Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

CÍMLAPTÖRTÉNET

„Szükség van arra, amit csinálunk…”

Beszélgetés Szerda László óbecsei zenésszel, zeneszerzővel

Máriás Endre

2020. október 21., 23:54

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Az óbecsei Szerda László tizenévesen dobosként kezdte zenei pályafutását, később számos zenei stílusban és formációban kipróbálta magát, mígnem eljutott a megzenésített versekig, amelyekkel ma is igen szívesen foglalkozik, annak ellenére, hogy a műfaj kedvelői körében egykor nagy népszerűségnek örvendő A Prima Vista együttes már nagyjából tíz éve nem aktív, hiszen azóta is folyamatosan megtalálják az izgalmasabbnál izgalmasabb zenei feladatok.

Honnan indult a zene iránti vonzalmad, és utána hogyan vált olyannyira erőteljessé, hogy a mai napig meghatározza az életedet?

– A zene szeretete mindig is jelen volt a családunkban. Apámék még úgy szórakoztak, hogy hétvégenként összejöttek, és kártyázás után énekelgettek. Ő nagyon szépen hegedült is. Azt, hogy mennyire zeneszerető ember volt, jól érzékelteti az is, hogy 93 évig élt, és szinte minden nap hegedült, csupán az utolsó két hétben nem, amikor már annyira beteg volt, hogy nem tudta a kezébe venni a hangszert. Minket valamikor a hatvanas években fertőzött meg igazán a kor zenéje, a Beatles meg az egyéb igen izgalmas dolgok. Már a zeneiskolában kialakult egy olyan társaság, amely ezt az irányt igyekezett képviselni. Kerestünk üres szobákat, amelyekben volt zongora, és mindig megtaláltuk a módját annak, hogy muzsikálhassunk. ’70-ben már az akkori táncos rendezvényeken is játszottunk. Kiskamaszok voltunk, ha jól emlékszem, én tizenhárom éves lehettem, tehát még elemista. Később gimnáziumi zenekarunk is volt, amely nagyon jól szólt, ugyanis annyira szenvedélyesek voltunk, hogy nyáron minden nap reggel kilenckor keltünk, utána mentünk próbálni, és egészen éjfélig muzsikáltunk, szinte megállás nélkül. Nem is mentünk sehová, aki kíváncsi volt ránk, az megtalált bennünket a mai Petőfiben. A rengeteg gyakorlásnak meg is lett az eredménye. A gond ott kezdődött, hogy drága hangszerek is kellettek volna, ezért mindig találnunk kellett olyan embereket, akiknek volt komolyabb felszerelése. Az alapfelállásban ott volt Rebb Rudi, aki akkoriban a legnagyobb jugoszláviai dzsesszgitárosok közé tartozott, tagja volt az újvidéki Big Bandnak is, valamint Csorba Zoli, akit ma már lehet, hogy sokan a fiáról jobban ismernek, hiszen ő a népszerű Lóci játszik zenekar frontembere, Zoli pedig egykor a Magyar Szó főszerkesztője is volt. Mi hárman alkottuk azt a kis csapatot, amely elkezdte ezt az egészet. Később mindenkinek másképp alakult az élete, Rudi még a nyolcvanas évek derekán kiköltözött Németországba, Zoli pedig a kilencvenes években Budapestre. Az én utamat leginkább az határozta meg, hogy ’80 körül itt, az óbecsei KMV-n találkoztam Verebes Ernőékkel meg Beszédes Pistáékkal, és Ernőékkel utána sokáig együtt is játszottunk, később pedig mindig valaki elhívott zenélni, vagy valamilyen barátság útján kerültem be egy-egy zenekarba, tehát folyamatosan követték egymást az izgalmasabbnál izgalmasabb zenei feladatok. Soha nem terveztem, hogy mi hogyan legyen, hanem mindig megtaláltak a lehetőségek és a feladatok.

Említetted, hogy nagyon korán kezdtél el zenével foglalkozni, és a tehetséged is igen hamar megmutatkozott. A különböző zenei stílusokkal való találkozásod milyen fejlődési ívet írt le az elmúlt évtizedek során?

– Az elején a könnyűzene volt rám nagyon nagy hatással, ahogyan mindenki másra is. De szerettük a többi stílust is, a klasszikus zenét, sőt a nótákat is, hiszen otthon mindig azokat hallottuk. Azt vallom egyébként, hogy minden műfajban megmutatkozik a zeneiség és a zenei tehetség, szinte nincs is olyan stílus, amelyben nem válik el egyértelműen az, ami valóban jó, attól, ami kevésbé az. A komolyzenének vagy a megzenésített verseknek az élvezetéhez persze az embernek rá kell hangolnia önmagát ezekre a műfajokra. Operakedvelő is úgy lesz valakiből, ha előtte beleássa magát az opera világába, de ez nemcsak a zenére jellemző, hanem szinte mindenre, talán még a sportra is. Visszatérve az eredeti kérdésre, talán nem túlzás azt állítani, hogy ezekben a berkekben tőlem indult el a dzsessz iránti vonzalom. Rudit is én fertőztem meg vele. Először sikerült megszereznünk egy Duke Ellington-lemezt, majd egyre több felvételt találtunk meg a rádióban. Nagyon korán elkezdtünk dzsesszt játszani, fül után tanultuk meg a dalokat, és egy idő után már egész komoly szintre kerültünk. Azt persze már akkor is tudtuk, hogy ez rétegzene, ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy egy olyan része a muzsikának, amelyben elképesztően sokat lehet fejlődni, a határ szinte a csillagos ég. A nyolcvanas években Rudival egy dzsesszklubot is működtettünk, amely Vajdaság minden részéről összehozta a dzsesszkedvelőket, nekünk pedig kiváló lehetőséget kínált arra, hogy közönség előtt gyakorolhassunk. Stúdiózenészekként is tevékenykedtünk, játszottunk popzenét, sőt nagy jugoszláv sztárokkal is sikerült együtt muzsikálnunk, aztán elindult egy ilyen karrier is, amit egy érdekes történet szakított félbe, ugyanis éppen akkor, amikor lehetőséget kaptunk egy londoni utazásra, megérkezett a katonai behívóm a kötelező gyakorlatra, aminek a teljesítése nélkül nem tudtam volna beírni a következő évet az egyetemen, így hát itthon maradtam. Miután azt az utazást lemondtam, többé már nem hívtak. Egy ideig persze bosszantott ez az egész, később azonban lapoz az ember, és elkönyveli, hogy lett volna egy ilyen lehetősége is. Én abban hiszek, hogy valószínűleg nem véletlenül alakultak úgy a dolgok, ahogyan alakultak, lehet, hogy minden éppen úgy volt jó, ahogyan történt.

A megzenésített versek különleges világa hogyan kerített a hatalmába?

– Mivel dobosként kezdtem a pályafutásomat, a nagy elődökhöz hasonlóan már a kezdeti időszakban is gyakran éreztem azt a dobok mögött ülve, hogy én is tudnék zenét írni, dalokat komponálni. Időközben megtanultam gitározni, zongora is volt a házban, hiszen a gyerekeim is tanultak zenét, és előbb próbáltam szövegeket, meg dalokat is írni, aztán valahogy belekeveredtem a megzenésített versek világába, ahol, ugye, biztos pontként mindig ott volt a szöveg, hiszen akárhogyan is sikerül a megzenésítés, a szöveg egészen biztosan jó, mivel a legkiválóbbak közül válogathat az ember. Az utolsó igazán nagy nekifutásomat éppen a megzenésített versekkel éltem meg, amelyekkel a mai napig foglalkozom, annak ellenére, hogy az A Prima Vista együttes, amit még ’97-ben hoztunk létre, tíz év után passzívvá vált. Szerencsére nem bomlott fel valamilyen vita vagy egyéb dolog miatt, csupán arról volt szó, hogy a lányok férjhez mentek, és kevesebb idejük maradt próbákra járni. Aztán nemrég rám talált Gilvázi Bea, akiről tudtam, hogy nagyon jól énekel, ám kiderült, hogy emellett rendkívül tehetséges dalszerző is. Gyermekdalokkal akart foglalkozni, amit el is kezdtünk, viszont neki is nagyon nehéz megszerveznie azt, hogy a gyermekzenekar komolyabban dübörögjön, hiszen fiatal anyukaként nem tud csak ezzel foglalkozni. Más formációkban is jelen vagyok, három éve például egy óbecsei csapattal részt vettem a niši dzsesszfesztiválon, ugyanis itt él Petar Dolinka, aki szerintem Szerbia egyik legkiválóbb dalszerzője, a szövegei pedig egyenesen verhetetlenek, és természetesen őt sem tudtam visszautasítani, amikor hívott, mert nagyon izgalmas dolognak tartom azt, amit csinál. Mindemellett most újra megpróbálunk popzenét csinálni Óbecsén, remélem, jó dolgok sülnek majd ki belőle! Sőt, nemrég azzal is megkerestek, hogy tanítsak kis dobosokat. Van Óbecsén egy csoport – amelynek eleinte mindössze két-három gyermek volt a tagja, mostanra viszont már nyolc főre duzzadt a társaság –, amelynek a tagjaival szombatonként összejövünk és gyakorolunk. Nem tartom magam jó pedagógusnak, ám mivel gyarapodott a létszám, úgy tűnik, számukra mégiscsak érdekes az, ahogyan tanulunk, illetve az, amit csinálunk. Azt, hogy ennek mekkora jövője van, egyelőre nem tudom, nagyon élvezzük az együtt töltött időt, és ez a legfontosabb.

Dalszerzőként, zeneszerzőként mi az, ami inspirál, miből merítesz ihletet?

– Ez nagyon változó. Megtörtént már, hogy kaptam egy feladatot, ami igen jól sikerült. Előfordult, hogy én kutattam szövegek után, amelyek azután igazán megihlettek. Voltak tematikus vállalkozásaim is, amelyek szintén igen izgalmasra sikeredtek, köztük például az is, amelynek során vajdasági szerzők gyermekverseiből készítettem egy kis összeállítást. Először gyermekdalokkal kezdtem foglalkozni, elsőként Tari Istvánnak a Darazsakkal barátkozom! című verseskötetét zenésítettem meg, aztán jött az említett nagyobb tematikus vállalkozás, és közben rájöttem arra, hogy elképesztően nehéz feladat gyermekeknek írni, hiszen azon túlmenően, hogy megvan a megfelelő szótagszám meg a szép melódia, meg kell találni azt a kulcsot is, ami a gyermekekhez vezet. Azt hiszem, ilyen szempontból is történt egy olyan hozzáállásbeli fejlődés, amelynek eredményeképpen egy idő után már egyre jobban tudtam úgy irányítani a dalokat és az összeállításokat, hogy a gyermekek is könnyebben be tudják fogadni azokat. Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyermekeknek mindig kell olyat is játszani, amit ismernek, hiszen ahhoz tudnak igazán jól kapcsolódni, viszont a saját szerzeményeink esetében is gyakran előfordul, hogy néhányan azonnal megtanulják a refrénjüket, és ez mindig fontos visszajelzést jelent számunkra. A szövegek esetében is azt vettem észre, hogy még a legnagyobbaknak is igen nehéz feladatot jelentett olyan gyermekverseket írni, amelyek igazán jól működnek. Petőfi Sándorban például megtaláltam azt a szerzőt, akinek a verseit bármikor szívesen megzenésítem. Szabadság, szerelem címmel készítettem is egy összeállítást, amelyben 8–10 megzenésítés mellett Péter Leával közösen válogatott versek is szerepelnek, és az anyagból album is született. Arra, hogy mások találnak meg egy-egy olyan ötlettel, amely igencsak megihlet, jó példa, hogy még nagyon régen egy ünnepségen odajött hozzám Pap József, és a figyelmembe ajánlotta a verseit, amelyek között rengeteg gyermekvers is volt. Egyet meg is csináltam közülük a vajdasági gyermekverses lemezre, majd néhány évvel ezelőtt megkerestek a Tanszékről, hogy lenne-e kedvem foglalkozni a költeményeivel. Újra elővettem azt a kis dossziét, amelyben a versei voltak, és akkor már komolyabban beleástam magam, megzenésítettem 8–10 verset, ismét felkértem Péter Leát, ő is válogatott Pap József életművéből, és abból az anyagból is elkészült egy cédé, amelyet talán rövidesen publikálni is fognak. Így köszönnek vissza a dolgok az életemben, és így találnak meg újra meg újra azok a feladatok, amelyek valahol félúton elakadtak. A Petőfi-megzenésítések esetében viszont egyre inkább duzzad a repertoár, először készítettünk néhány dalt a március 15-ei ünnepkörre, aztán csináltam néhányat a Cirkalom táncegyüttesnek is, majd minden évben kértek újakat, és végül összeállt egy egész estés műsor, amit úgy képzeltem el, hogy szerepeljenek benne a Fokos zenekar tagjai, rockzenészek és sokan mások is. Ez valahol megakadt, a dalokat azonban már több helyen is előadtuk, sőt, amikor elkészítettük az anyagot, akkor volt egy kultúranapi műsor Óbecsén meg Topolyán, ahol mindazok, akik szerepeltek a cédén, elmuzsikálták annak az anyagát.

Amikor megalkotsz valamit, akkor mennyire fontosak számodra a visszajelzések, egyáltalán hogyan éled meg azokat?

– Néha jólesik egy kis visszajelzést vagy biztatást kapni, érezni azt, hogy más is örül annak, amit csinálok, ám szerencsére nem vagyok függő, az sem zavar különösebben, ha senkinek sem tetszik az, amit csinálok, mert nekem egyfajta terápiát jelent az az időszak, amíg ezzel foglalkozhatok, és azt is tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nagyon szeretik és értékelik ezt. Az elmúlt ötven évben már megtapasztaltam, hogy megvannak azok a rokonlelkek, akik szó nélkül is értik és érzik egymást, akik mindenféleképpen eljönnek azokra a műsorokra, amelyeket készítünk. A megzenésített verseknek nem nagy publikuma van, azok számára azonban, akik valóban szeretik azokat, rendkívül fontos az a műfaj, amit mi képviselünk, és ez természetesen örömmel tölt el bennünket, mivel azt igazolja, hogy igenis szükség van arra, amit csinálunk.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége