2021. június 25., péntek
TOLLRAJZ

Káinok útján

8.

Mítoszmentések

A múltidézés – valós igény. Öröklött szokása általában nem szűnhet meg pusztán azért, mert épp a divatos, hatékony és káprázatosan modern eszközök korában élünk, ésmert vadonatúj példatárak megalkotásán kell elmélkednünk, fáradoznunk mindig.

1.

Pétër László: Mítoszmentő 1.
Pétër László: Mítoszmentő 1.

Törekvésekben végtelenített újító szándékkal alkotunk. Amit elfelejtünk, az általában örökre elvész, és azzal máris szegényebbek lettünk. A múlttal s a hagyományokkal erőnek erejével szakítani úgysem lehet. Vagyis a megtörtént dolgokat a történelem szövetéből kiradírozni, lecsutakolni lehetetlen. Még ha a politika és a művészet ilyesmiben érdekelt is lehet, a gyökeret a törzsről lemetszeni végzetes hiba. A hitelesség kedvéért: jobb lenne, ha megmaradna mindaz, ami egykor volt. S ha az anyag romlása fizikai korlát is, de az eszme, a gondolat és az emlékezet sokkal tovább megmaradhat. És általában a hasznunkra válik minden, ami szellemi többlettel bír.

2.

Csak a művészi érzékenység, a tapasztalati megérzés és a tartalmi tudatosság irányíthatja az alkotót jó felé. Ha az általános művészettörténet ezt másképp gondolná, talán meg sem születik. Az okoskodások miatt olykor meg kell próbálkozni a múltidéző lehetetlennel is: érdemes kísérletekben, akárha a műértékek nyomán a régiek elméjével (a régiek után) gondolkodni. Róka fogta csuka: tetten érhető a múltban való gondolkodás csírája! Ugyanakkor a jelenkor múltba révedésének feltett szándéka megerősít bennünket egy szál hitünkben, hogy a művészet képes megőrizni a történelmi emlékezetet: sőt az emberiség faji-genetikai kódrendszerét is megörököli. Rájöhetünk tehát, hogy valamiféle múltidéző szerepjátékot mindig igényelt a képzeletünk. Képletesen mondva: a jelen és a múlt megismerésének igényét, de a tényét is megvalósíthatjuk képzeletben, s mintegy időutazásként feleleveníthetjük, megújíthatjuk, mert a virtuális térben és időben kalandozni mindenkor hajlamosak vagyunk. És mert szeretnénk megérteni a múltbéli történéseket (jelentsen ez vizuális képekben gondolkodást, vagy csupán matematikai logikai rendszert), az eszme örök léte bizonyított. De ha mindez lehetséges, akkor virtuálisan visszafelé is tanulhatjuk az egykori emberi érzéseket, érzékeléseket. Másolni/megidézni tudjuk Raffaello szellemét, Leonardo szakállas felfedezései mögé képzelhetjük magunkat, belebújhatunk Csontváry gúnyájába, a lelki Trianonba hazatérő Kós Károly varjúvári ostromának az örökre ellenálló szerepkörébe is belecsöppenhetünk. Tanulmányoznunk, vagy pusztán megélnünk és éreznünk kell és lehet a régiek felfelé ívelő gondolkodásának a működését.

3.

Általában a művészetnek mind hagyományos életigenlő, mégis tagadni akaró és újjáépíteni vágyó, kettős igényei vannak. Ezért ma kétarcú művészek, Janusok vagyunk, de ez nem bűn, csupán kétféle szerepjátékigény. Amiből viszont ez esetben mindenféleképpen sok jó és csak kevés rossz származhat. A néhai példaképek valósan szilárd alapokat jelentenek nekünk, biztos fogódzók a végeláthatatlan, logikus és egyértelmű alkotói törekvések helyes értelmezéséhez, a tiszta alkotói szándék folytatásához, a gyökerek által táplált értékek fejlesztéséhez. A mai példaképeink is a szereposztás hősei: csakis miután követendő, új mintaképnek tartjuk őket. Ez a kettősség részigényünk, de talán rejtve megfogalmazott általános célként lebeghet a lelki szemeink előtt. A végső megfogalmazás: az értékesnek hitt dolgok nem feltétlenül csak a lelkes egyéniségünknek köszönhetőek, hanem a múlt értékeinek felhalmozásából származó értékek megbecsültségének is.

4.

A múzeumnak nevezett tárházakban felvonultatott és a letűnt korokban megalkotott kínálat, a pusztításokat túlélő, sokszor csak töredékesen megmaradt, de a valódi tudományos következetességgel újra összetoldható elemhalmaz: szenzációs. A nagyhatalmak majd négyszáz éve keményen küzdenek a legszenzációsabb leletek, véres küzdelmek árán megszerzett értékek birtoklásáért és bitorlásáért. Minden tanulmányozandó. Beszédes a feledés tragédiájától megmentett egykori műértékek utóélete. Megalázkodnak a berlini, párizsi, New York-i múzeumok súlyos üvegtáblái alatt. A műkincsek elrablása szégyenteljes fejezet a világtörténelemben, de talán a legmegejtőbb a megóvás magyarázatával történt erőszakos elhurcolásuk az eredeti színhelyükről. A műkincsrablások több száz éves gyakorlatát támadni és védeni is lehet szenvedélyesen. A gyakori érv éppúgy ellenérv: az odakerülésük oka és módja. A régmúlt művészi értékeinek tanulmányozása legalább nem ütközik oly nagy nehézségekbe, mint egykoron, amikor tevegelve, gyalogolva és természeti akadályokon átgázolva lehetett csak eljutni hozzájuk. A pedáns műgyűjtőként fellépő angol, francia, német, jóval később amerikai hadseregbe álcázott hordák rablómunkája tulajdonképpen izgalmas, célirányos és felettébb eredményes volt. Szétszedni, majd több ezer kilométerre újra összerakni egész építményeket, műemlékeket. De mi a hasznuk az egykor és a közelmúltban is ismételten elkövetett égbekiáltó műkincsrablásoknak? Kapzsiságból elkövetett, legalizált fosztogatás-e az enyészetből megmentett, preparált és szelektált műtárgyak, hihetetlen értékű cizellált tárgyi emlékek „megmentésére” irányuló akció?

Egyébként csodálatos dolog… Úgy járunk manapság a múzeumok és a galériák szentélyébe, kincsesbányájába, mint a templomba. Egyre inkább megszokottá válik, hogy idegen kultúrák ódon műalkotásaiban gyönyörködhetünk, karnyújtásnyira az otthonunktól. Ma egyre inkább a felhalmozott antik remekekben, mintsem a legmodernebb alkotásokban… Hogy miért? Mert ezen kövületek időtálló, élettel eltelt, objektív civilizációs értékkövületek. Még az eredeti környezetükből kiragadott, fragmentált mivoltukban is csodálatosak: a világ magaskultúrái nagyon sokszor hitelesebb átélésre késztetnek és jobban megfognak bennünket, mint a korszerű műalkotások.

A főnixmadár megölésének kísérlete

Otrombák vagyunk: mára odáig is eljutottunk, hogy a művészetünket hajlamosak vagyunk a gyökértelenség csapdájába csalni, ahonnan viszont nincs kiút. Az újszerű felfedezések lehetőségétől elkápráztatva, a múlttól idegenkedve, a mának az alapos eltúlzásával szép lassan eljutottunk immár a művészet tagadásáig is. Ez az életidegen jelenség a legújabb vívmányok egyike, és a művészet mítoszának a megtagadását jelenti. Jellemző a politikai megfogalmazása: a múltból nem kérünk, egyedüli célunk azt végképp eltörölni. Manapság az újrakezdés lehetőségeinek feltárása és a főnixmadár megölésének a kísérlete zajlik egyszerre. Egy újszerű képlet, amelyet a hullámvölgyeket megúszó művészek találtak ki, s elkeseredésükben eljutottak egészen a nihilizmusig. E malevicsi tagadás: a mágikus vörös négyzet nyomasztó emléke, a gyászos fekete négyzet felidézése elegendő a meggyőzésünkre. A művészet ugyanis ekkoriban fordította a fegyverét önmaga ellen. Láthatjuk, hogy nem teljesen eredménytelenül. Az alkotói önhittség, a makulátlan tisztánlátás prófétai hite vakhitté vált, a művészet általa eljutott már a szándékos öncsonkításig, önmegsemmisítésig is.

Úgy látszik, hogy bizonyos korban a művészi felkiáltás: „Utánam a vízözön!” – hamis és komolytalan szándéknyilatkozat csupán. Ritkán életszerű és meggyőző.

A felvilágosult, kevésbé szentimentális és annál ingerlékenyebb modern kori gondolkodás immár jó évszázada átvette az uralmat a megállapodott, megcsontosodott hagyományos értékrendtől. De volt-e mindig igénye a társadalomnak, hogy lenyelje a békát? Vagy csupán a művészi ösztönöknek köszönhető a folytonosság látszatának fenntartása? Logikai bukfencek árán is megvalósulhat-e az az életérzés, hogy dokumentarista szerepkörünk nemcsak a nagy dolgokat, hanem az életérzéseket, örömöket és drámákat-tragédiákat közvetítve is csupa általánosítással képes megközelíteni?

A huszadik században szárba szökkenő avantgárd megcsúfolta az évszázadokon át gondozott, pátyolgatott fennkölt gondolkodásmód szokásjogát, a harmónia ünnepélyét. Azt az általánosan elfogadott és következetes, mindig hadrendbe állítható finomított/csiszolt etikai-esztétikai rendszert, amely észszerűségeket hangoztatott. Mégis, az idő és a korhangulat megváltozásával immár csupán mementóként használható. A modern művészet ugyanis aktuális folyamatként a régiek felismeréseit csak részben, az időszerűség még használható építőanyagaként hasznosítja. Elemrészei kötőanyagként szolgálnak, hogy lassú, összefüggő folyamatként mégis tudjon valami elképesztően újszerűt, nemeset, korhűt, korszerűt és a társadalom igényeinek megfelelő módon megújuló időszerű értékrendjét is kiizzadni magából. Például, hogy újabb, korszerű mítoszokat gyártson, hogy azok táplálják, kiegészítsék, működővé tegyék a mégis működőképes közösségi gondolkodást. Amellyel egyébként minden régebbi magaskultúra méltán dicsekedhetett.