2021. január 25., hétfő
PIROS CERUZA

Fejezünk

Újabban a napi híreket olvasgatva egyre gyakrabban megakad a szemem azon, hogy a befejez ige megfelelő ragos alakja helyett egyszerűen csak a fejez alakot használják. „A nyolcadikosok jún. 15-én fejeznek”. „Fejezik a kisérettségire való felkészülést”. „Ma fejeződik a 100 euró kifizetése”. Miért nem azt írják, hogy befejezik a tanítást, a kisérettségire való felkészülést, befejeződik a pénz kifizetése? Hová lett a be- igekötő? Vajon miért nem használják újabban? Önmagában az eddigi szokás szerint nem használjuk a fejez szót, hanem különféle igekötőkkel látjuk el, s ennek megfelelően más és más jelentésű szó jön létre. Nem mindegy, hogy azt mondom, befejez, vagy azt, hogy kifejez, vagy azt, hogy lefejez. Iskolás korunkban mindig ránk szóltak, ha a pótol igéhez hozzátettük a be- igekötőt, és azt mondtuk, hogy bepótol. Azzal indokolták a pótol esetében az igekötő feleslegességét, hogy a pótol szó önmagában kifejezi a cselekvés teljességét, nem kell ehhez még igekötő is. A fejez esetében viszont éppen fordítva áll a helyzet. Az igekötő pontosítja, hogy az alapszó melyik jelentését választottuk az adott esetben. Persze, mondhatnánk, a szövegkörnyezetből úgyis kiderül, de beszédünkben-írásunkban arra törekszünk, hogy lehetőleg pontosan fejezzük ki magunkat, és ne csak úgy „nagyjából”. A befejez esetében sehogy sem látom indokoltnak az igekötő elhagyását.

Felfigyelhetünk újabban a mindennapi beszédben egy szokásostól eltérő szórendi változásra is. A magyar nyelvben általában elég szabad a szórend, de ez nem jelenti azt, hogy tetszés szerint egymás mellé tehetjük a különböző szavakat, és ebből összeáll egy mondat. Az akár mint határozószó alkalmazásánál az az általános gyakorlat, hogy megelőzi azt a szót vagy kifejezést, amelyre vonatkozóan meg akar határozni valamit. Szótári példákkal szemléltethetjük az elmondottakat: akár el se indulj (inkább el se indulj), akár írásba adhatjuk (ha kell, szükséges), akár a kétszeresét is megéri (esetleg, lehetséges), akár egy napot pihenhetnék (legalább egy napot). Újabban azonban gyakran nem ilyen sorrendben használják, hanem a mondandó végére kerül. Erre példának a tévé időjárás-jelentésében nemrég elhangzott mondatot említeném: „A hóréteg vastagsága elérheti a 6 cm-t is akár”. Eléggé szokatlan ez a szórend, és nem is indokolja semmi. Az akár szinte lóg a mondat végén. A szabályos mondatszerkesztés – A hóréteg vastagsága elérheti akár a 6 cm-t is – sokkal jobban megfogalmazott, kiegyensúlyozottabb mondatot eredményezne.

A fent említett két példa a mai mindennapi, sőt a média által közvetített nyelvhasználatból való. Nem hiszem, hogy a köznyelvben polgárjogot kaptak volna már ezek a nyelvi megoldások, de előfordulásuk gyakorisága alapján úgy látom, sajnos afelé haladunk.

Mintha a két példa is azt tükrözné, hogy a ma embere mindig siet, nincs ideje semmire sem. Sem arra, hogy szépen megformált mondatokat alkosson, sem arra, hogy elhagyhatónak vélt szóelemeket kimondjon, leírjon. Egyre redukáltabb nyelvi eszközökkel igyekszik megértetni magát. Erre hozhatnánk fel példának az egyelőre szerencsére csak a bizalmas stílusban használatos, ott viszont teljesen elterjedt „multifunkcionális” jelentésű, lakonikus rövidségű nyelvi megnyilvánulást, amely így hangzik: „Azt a!” Ez a fordulat sok mindent jelenthet. Jelenthet meglepetést, elismerést, rosszallást, felháborodást, vagyis pozitív és negatív érzelmek kifejezésére egyaránt alkalmas. A végletesen redukált forma azonban, amellett, hogy sok jelentést összemos, számos hangulatos nyelvi fordulatot a „süllyesztőbe” száműz. Mennyire használjuk vajon ma napi szinten az „azt a” folytatásaként a következőket: „azt a leborult szivarvégit!”, „azt a hét meg a nyolcát!”, „azt a nemjóját!”, „azt a kutya mindenit a világnak!”, vagy éppen a legfantáziadúsabbat: „azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!” Könnyen belátható, hogy ezek mellett az „azt a” önmagában eléggé szegényes, kopár, szürke, közel sem adja vissza a nyelv gazdagságát, hangulatfestő erejét, színeit, kifejezőképességét. Ehhez képest részletkérdés, hogy a helyesírás is probléma lehet: láttam már egybeírva: „azta”, sőt így is: „aztaaaa” – ez inkább egyéni és alkalmi írásmód volt. Általában úgy írják, hogy „azt a”. Kíváncsi lennék, hogy a használók melyik nyelvtani kategóriába sorolnák be az „azt a” fordulatot. Leginkább az indulatszók közé tudnánk begyömöszölni, már persze csak abban az esetben, ha úgy tűnik, hogy mára már önálló nyelvtani egységgé „forrotta” ki magát.

A leegyszerűsített nyelvhasználat és laza kifejezésmód időtakarékos alkalmazása hosszú távon nemcsak nyelvünk fogalomkészletének szegényedéséhez vezethet, de mindez vissza is hat gondolkodásunkra. Azzal a nem elhanyagolható veszéllyel járhat számunkra, hogy leegyszerűsítve, kevésbé differenciáltan s így kevésbé hitelesen tudjuk megragadni a világ dolgait.