2021. december 3., péntek

Komoly sorsúak szülőföldjén

Miként trópusokon a vadon, a békés délvidéki rónán a susogó kukoricatáblák voltak mindig ilyenkor ősszel élet és halál kifürkészhetetlen titkainak az őrzői: ezekben történt négy évtizede egy szörnyűséges gyermekgyilkosság; ezekben hangzottak fel éjszakánként a távoli tájakról ideérkező kukoricatörők szokatlan dallamú énekei; ezekben bolyongott minden időkben egy-egy, a környék gyermekeit és asszonyait riogató hontalan csavargó…

Ám a természet órarendjéhez igazodó bácskai és bánsági parasztember számára a biztos megélhetés ígéretét jelentette a terhük alatt nyikorgó társzekerek monoton zenéje, amely elhalkult és felerősödött, ahogy a nagy lombú eperfákkal szegélyzett poros országúton leereszkedtek a völgybe, majd felküzdötték magukat a lenyugvó nap sugaraiban fürdőző dombtetőre.

Hej, be összekovácsolt szülőket és gyermekeket ez a gyönyörűséges küzdelem, amely nem egymás ellen folyt, hanem egymásért és a közös sorsért, amelyben a legkisebbtől a legnagyobbig, a legfiatalabbtól a legöregebbig mindenki vállalta a reá kirótt nehéz szerepet! Nagyanyó a legapróbb családtagokat ajnározta; a kamasz gyerekeket kikérték az iskolából, és reggel korán kocsiderékban vitték ki a kukoricaföldre; a családfő vagy a kamasz fiú lovas szekéren hordta haza a termést; a jó szándékú szomszédok mentek a góréba dobálni a hatalmas sárga csöveket…

Hetven és nyolcvan közötti falusi asszonnyal beszélgetek ifjúkoráról, amikor felcsillanó szemmel mondja: nincsen annál nagyobb gyönyörűség, mint kibontani susnyaruhájukból és letörni, majd kocsira dobálni a szépséges sárga és piros csöveket, amelyek közül a legnagyobbak karjának hosszúságával vetekednek… Ha engednék, most sem lenne rest, hanem menne, félrehessegetné a legtöbb parcellán éhetetlenkedő otromba gépeket, és kezének erejével takarítaná be a család biztos jövőjét szavatoló termést.

Eljutottunk hát a felismerésig: megmaradásunk záloga e kenyértermő tájon a búza és kukorica, vagy – Arany János megnevezésében – a tengeri, amelynek minden szemére tucatnyi balladát, dalt és mesét teremtett a mezőségeknek szilaj csikóként rugaszkodó népi képzelet.

Mese Péter bácsitól hallottunk gyermekkorunkban Kishegyesen a szalmakazlakban és szárkúpokban zajló szerelmekről szóló lebilincselő történeteket; nagyapáink a hűvösödő kukoricafosztó esteken választottak párt maguknak; apáink úgy szedték össze a marokszedő lányok csapatát, hogy köztük legyen a kiszemelt csitri is, aki azután esetleg az anyánk lett; és mi jómagunk hűséges apró utódként egykor ott a kocsiderékban, közelítve a komoly sorsúak nagy küzdelmei felé, a harmatos reggelek frissességétől ébresztve, makacsul újra meg újra visszatértünk a kiindulóponthoz: nem bízatott ránk a születés által vállalható családi kötődések megválasztása is, ám ha ránk bízatna, akkor is ezt az apát és anyát, ezt a népet és ezt a Kárpát-medencéből letépett szülőföldet választanánk. És ezt a közös sorsot, amely ha a kukoricatörők álmai szerint alakul, benne hibát majd nem lehet találni.