2021. január 24., vasárnap

Muraköz-országnak hűséges fia

Aki nem délszláv, hanem muraközi tájnyelven szólt a népéhez – Margitai József a tanár és a lapszerkesztő (2.)

Margitai Józsefnek a Muraköz című lapban megjelent programadó írásainak sora ma már kultúrtörténeti jelentőségű megnyilatkozások, összefoglalóját adják a Dráva és a Mura közötti terület magyar és horvát közössége megmaradásért folytatott küzdelmének. Munkáiból kiderül: a Csáktornya körüli vidéken – a Muraközben és a Vendvidéken – a magyar és a horvát lakosság érdekei sohasem keresztezték egymást, helyi ellentétek sohasem nehezítették az életet, gondot egy évszázadon át Zágráb illyr-mozgalomként elhíresült agresszív, hódító politikája által gerjesztett indulatok okozták. Jó példa erre Margitai József 1887 őszén megkezdett, magyar és horvát nyelven közölt Csáktornya múltjábólČakovec vu stareših vremena című tanulmánysorozata,[1] melyet 1888 első felében Muraköz múltjából címmel folytatott.[2] Feltételezhetően ő a szerzője az 1889 tavaszán, szintén a csáktornyai lapban Muraköz múltjából címmel megjelent cikksorozatnak is.[3]


„Fonjunk három koszorút"

 Muraköz néprajza

Ugyancsak 1889 tavaszán tette közzé Margitai József A magyarországi néprajzi táraság és a Muraköz című írását, melyben a társaság megalakulásáról tájékoztatta az olvasóit. A tudományos társaság célja – írta – a történelmi Magyarország népeinek tanulmányozása, s „a kölcsönös megismerés alapján a haza népei közt a testvéries egyetértésnek és az együvé tartozás érzetének ápolása”. A társaság a tudományok eszközeivel kívánja föltárni a hazai népfajok eredetét és történelmük alakulását, fejlődését és a más népekkel történt vegyülését, a társadalmi viszonyait, „ethnikus jellemét” és „anthropologiai jellegét”, a néplélek és népélet megnyilatkozásait, és mindennapjaik tárgyi valóságát. Különös figyelmet fordítanak a hagyományok – mondáik, babonáik és szokásaik – föltárására, életmódjuk – a foglalkozások, az építkezési, lakberendezési és ruházati eszközök – bemutatására, a zenei és a költészeti értékek begyűjtésére, a táncformák, a gyermekjátékok, a népünnepek értékeinek megmentésére, a gondolkodásmód, a tájszólás, a közmondások, a népmesék, népdalok és regék számbavételére és megörökítésére. A társaság tagjainak feladata tehát: a felsoroltak tudományos megfigyelése, néprajzi tanulmányokban történő megörökítése, helyi kirándulások megszervezése, s az eredmények tudományos értékelése. A társaság tervei között szerepel egy hazai „ethongrafiai múzeum” létrehozása, szakközlöny és néprajzi tanulmánykötetek kiadása, felolvasó és előadó ülések megrendezése és vándorgyűléseket megszervezése. A néprajzi társaság szakosztályaiban „minden hazai népfaj képviselve van, így a muraközi horvát is”. A Néprajzi Társaság munkáját a Muraközben a Margitai József szerkesztette Muraköz című lap szerkesztősége fogja irányítani és megszervezni. „Temérdek ki nem aknázott néprajzi kincs van a vidékünkön. Ki kell bányászni e kincseket, hogy el ne vesszenek, hogy megmentessenek a tudomány és a jövő számára! Tisztelettel kérjük azon erőket, akik e téren dolgozni tudnak és akarnak, figyeljenek meg, írjanak le mindent, ami a muraközi népre vonatkozik, s küldje be e lapok szerkesztőjéhez”, ahol a továbbiakban feldolgozzák, rendezik az anyagot, s elküldik a társaság közlönyének. „A tudomány érdekében bármily csekélynek látszó adat is érdekes és értékes, tehát bármily csekély feljegyzést is szívesen veszünk – olvasható Margitai József cikkében. – Különösen Muraköz lelkészi és tanítói kara tehet e tekintetben a tudománynak szolgálatot, mert a nép között élvén, leginkább van alkalma megfigyelni szokásait, gondolkodásmódját, foglalkozását sat., s leírni népdalait, mondáit, meséit, közmondásait, sat.” Egyúttal  felhívta a lap olvasóinak figyelmét a Néprajzi Társaság munkájára, s minden tisztességes népnevelőt arra bátorított, lépjen be a tagjainak sorába. „Nekünk, a magyar birodalom népeinek nemcsak önmagunkat, kell ismernünk, hanem egymást is. Eddig inkább csak a különbségeket éreztük, egymás fogyatékosságait hánytorgattuk. Pedig ha jobban megismerkedünk egymással, bizonyára megszeretjük egymást, és egymásban a nemzet egyetemét, a közös hazát. Érezni fogjuk, hogy valóban testvérek vagyunk, és be fogjuk látni, hogy a közösség és föld, a közös történelem és alkotmány, a népek külső-belső mivolta tekintetében is nemzetté egyesítik az ország különböző eredetű és ajkú népeit, Szent István koronájának abroncsában!”[4]

S hogy jó példával járjon elő, a lapnak ugyanabban a számában Margitai József Muraközi horvát népdalok – A Magyar Néprajzi társaság számára címmel három részes tudományos cikksorozatot indított. „Hazánk délnyugati határán – mutatta be a Muraköz vidékét a tanulmány szerzője –, a Mura és a Dráva folyók között mintegy 75 ezer főt számláló lelkes és szorgalmas nép lakik, amely századok óta, bár nyelvében horvát, érzelmére nézve a legválságosabb időkben is, mindig hű fia volt magyar hazájának. E nép, daczára a szomszéd horvátországi horvát és stayer-vend néppel való mindennapi érintkezésnek, s daczára annak, hogy a szabadságharcz után az anyaországtól el volt csatolva, megtartotta a horvátországiaktól különböző szokásait, a délszláv törekvésekre nem hallgatott, nyelvéből nem vetkőztette ki a Dráván át kandikáló délszláv kultúra, a nép hű maradt magyar hazájához, annak törvényeit tiszteletben tartja, s annak nyelvét saját érdekében szívesen tanulja.” A Zrínyiek szelleme ma is együtt él e néppel, amely századokon keresztül az ő eszméi szolgálatában állott! Muraköz népe „a hazafiságot a Zrínyiektől, uraitól tanulta, s jól megtanulta, mert hazafiasabb és lelkesebb idegen ajkú népet keresve kell keresni széles e hazában”, s erre a muraközi nép méltán lehet büszke. Örömmel ismerteti meg tehát e népet Magyarország más lakóival, s szívesen szolgáltat adatokat a Magyarországi Néprajzi Társaság számára, mert meggyőződése, hogy megismerve egymást, mélyebb bizalom és szeretet épülhet közöttünk, s vállvetve könnyebben megfelelhetünk a haza iránti „kötelmeinknek”![5] A továbbiakban bemutatott néhány népdal véleménye szerint a muraközi nép gondolkodásmódjára és műveltségi állapotára enged következtetni. „A muraközi népdalok nagyon egyszerűek s kezdetlegesek; meglepőt, különlegeset hiába keresünk bennük. A szöveg, a dallam vetekedik egyszerűségében. Amíg a magyar népdalok hangterjedelem és zenei rythmus tekintetében mintegy merészen, kihívóan szerte csapongnak, addig a muraközi dalok szerényen megelégszenek a kisebb terjedelmű hangközökkel, s a leggyakoribb rythmussal.” Ilyen maga a nép is, amely bár érzi „Muraköz-országnak” a Dráva és a Mura mosta határainak kicsinységét, hűséges alattvalója a magyar hazának. „A muraközi nép századok óta el van hanyagolva; ide-oda csatolgatták, s a politikai változások hátráltatták szellemi előmenetelében, culturalis haladásában. A nép századok óta semmit sem olvasott, mert az irodalmi horvát nyelvet nem értette meg (különbözvén az ő nyelvétől), a magyar nyelv tanításával csak az újabb időben kezdtek törődni, tehát még nem beszélheti, pedig szeretné. Csak néhány év óta van a magyar kormány atyai gondoskodása folytán azon helyzetben, hogy az ő nyelvén írott könyvekből tanulhat olvasni, s az ő nyelvén szerkesztett lapból és naptárból szerezhet magának tudomást a hazáról és a nagyvilágról. Nem csoda, hogy elmaradt![6] A cikk írója fölhívta a figyelmet arra is, hogy a muraközi népdalok általában magyaros dallamúak. Saját bevallása szerint Margitai József tizenkét éven át gyűjtötte „kótázta le” és fordította magyarra a muraközi horvát népdalokat, többet közülük elküldött Bartalus Istvánnak, a Kisfaludy Társulat által megindított népdalgyűjtő vállalat tudós megbízottjának s vezetőjének, azok mégsem kerültek közlésre. Az általa gyűjtött népdalok közül többet Hajgató Sándor úr „volt szíves versbe szedni”. „E versek szóról szóra nem egyeznek a muraközi horvát népdalok szövegével, azonban azok tartalmát visszaadják, úgy, hogy a közlendő népdalok szellemébe bele engednek tekinteni.”[7] A továbbiakban három horvát népdal magyar fordítását közölte a Muraköz: 1. Hijába vagyonom (Zahnam mi je žitek), 2. Szépen van kertünk kerítve (Lep nam je vrt ograjeni); 3. Korán kelek (Ja se v jutro).[8] A következő számban közzétett 4. Majorannát ültettünk (Sejali smo bažolka) című népének megmutatta a muraközi horvát népdalok sejtelmes színpompáját is:

 

Majorannát ültettünk, majorannát ültettünk,

Majorannát – kedves rózsám –

Ültettünk.

[…]

 

Kikelt, el is virágzott,

Kikelt, kikelt – kedves –

El is virágzott.

           

Három szálat szakíts le!

Három szálat – kedves rózsám –

Szakíts le!

           

Fonjunk három koszorút,

Fonjunk – kedves rózsám – három

Koszorút.

           

Add az elsőt Jézusnak!

Add az elsőt – kedves rózsám –

Jézusnak!

           

Másik legyen Márjáé!

Másik legyen –kedves rózsám –

Márjáé!

           

Harmadik legyen mienk!

A harmadik – kedves rózsám –

A mienk![9]

 

Margitai József alkalmanként a továbbiakban is foglalkozott néprajzi kérdésekkel,[10] pedagógusi, lapszerkesztői munkája azonban hamarosan más felé terelték a figyelmét. 1893. június 29-én a vallás- és közoktatásügyi miniszter megerősítette a csáktornyai tanítóképző intézethez szóló igazgatói kinevezését – melyre a kinevezést 1890-ben kapta –, s ettől kezdve tudósi pályája is más irányt vett.[11] Pedagógusként és intézeti igazgatóként is mindvégig hűséges szerkesztője maradt a Muraköz című magyar–horvát hetilapnak. Az általa szerkesztett hírlap harmincnégy évfolyama nélkülözhetetlen forrása a magyar–horvát kapcsolatok, valamint Dél-Magyarország – benne a Muraköz és a Vendvidék – sok évszázados története megismerésének és értelmezésének.


Kezdjük hát az ÁBC-vel

A pedagógus és a tanítóképző igazgatója

A korabeli iskolai évkönyvek szerint 1879-ben alapos tévedés nyomán történt a maga korában kitüntetett küldetést teljesítő csáktornyai Tanítóképző Intézet megalapítása. A Margitai József igazgató szerkesztésében 1904-ben megjelent A csáktornyai m. kir. állami tanítóképző-intézet értesítője fennállásának XXV-ik évében (1903–1904) kiadvány Az intézet története címmel terjedelmes beszámolót közölt az iskola létrehozásának körülményeiről. Eszerint 1879. szeptember 20-án a Zrínyi várban, a tanítóképző intézet ünnepélyes megnyitóját követően megkezdődött a leendő muraközi és vendvidéki tanítók képzése, bár az akkor frissiben összeállított tanári testület tagjaiban mélységes mély aggályok támadtak az iskola eljövendő működését illetően.[12] A magas és méltóságos vallás- és közoktatási minisztérium ugyanis eredeti szándéka szerint azért állította fel a képezdét alig néhány kilométernyire a horvát határtól, hogy Horvátországból magához szólítsa a horvát nyelvet beszélő növendékeket, akik megtanulván a magyar nyelvet, tanítói munkát vállalnának a Muraközben és a Vendvidéken. Horvátországból azonban egyetlen tanuló sem jelentkezett, Muraközből s a Vendvidékről is csak mindössze négy, vagyis a 25 növendék közül 21-en magyar ifjak voltak, akik a magyar nyelven kívül más nyelvet nem beszéltek. Ilyen körülmények között az intézet képtelen volt teljesíteni az indulásakor hozzá fűzött reményeket, mert a horvát és vend nyelv tudása nélkül „a Muraközben s a Vendvidéken a tanuló nemcsak hogy tanítani nem lett volna képes, de – mert a nép kizárólag horvát és vend ajkú – alkalmazást sem kaptak volna”. A magyar–horvát viszony – s benne az illyr mozgalom keltette politikai indulatok és ellentétek – akkori ismerői módfelett szerencsésnek tartották az események ilyetén alakulását, ők ugyanis előre látták annak veszélyét, hogy ha a határszéli horvát és vend települések iskoláit a magyar nyelvet a képezdében megtanult, horvátországi születésű tanítók árasztják el, a vidéknek nemcsak „a magyar nyelvben való előmenetele válhatik kétségessé”, de a horvátországi születésű tanítók működése „a nép hazafias érzületére nézve is veszedelmessé lehetett volna”.

Ekkor a tanári testületben megszületett az elhatározás, hogy magyar növendékeket kellene a horvát és a „vele rokon” vend nyelvre megtanítani, akik azután nyelvismereteik alapján a nem magyar ajkú községekben tanítói állást nyervén, „a nép s a gyermekeik érzületére jótékony hatással lennének, s a magyar nyelvet a törvény követelményeinek megfelelően tanítani képesek volnának”. A miniszter méltányosnak ítélte a tanári testület javaslatát, s újabb határozatában elrendelte a magyar ifjak számára a horvát nyelv oktatását, és pedig abból a célból, hogy „a horvát és a vend községek nyelvét is beszélő tanítókat neveljen”. A rendelet nyomán a csáktornyai intézet iránt azonmód „kiváló érdeklődés mutatkozott”.[13] Igazi, négy osztályos kiteljesedése 1882-ben következett be, amikor a miniszter azt a Samu Józsefet nevezte ki az intézet igazgatói székébe, aki korábban, az 1860-as évek során, az 1870-es évek elején kifejtett munkájával megalapozta és fölvirágoztatta Zenta város iskolai-oktatási életét. 1883. január 29-én már az ő vezetésével ülésezett a képezdében az országos oktatási bizottság, amely felmérte a Muraköz és a Vendvidék magyar oktatásának helyzetét.

Az 1868-ban elfogadott, Eötvös József megalkotta népoktatásról szóló, a magyar közoktatást alapjaiban meghatározó XXXVIII. t. c. elfogadását követő évtizedben Magyarországon, a nemzetiségi területeken is sorra alakultak a tanítóképző intézetek, melyeknek fölkészített és kibocsátott növendékei meghatározó szerepet játszottak a magyarországi nemzetiségek életének megszervezésében. Baján a szerbek és a bunyevácok, Déván a románok, Iglón a németek és a szlovákok, távolabb a szőleiről ismert Modoron és a Zsolnához közeli Znióváralján ugyancsak a tótok, Máramarosszigeten pedig a ruszinok számára létesült olyan tanítóképző intézet, ahol a nemzetiségek nyelvét jól beszélő tanítók készültek fel az oktató-nevelő munkára. Ezeknek a sorában előkelő helyet foglalt el Csáktornya, melynek képezdéjében a horvát és a vend vidékek iskoláinak reményteli nevelői nyertek képzést. A vidéki tanítóképezdék legfőbb feladata a magyar nyelv és a magyar állameszme nemzetiségi területen történő terjesztése volt. Feladatuk és szerepük azonban lényegesen több volt, mint ami a nemzetiségek történetírásában „magyarosítási törekvés”-ként jelenik meg; a tanítóképezdék növendékei kölcsönösen közvetítették a kultúrát, a nyelvismeretet, a közélet meghatározó értékeit az együtt élő magyar többség és az adott térség nemzeti kisebbségei között. Margitai József 1887-ben papírra vetett fejtegetése szerint „az ily képezdéknek misszionárius telepeknek kell lenniök, ahonnét a lelkes misszionáriusok serege kiindulván, apostoli hivatást teljesít”, s ezzel meghatározó szerepet játszik a kölcsönös kapcsolatok építésében.[14] Az intézeti oktatók felkészültségén és kiválóságán múlott, hogy a tanítóképezde valóban pusztán a magyarosítási törekvések szálláscsinálója maradt-e, vagy – ahogyan az a csáktornyai Tanítóképző Intézet esetében történt – a magyarság és a nemzeti kisebbségek közötti szellemi kapcsolatok építését tekintették fő feladatuknak. Csáktornyán meggyőződéssel vallották: minden nemzetiségi ponton elhelyezett képezdében első sorban az illető vidék nyelvét és viszonyait ismerő, lelkes tanerőre volna szükség. „Mondassék ki, hogy az illető vidék nyelve minden növendékre kötelező tantárgy. A kezdeményező legyen a tanáriszék, s az igazgató-tanács; a magas kormány az ily czélú mozgalmat szívesen helybenhagyja és támogatja. Első dolog tehát a magyarosítás czéljaira alkalmas tanítót képezni.”

 

(Folytatjuk)