Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Újvidéktől a sci-fi-irodalomig és vissza a jövőbe

Beszélgetés Roginer Oszkár Sinkó-díjas kutatóval legutóbbi kötete kapcsán

Győri Norbert

2020. július 20., 21:56 >> 2020. július 21., 01:45

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A jugoszláviai magyar irodalomban megjelenő térképzetekkel kevesen foglalkoztak behatóan. Az újvidéki származású Roginer Oszkár munkássága ezt az űrt tölti be a tavalyi könyvhétre megjelent A jugoszláviai magyar irodalom terei című monográfiájával. A fiatal irodalmárt és művelődéstörténészt A város mint (ellen)érv című bemutatkozó könyvéért 2016-ban Sinkó-díjjal jutalmazták, kutatási szomja pedig azóta is töretlen.

Roginer: „A szabadság kiteljesületlen vágya miatt érezzük magunkat elárulva ma is”

Roginer: „A szabadság kiteljesületlen vágya miatt érezzük magunkat elárulva ma is”

A város mint (ellen)érv című könyved összegzésében azt írod, hogy Újvidéket mint várost megölték… Ennek a mondatnak súlya van. Kitérnél rá bővebben, mire is gondoltál itt pontosan?
– Ez egy kvázi optimista, retorikus kiszólás a bevezetőből, vagyis a következőnek a folytatása: „…Újvidék nem halt meg…” – majd az összegzés így kezdődik „…Újvidéket megölték, és most szép lassan kivéreztetik.” Vagyis a mondat csak a kettő összeolvasásával kap értelmet. Globalizálódó világban élünk, amelynek az egyik legfontosabb társadalmi megnyilvánulása a városiasodás. Egyre többen költöznek a vidékről a városba, így a város a falvak és a vidék leépülésével fejlődik. Ennek ellen lehet szegülni, de megállítani nem lehetséges. Ehhez képest ami nálunk történt az elmúlt harminc évben, az posztjugoszláv magyar szemszögből abszolút végzetes fejlemény. Újvidéket mint várost intézményileg leépítették, miközben Szabadkát, amelyet az előbbivel legalább fél évszázadon át szembehelyeztek, sehogyan sem sikerült úgy felépíteni, hogy egy fiatal magyar értelmiséginek jövőképet nyújtson. Emiatt olyan helyzet alakult ki, hogy a legközelebbi város, ahol sok fiatal szerbiai magyar kiteljesedhet, az Szeged vagy Budapest. Érvényesülni persze itthon is lehet, viszont városi pezsgés, kapcsolathálózatok, szakmai lehetőségek szempontjából nem lehet előrelépni sem a mára már leépített Újvidéken, sem pedig Szabadkán, ahol az intézmények sikertelen felzárkóztatását láthattuk az elmúlt években.
Ehhez képest voltak olyan idők, amikor a párizsi és a bécsi irodalmi és művészeti műhelyek mellett éppen Újvidék volt még az a hely, ahol bizonyos keretek között viszonylag szabadon meg lehetett szólalni – főleg Magyarországhoz, Romániához és Csehszlovákiához képest. Az Új Symposion szerkesztősége az újvidéki Katolikus portán volt, és a szűk városközpontban kaptak helyet a jugoszláviai magyarság olyan csúcsintézményei is, mint a Magyar Szó és a Forum sajtópalota, az Újvidéki Színház, az Újvidéki Rádió és Televízió.
A térbeli elrendezkedés szempontjából viszont ez nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus szempontból is fontos volt, hiszen a hatalmi gócpontok közelében, azokat aktívan alakítva léteztek. Ezek az intézmények az újakkal együtt ma is állnak, de közel sem olyan társadalmi és művészeti súllyal, mint 40-50 évvel ezelőtt, most már térbelileg sem a döntéshozás központjában, hanem attól távol, más városokban helyezkednek el. Sok szempontból a posztjugoszláv és a magyarországi művészeti, irodalmi, társadalmi mozgásoknak a szélére kerültünk. Vagyis megölték azt, amit ez a város képviselt, és mára már csak nyomai látszanak.

Roginer Oszkár legutóbbi könyve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg

Roginer Oszkár legutóbbi könyve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg

Mi vezetett el addig, hogy a vajdasági magyar irodalom tereinek szentelj igen hosszú éveket az életedből?
– Engem valójában a nacionalizmus érdekelt, a kollektív identitáskonstrukciók foglalkoztattak. Annak ellenére, hogy az újvidéki Magyar Tanszékre jártam, és irodalommal foglalkoztam, engem nem kötött le teljességében a narratológiai vagy poétikai szempontok alapján zajló műelemzés. Hiányoltam a művészet értelmezéséből a társadalomtudományi viszonyokat. A modernség egyik legrelevánsabb identitáskonstrukciója a nemzet, valamint az ezzel sok esetben szemben álló, azt kiegészítő regionális, lokális, egyéni identitások. Egy idő után rájöttem, engem elsősorban a tér érdekel. Egy közösségi identitásnak sok megnyilvánulása lehet. Időbeli referenciák, ami magyar szempontból 1848, Trianon, 1956 egymással összefüggő értelmezései. A popkultúra felől, vagyis a magunkénak érzett film- és zeneipar termékeinek viszonylatában vagy akár a márkanevek felől, vagyis hogyan viszonyulsz például a Carnex pástétomhoz, a Duna-kavicshoz vagy a Pepsihez. Engem jugoszláviai magyar szempontból viszont leginkább az a bizonyos tér érdekelt, amelyet a közösség a sajátjának nevezett, annak élt meg, azon belül látta magát, és értelmezte a világot maga körül. Ennek a téren alapuló identitáskonstrukciónak a megnyilvánulási formái különböznek a két világháború között, a jugoszláv szocializmusban és a poszt-Jugoszláviában. Mivel az újvidéki Magyar Tanszéken irodalommal foglalkoztam, ezért a szépirodalmat használtam fel egy irodalomszociológiai elemzéshez. Vagyis, ahogyan a szociológusok statisztikákat, interjúkat, audiovizuális felvételeket elemeznek, én irodalmat elemeztem.

Milyen kritériumok alapján válogattad a szövegeket?
– Az irodalomban megjelenített térnek a maga frissességében kellett megjelennie, emiatt kellett a sajtót választanom elemzési alapnak. Emellett csak valós, és nem fiktív helyszínek érdekeltek. Tehát ha a szerző valahol elhelyezte a történetet, legyen az Budapest, Split, Szarajevó vagy Újvidék, akkor az pont abban a pillanatban kellett hogy releváns legyen, és nem akkor, amikor könyvben jelent meg néhány év múlva, sok esetben más változatban, mert egyrészt nem is minden jelent meg könyvben, később pedig a megváltozott politikai viszonyok miatt nagyon sok mindent nem is vállaltak már a szerzők.

Felételezem, itt tetemes mennyiségű szövegről beszélünk. Mégis, miket néztél át?
– Az összes magyar nyelven megjelent időszakos kiadványt. Először 1945-től 2010-ig néztem át mindent, azután még jobban visszamentem az időben, és az 1920 és 1944 között megjelent sajtót is, ami azt jelenti, mindent átnéztem, amit újságként, folyóiratként kiadtak nálunk. Ezek közé tartozott többek között a Magyar Szó, a szlovéniai Népújság, a horvátországi Magyar Képes Újság, a Hét Nap és a Dolgozók, a helyi lapok Topolyán, Zentán, Szabadkán, valamint olyan folyóiratok, mint az Új Symposion, a Híd, az Üzenet, a Muratáj, és még sorolhatnám. Lényegében minden olyan sajtóterméket átnéztem, amely magyar nyelven Jugoszláviában megjelent 1920 és 2010 között.

Ekkora terjedelem átböngészésekor gyakran terelődik el a figyelmed a célproblémáról?
– Ilyenkor a legtermészetesebb, hogy ott felejted a szemed más érdekes szövegen is, belemerülsz, és lassan elkezded olvasni. Ami viszont jobban meglepett, hogy a kutatásnak megvoltak a fizikai korlátai is. Mostanra persze már a Magyar Szót is digitalizálták, de én még azelőtt néztem át. Napi három évfolyamot tudtam átlapozni, többet nem, mert mindenem viszketett, az orrom, szemem, fülem tele volt fekete porral, az ujjaim feketén fénylettek az ólomtól. Lényegében pár órán át lehet csak dolgozni, és ha maszkban csinálod, az sem segít.

Ami a magyar irodalmat illeti, hallottam elég sok meghatározásról, például külhoni, anyaországi, felvidéki, erdélyi… viszont délvidékiről nem. Te találkoztál ezzel a kifejezéssel?
– A szocializmus ideje alatt természetesen nem használták ezt a jelzőt, a két világháború között és a Monarchia ideje alatt sem beszéltek így róla. A második világháború ideje alatt viszont igen, amikor az írók önmagukat egy reintegrált magyar irodalmon belüli regionális irodalomnak értelmezték. Jugoszlávia szétesése után pedig ismét meg kellett vitatni, hogy hol vannak az adminisztratív, logisztikai, konceptuális határok, és minek is lehetne ezt az irodalmat nevezni. Ugyanezzel a problémával szembesültek Romániában, Csehszlovákiában, Kárpátalján. Amit viszont mi egy homogén tájegységnek hiszünk, az nagyon nem az volt. Amikor Kárpátalja például még Csehszlovákiához tartozott, számon kérték a prágai, pozsonyi és kassai magyar elittől, hogy ők valami mások legyenek, de ugyanígy a temesvári értelmiségiek is kikérték maguknak az erdélyizést, mert ők nem az erdélyi, hanem a bánsági sajátságokat hangsúlyozták. Művelődéstörténeti szempontból ezért nemcsak a ma is ismert kategóriák, elnevezések és értelmezések a fontosak, hanem azok is, amelyek, bár a vitában alulmaradtak, a korban jelentős lehetőségként szerepeltek.

A vajdasági magyar irodalomnak van valami egészen sajátos jellemzője az 1950-es évektől napjainkig?
– Ezt nem szabad állandó kategóriaként kezelni, az irodalom időben változó társadalmi jelenség. Amint említettem, Jugoszlávia idején itt jóval szabadabb volt a légkör, mint Csehszlovákiában, Magyarországon vagy Romániában. Igaz, megvoltak a tabuk, de több mindenről lehetett megszólalni, több módon és több helyen. Emellett az irodalom nemcsak írásban és a sajtóban, könyvekben létezett, hanem a televízióban és rádióban is megnyilvánulhatott. Az Újvidéki Televíziónak a napi híradó mellett néhány órás műsora volt művelődési, gyerek- és ifjúsági összeállításokkal, a rádió pedig a nyolcvanas évekre már huszonnégy órás magyar adást sugárzott. Ehhez képest a román és a csehszlovák adók elenyésző időtartamú magyar nyelvű műsort bocsátottak rendelkezésre. Emellett pedig volt mail art, performance, plakátművészet, magyar nyelvű jugoszláv filmeket forgattak, kísérleti rádiódrámák és hangjátékok születtek, táptalajra talált a neoavantgárd és később a posztmodern. Ezek Magyarországon, ilyen formában, később jelenhettek csak meg. Esterházy Péter, Garaczi László vagy Konrád György nemhiába hivatkoztak gyakran arra a jugoszláv művészeti produkcióra, amelyet ők idejövet megtapasztalhattak. A magyar művészet innen táplálkozott a francia új regénnyel, a francia egzisztencializmussal, a frankfurti iskolával, az amerikai és német költészettel. Belgrádban, Szarajevóban, Ljubljanában és Zágrábban szinte egymást váltották a külföldi kortárs írók, rendezők, képzőművészek és filozófusok, a mozikban és színházakban nemzetközi jelenlét pörgött. Az olyan folyóiratokban, mint a Praxis, a Mladina vagy az Új Symposion, ezek a hatások a különféle évtizedekben kimutathatók, autentikus jugoszláv interpretációként, amiből az itteni magyar irodalom is jelentőset akasztott. Ez a nyitottság volt szerintem a legfontosabb jellemzője, ezért nem szabad megfeledkezni róla, lebecsülni, de misztifikálni sem.
Az sem mellékes, hogy azok a szerzők, akik az Új Symposiont pályára állították, vagyis akik az 50-es években voltak gimnazisták, milyen irodalmat olvastak. A Hídban ekkoriban kortárs francia, német, amerikai, szovjet, kubai és kínai íróktól találunk fordításokat. Az anyag gazdagsága szinte mellbe vág, mennyire friss, aktuális, sokrétű lehetett ez egy korabeli tizenéves számára. Havonta egyszer megérkezett a friss szám, elolvastad, azután egy hónapig talán nem is jutottál semmi kortárs szellemi táplálékhoz, de észrevétlenül elraktározódott benned, irodalmi ízlést, kozmopolita látásmódot nevelt. Nyitottságot. A szabadság vágyát. Ez a szabadságvágy köszönt vissza az 1980-as évek elején, majd az 1980-as évek végén is. Amikor az írott rendszerkritika túl veszélyesnek bizonyult, akkor pedig a plakátművészet, a grafikák, a képregény kerültek előtérbe, ami szintén egyedülálló volt a maga módján. A szabadság hiányának megfogalmazásával találkozhatunk viszont az 1990-es évek Symposionjában, a Naplóban és a Magyar Szóban is. Később is azt hittük, ehhez a szabadsághoz térünk vissza, és folytatjuk 2000 után. A Dombos Festtől az Exitig azt hittük, hogy mi vagyunk az a nemzedék, amely elődeink vállára állhat, és új értelmet adhat a hagyományoknak, és pont emiatt, vagyis a nyitottságnak és szabadságnak a kiteljesületlen vágya miatt érezzük magunkat elárulva ma is.

Roginer Rovinjban

Roginer Rovinjban

Számíthat az irodalom még politikai eszköznek, szelepnek napjainkban is? Terelgethető a művészet politikai megfelelések alapján a XXI. században is?
– Eleve nem értem, hogy a tengernyi zavaró esemény mellett hova tűnt a magyar politikai líra! A magyar irodalom egyik leggazdagabb hagyományáról van szó, Balassitól Petőfin, Adyn át Sziveri Jánosig! Ennek a folytatását hiányolom most. A slam poetry reflexei kiválóak voltak, de mivel irodalmunk eléggé írásközpontú, ez mára már kifulladt. Persze ennek a történetnek megvan a fentről kezdeményezett oldala is, amikor az irodalmat helyezték a politika szolgálatába, mint például Gál Lászlót a 40-es évek végén, 50-esek elején. A korabeli Magyar Szó, 7 Nap, Híd rengeteg Gál László-verset közölt. Építették az országot, a vasutat, alagutat robbantanak, hidakat emeltek, de sokan írtak a néphadsereg napjára, Tito születésnapjára is. Kötelező vagy elvárt jelleggel. Persze kérdés, mit nevezünk művészetnek, de a versek kritériumainak ezek megfelelnek, strófákba szedettek a sorok, rímelnek is. Ez persze nem a szocializmus, sem Gál László vagy a szerkesztők találmánya, mert volt például revíziós magyar költészet is, amely szintén politikai líra – nálunk Bácskában csak a II. világháború ideje alatt, de Magyarországon a két világégés között a revíziós költészet kivételesen virágzott. Az utóbbiak azonban átestek az irodalomtörténeti rostákon, és mára már inkább a korabeli politikai rendszereket kritizáló (és nem támogató) szerzőkre emlékezünk. Az is érdekes, ahogy koruk konzervatív körei elítélték őket. Száz év távlatából roppant érdekes visszaolvasni, ahogy Ady Endrén elverik a port. Nemzetárulónak, kozmopolitának, magyartalannak nevezték. Mai konzervatívaink pedig egymást túllicitálva pont Adyt idézgetik, nem pedig Szabolcska Mihályt vagy Pekár Gyulát. Holott…

Talán a legmegfelelőbb személy vagy, hogy feltegyem a kérdést: miért nem volt Vajdaságban soha jelen a horror, a fantasy, a science fiction, semmilyen formában?
– Ha az ilyen jellegű kérdésekre pontos választ szeretnénk kapni, akkor tágabb kontextusban kell vizsgálnunk a tényeket. Nagyon kevés szerző írt ilyesmit egy húszmilliós országban, ezért részarányosan talán lehetetlen is lenne egy ilyen műfajú kisebbségi kánon. Akkor alakult volna másképpen, ha mondjuk ezek az alműfajok átkerülnek a periferiális regiszterből a fősodorba, és alkalmazkodnak a piaci kereslet-kínálat logikájához. Ez talán a nyolcvanas években be is következhetett volna, akkor viszont mi már más válságokat éltünk meg. Erre hajazó, ilyesmivel kísérletező írásai voltak Mirnics Gyulának, Jódal Kálmánnak, ide kapcsolódhat Fekete I. Alfonz is. Ha a magyar nyelvterületen lettek volna már a nyolcvanas években olyan vállalkozások, amelyek ilyen jellegű könnykiadással és -terjesztéssel foglalkoznak, akkor el tudom képzelni, hogy létrejön egy ilyen piac is, olvasóréteggel együtt. Szerbhorvát nyelven létezett.

A sok egyéb minden mellett az irodalom is ennyire profitközpontú lenne? Azt írták, amire igény mutatkozott?
– Nem, nyilván nem, Rejtő Jenő és Jókai Mór a kevesek egyike volt, aki ebből élt, a többiek inkább újságírók, tanárok voltak. Olyanról viszont nem tudok magyar nyelvterületen, aki akkoriban fizikusként vagy mérnökként dolgozott, és például az átlagnál magasabb műszaki tudása miatt szabadidejében science fictiont írhatott. Arról pedig főleg nem, hogy ennek felvevő piaca is lett volna. Igaz, Szabadkán volt egy közel három évtizeden át megjelenő sci-fi-fanzin, de szerbül jelent meg. És az, ahogyan a többi is, inkább a 80-as évek vége felé ért el hozzánk. Ha Jugoszlávia nem zuhan bele abba az örvénybe, amelyből a térség lényegét tekintve még napjainkra sem keveredett ki, akkor teljes valószínűséggel megeshetett volna, hogy létrejön egy olyan szubkulturális kánon, amely a horror- és fantasyirodalmon alapszik. Persze ez nemcsak a hazai piacon és az azóta megcsappant közönség lélekszámán múlik, hanem sok minden máson; például ha figyelembe vesszünk, hogy vannak kutatók, akik az említett műfajokkal foglalkoznak, akkor szubkulturális elemként mindenképpen kimutatható. Ez persze mind spekuláció, és maradjunk is a feltételezéseken belül, de ha már van akadémiai igény, akkor miért ne lenne szerzői és üzleti is… Emellett, a kortárs magyar irodalmat végigmustrálva, ha például horrorverset nem is, de neogótikus elemeket, motívumokat, témákat bőven találhatunk, és ha az irodalmi közeg nyitottságával létrejönne egy ilyen piac is, akkor az irodalmárok közül is sokan bátrabban nyúlnának ezekhez a témákhoz, hiszen fordítások révén nemzetközi hírnévre is szert tehetnének. A magyar szerzők viszont ez elől inkább elzárkóznak.

A földrajzi jellemzők mennyire befolyásolták a vajdasági szerzőket? Van nyoma a síksági depresszió érzésének?
– Én nem nevezném jellemzőnek a depressziót, sőt! A por, a síkság, a sár jobban benne van, mint topográfiai nyom, de nem feltétlenül az apátia felé irányul. Ami ezzel szemben érdekes, az a tenger és a „nagyváros”, vagyis az Adria és Újvidék leképzése. Főleg az Új Symposion által. Amikor őket olvasod, olyan érzésed támad, hogy a város tízszer akkora, mint valójában, ráadásul amikor ők írtak róla a 60-as, 70-es, 80-as években, ez egy száz-kétszázezres város volt. Viszont nagyon urbánus közeg, ahol neonfények, buszok, modern vasúti pályaudvar, sugárút, alagút tölti ki a leírt költői teret. Újvidék ma pont ezt a városias jellegét veszíti el. Olyan lett, mint Belgrád. Az Új Symposion Újvidéke a véget nem érő jelen Újvidéke volt, a modernségé. Nem a mérete tette naggyá, hanem a víziója. Ma ez a vízió hiányzik belőle, ahogyan a szakértelemmel irányított urbanizmus is. Úgy működik, mint bármelyik szerbiai község. Csak nem kétezer lakosa van, hanem lassan milliósra tornázzák fel magukat a giccses betonrengetegben tolongók.

Roginer a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács konferenciáján

Roginer a Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács konferenciáján

A vajdasági irodalom jelenlegi határait hol húznád meg?
– Mindig volt valami rendszer annak a felállítására, kit sorolunk a hazai magyar szerzők közé. Ezek a kritériumok között volt, hogy a szerző itt született nálunk, a szocializációja ide kötődött, itt járt iskolába, egyetemre, a kiadója, munkahelye, szövegeinek témája itt volt. Ehhez képest a 90-es évek után nemcsak egy állam tagolódott szét, hanem ezek a magától értetődő kritériumok is megkérdőjeleződtek. Ha megnézed azokat a szerzőket, akiket kissé szélesebb körben ismer a magyar olvasóközönség, mint Barlog Károly, Bencsik Orsolya, Terék Anna, akkor feltevődik a kérdés, hogy mi alapján húzzuk meg azt a határt…

Na és mi alapján?
– Nem tudom. Ez az egymilliós kérdés. Lehet, hogy felvállalás kérdése. Lehet, hogy téma. Lehet, hogy recepció, de egy biztos: a régi szilárd kritériumok már nem érvényesek.

A legutóbbi könyved elemzései 2010-nél érnek véget. Az utóbbi tíz év hazai irodalmi történéseit mennyire követted, és milyen konklúziókat tudsz levonni az aktualitásokkal kapcsolatban?
– Mindvégig igyekeztem képben maradni a történésekkel. Annyi bizonyos, hogy Budapest adminisztratív és ízlésteremtő jelenléte a vajdasági és a felvidéki könyvipar szempontjából mindenképpen kimutatható, az erdélyieknél kevésbé, de nem elhanyagolható ott sem. Az irodalmi élet leginkább ott összpontosul. Budapesten írják ki az ösztöndíjakat, felolvasásokat rendeznek, a nagy kiadók jelentős része is ott található. Sokan oda is költöznek, hiszen kapcsolati tőke felhalmozása szempontjából mindenképpen előnyös színészként, zenészként, íróként egyaránt. Sokan egyetemre, munkára ingáznak, egyesek végleg odaköltöznek, azután a párkapcsolatuk is odaköti őket, majd lassan a karrierjük és a munkájuk is. Ott maradnak, és ott érzik már magukat otthon. Ott is. Vagy ott sem. A magyar irodalom így mára már jobban homogenizálódott és központosult, nem különbözik már annyira térségenként, mint negyven, ötven, hatvan éve. Amikor viszont elolvasod az elszármazott, már évek óta Magyarországon élő írókat, akkor a témák, cselekvési helyszínek még sok esetben a szülővárosukhoz kötik őket.

Az adott térség lakóin kívül érdekelt-e valaha valakit a vajdasági magyar irodalom?
– Magyarországon sokan vannak, akik a határon túli irodalommal foglalkoznak. Az érdeklődés első helyén Erdély áll, főleg a hosszan tartó hagyomány és az irodalmi termés mennyisége miatt is, és sokan foglalkoznak jugoszláviai magyar irodalommal is.

Értem én, hogy foglalkoznak vele akadémiai szinten, de szórakozásból olvas-e valaki vajdasági magyar irodalmat?
– Persze hogy olvas! Ladik Katalin, Domonkos István, Sziveri János például a mai napig a köztudatban van. Tolnai Ottó a minap ünnepelte 80. születésnapját, és egy sor irodalmi folyóirat, portál hónapokkal előre készült erre.

Szerinted meddig marad fenn a vajdasági magyar irodalom?
– Én ennek nem vagyok a megmondhatója, de az biztos, hogy valamiféle magyar nyelvű irodalom lesz még egy ideig például Kishegyesen, Zentán, Szabadkán, Magyarkanizsán, ha Újvidéken már többé nem is. Legfeljebb nem Újvidéken fogják írni, hanem egyfajta kihelyezett mitológiaként. A szerbiai magyar kultúrtermelés viszont nem újvidéki, hanem közösségi probléma. Egy válság kellős közepén, amely nehezen tud olyan kreatív erőket felszabadítani, mint legutóbb 2000 októberében, amikor mindannyian együtt hittünk abban, hogy itt képesek leszünk jövőt teremteni, ez már nehezebben oldható meg. Ma már harmadannyian vagyunk itt, és a válság megoldása, ahogyan az ezt kifejező művészet intézményesülése is, individualizálódott, és nagyrészt külföldre helyeződött. Kérdés viszont, hogy a hagyományainkból így mi menthető át, ez hol, miképpen jeleníthető meg, és ki lesz a közönsége, aki értelmezni, értékelni tudja.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége