Ednát, aki közvetlenül a zárójelenet előtt utánairamodott, s megpróbálta visszarántani a ház egyik belső falán keresztül önmagához, miközben Kay Sam lányával, az unoka segítségével menekült csak meg. Ugyanis Sam volt az első, aki átütötte a házfalat egy cső segítségével, s jött vissza értelmetlenül/szürreálisan történő házon belüli elveszettségéből mellékhelyiségekből, zsugorodó szobákon, folyosókon átküzdve magát (a ház, mint a psziché szimbóluma) a nappaliba. Azonban ez a menekülés is csakis anyja, Kay segítségével sikerült neki, aki, miközben Ednát próbálta rendbe hozni a fürdőszobában, miután az bepisilt, véletlenszerűen meghallotta saját lánya, Sam segítségkiáltásait. Már csakis az Edna teljes testét befedő feketeség, az uralmat átvevő betegség, a demencia az, amit Kay a zárójelenetben magához ölel, mivel ha Sam buzdítja is, hogy hagyják már el a házat Ednával benne, Kay képtelen eltűnni, képtelen elengedni Ednát – amit verbálisan is kifejez –, s ha már egy teljesen megfeketedett, horrorisztikus múmiát is ölelhet csak magához, mégis megteszi, és mellé fekszik…
S ekkor jön a csattanó, Sam is visszajön a házba, és harmadikként fekszik a földre, a múmia-nagymamája és anyja mellé, s háta mögülről elmozdítva – kicsit lejjebb húzva Kay felsőjének nyakát, a kamera fókuszába egy fekete foltocska kerül ismét, ezúttal Kay hátán. A szimbólumnyelven ezzel Natalie Erika James rendezőnő összetéveszthetetlenül adja tudomásunkra, hogy a demenciára való hajlam alighanem genetikailag öröklődő az ábrázolt családban.
A teljes egészében a profi három színésznő, Emily Mortimer (Kay), Robyn Nevin (Edna) és Bella Heathcote (Sam) szavakkal spóroló forgatókönyves játékára épített alkotásban mindössze még összesen hét embert látunk, nyúlfarknyi szerepekben, kivéve a mozi elején felbukkanó rendőrcsapat-statisztákat, egyet a nyomozóéban, aki vállalja Edna felkutatásának felelősségét, s beszél pár mondatot az alkotás elején Kay-jel, valamint egyet a szomszéd, mongoloid fiú, Jamie szerepében, egyet annak apjáéban, egy hölgyet az orvosnő szerepében, aki megvizsgálja Ednát, miután az megkerül, egyet pedig az ápolónő szerepében, aki megmutatja Kay-nek az idősek otthonát. Mivel Kay eredeti terve az, hogy Ednát ott helyezzék majd el, de ezt a közbelépő Sam-unokának hála (?), aki felajánlja, beköltözik a nagymamához kisegíteni, végül sosem teszi meg. Rajtuk kívül csupán még két statisztával találkozhat szemünk e filmben.
A mű kapcsán ki kell még emelni a szerzői zene kitűnő minőségének tényét, amely rendkívül finom módon befolyásolja a jelenetek hangulatát, szükség esetén kellően erélyesen is, és kiérdemel minden elismerést, ez Brian Reitzell munkája. A forgatókönyvet Natalie Erika James és Christian White írták, az operatőri munka pedig Charlie Sarroff nevét dícséri.
Az Ausztrál-USA-produkció 89 perces, nagy részét LA-ben forgatták.
