Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Rozmaring története(i)

L. Móger Tímea

2020. május 10., 08:42

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Jódal Rózsa neves, Herceg János irodalmi díjas író, magával ragadó, empatikus egyéniség. Vele beszélgetni élményszámba megy. Szavai, sorai távból, a karanténszobák magányába is képesek elhozni a derű, az életigenlés üzenetét. Mindezt a hozzáállást sorstörténete és könyvei, szövegei, de recenziói is tükrözik. Személyesen legutóbb tavaly télen, egy nyugat-bácskai könyvbemutató körút keretében volt alkalmam beszélgetni a verseci származású, újvidéki írónővel, Hadaró Jutka megszemélyesítőjével, a vajdasági íródinasztia tagjával. Az alábbiakban ezekből a személyes élményekből is merítkező „e-mail-beszélgetést” olvashatnak önazonosságról, szakmaiságról, irodalmi és mindennapi életörömökről.Rozmaring, majd Hadaró Jutka születéstörténete sokakat érdekelhet. Miként ,,alkotta meg” ezeket az írói ,,alteregókat”, amelyek közül Jutkát  huszonhét évig ,,tartotta életben?

– A hivatalos keresztnevem Rózsa Mária. Azért kettős, hogy mindkét nagymamám örülhessen, amiért a nevüket viselem. A kettő pedig összeolvasva, németesen: Rosemarie, vagyis magyarul: Rozmaring. Gyermekkoromban, becézve, otthon így is neveztek. Sőt apám, tréfálkozva, a nevet elferdítve néha így szólított: „Rossz Mari”. Első zsengéimet 1953-ban ezen a néven – Varga Rozmaring – közölte a Hét Nap Jó Pajtás elnevezésű gyermekrovata, és első megjelent novellámat, a Gyönyörűt is 1954 májusában az Ifjúság című hetilap. Nyolcadikos elemista voltam akkor. Később mégis a Rózsa nevet választottam, mert komolyabbnak, „felnőttesebbnek” tűnt. Ma már sajnálom. Ha megtartom, ma – tudtommal – én lennék az egyetlen Rozmaring keresztnevű írónő. Varga lánynevemet pedig akkor cseréltem fel Jódalra, amikor 1961-ben férjhez menteHadaró Jutkáról a Jó Pajtásban 1962. február 26-ától 1989. január 12-éig, tehát 27 teljes esztendeig írtam, méghozzá hetente, megszakítás nélkül. Szoktam is mondogatni, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, és egy lányom, Jutka. Úgy született meg, hogy első főszerkesztőm, Girizd László felkért, írjak egy gyermekopera-bemutatóról, Benjamin Britten Kis kéményseprőjéről. Hogy a gyermekolvasók számára minél „fogyaszthatóbbá” tegyem ezt a számukra ismeretlen műfajt (a színház-, illetve operakritikát), úgy írtam meg, ahogyan azt egy korukbeli kislány tenné. Kitalált névvel írtam alá: Hadaró Jutka. Az első közlemény olyan sikert aratott, hogy a főszerkesztő felkért, folytassam a Jutka-közleményeket. Az számomra is meglepetés volt, hogy a gyermekolvasók elhitték, hogy gyerek szól hozzájuk, s kérdésekkel, kérésekkel, tanácsokkal bőven ellátott leveleket kezdtek írogatni – neki! Húsz év után már megváltam a laptól és az Újvidéki Rádió dramaturgja lettem, ennek ellenére – az akkori főszerkesztő, Mucsi József kérésére – még hét évig írogattam Jutka nevében, ugyanis neki és volt munkatársaimnak az volt a véleményük, hogy a rovat viszi a lapot, nem szabad abbahagyni. Egyébként Hadaró Jutka valóban alteregóm, illetve inkább vágyott, elképzelt szerencsésebb énem. Egyke lévén, idős szülők gyerekeként – már a nagyszüleim sem éltek – s más okokból is gyermek- és kamaszkoromban nagyon visszahúzódó, magányos lélek voltam. Jutka révén teremtettem magamnak egy vidám nagycsaládot sok testvérrel és unokatestvérrel, nagyszülőkkel, rokonokkal, sok-sok baráttal, jó ismerőssel, s benne önmagamat is olyan talpraesett, szókimondó, tevékeny kislánynak álmodtam meg, amilyen akkor nem voltam, csak szerettem volna lenni.

Gyerekíróként már ezekben a Jutka-történetekben is megmutatkozott kiváló beleérző képessége. Az éjszaka megérintése című, legutóbbi novelláskötet (élet)művei esetében pedig mesteri szintre kerül empatikussága, a lélekábrázolás, a történetmesélés és a formai, a stílusbeli bravúrok elegye. Ilyen utánozhatatlan, egyedi szövegek megírásához egyrészt ismerni kell az emberi természetet, másrészt a környezetet. Rózsa Anikó Rozmaring című, önről készült portréfilmjében elhangzik, hogy szereti az embereket és hisz bennük. Hisz az emberi jellemben, az emberi tettek erejében. Vajon mindez az írói frissesség és a szellemi ifjúság titka lehet, illetve mi motiválta kezdetben, és mi inspirálja jelenleg a szövegeit?

– Szeretném megörökíteni mindazt, amit magam körül látok, észlelek, és ezek folyományaként érzek. Én, és a kortársaim. Egyfajta tanulságul, de tanúságtételül is. Elsősorban a magam korát és eseményeit, de persze mindez elválaszthatatlan a múlttól, és óhatatlanul feltételez egy jövőképet is. Kíváncsi természetű vagyok, mindenre nyitott, és úgy érzem, eléggé empatikus is.

Az éjszaka megérintése című kötet novelláinak feszes érzelmi és stílusbeli sajátosságai vannak, amellett élő történeteket, traumákat mesél el bennük. Háború, nélkülözés, (női) sorsok. ,,Az irodalom megörökíti az életet…” –mondta egy helyen. Ilyenformán meglesett, erős fókuszú írói képek, hogy Fekete J. Józsefet idézzem: ,,filmszerű beállítások”, megélt helyzetek jellemzik. Mit mondana, mindezek tükrében élni vagy írni nehezebb? 

– Mindkettő egyformán nehéz, és egyformán gyönyörű. Emberpróbáló Istenverés és egyben kegyelem, „tüskés” ajándék. Egyetlen életünk van, s nagyon nem mindegy, hogyan sáfárkodunk vele. Végigtespedjük-e, vagy nyitott szemmel és szívvel igyekszünk minden jelentős történést, változást, traumatikus, megoldhatatlannak, sőt apokaliptikusnak hitt rémségeket, de jelentéktelennek látszó apró mozzanatokat, jelenségeket, tünékeny érzelmi reagálásokat is magunkba szippantani, elemezni, megemészteni, feldolgozni, megérteni és  rögzíteni, magunkon átszűrve továbbadni. Okulásul is. Minden kor – nem csak a miénk! – olyan, hogy mindenki legalább egy, de olykor két-három véres, pusztító, romboló, testet, lelket roncsoló, önmagából kifordító háborút is megél. Erőszakos határátrendezéseket, hatalomváltásokat, legyőzhetetlennek hitt, embermilliókat elpusztító járványokat, tűzvészeket, áradásokat, földrengéseket, népvándorlásokat. A történészek, tudósok, művészek feladata, hogy minderről jelet hagyjanak maguk után. Ahogyan a piramisok, régi papirusztekercsek, föld mélyéről, hullámsírból előkerült ősi szobrok, kőtáblák, csontvázak és ismeretlen rendeltetésű szerszámok is üzennek.

Jódal Rózsa dedikálja könyvét (Fotó: L. Móger Tímea

Jódal Rózsa dedikálja könyvét (Fotó: L. Móger Tímea

Miként érintette a Herceg János-díj, egy íródinasztia tagjaként, Börcsök Erzsébet leányaként?

– Váratlan meglepetés volt, ugyanakkor nagy-nagy öröm is. Azt különös, a Sors jelzésszerű ajándékának tartom, hogy éppen Herceg János Irodalmi Díjban részesítettek. Herceg János ugyanis megkülönböztetett helyen áll az emlékeimben és a szívemben. Amikor édesanyám, Börcsök Erzsébet írónő, aki legnagyobb irodalmi sikereit lánykorában, a harmincas években érte el, s a negyvenes években, amikor azok a lapok, folyóiratok, amelyekbe rendszeresen írt, sorra megszűntek, felfedezője, Szenteleky Kornél meghalt, számos kortársa a történelem viharaiban eltűnt vagy elhallgatott, s ő hirtelen egy új, számára meglehetősen ismeretlen világban találta magát, hosszú időre mintha elvesztette volna lába alól a talajt. Kapkodott, kereste a helyét. S akkor a jóval fiatalabb, de egykor szintén Szenteleky-felfedezett Herceg János kinyújtotta érte a kezét. Közölni kezdte novelláit az Újvidéki Rádió Együtt című irodalmi műsorában, amelynek szerkesztője volt, sőt, összeválogatott novelláiból egy kötetre valót, amelyek Emberek a Karas mellől címmel 1963-ban a Forum Könyvkiadó gondozásában meg is jelentek. Innen már egyenes út vezetett a korabeli lapokhoz, valamint többi kötetének a megjelenéséhez: Eszter I., II. 1968-ban, Sári 1971-ben és a szerb nyelven megjelent Ester 2002-ben. Édesanyám az én zsengéimet is elküldte Hercegnek, aki számomra hasznos és megszívlelendő útmutatásokat, tanácsokat adott, s idővel közölt is tőlem az Együttben. Mint írót és mint szerkesztőt is nagyra becsülöm.

A zombori díjkiosztón is elhangzott, a szóban forgó kötet a Forum Kiadó ,,ajándéka”, általában a hűséges szerzőket illeti meg egy-egy ilyen ,,életműkötet” a Kiadó részéről. Rendkívül figyelmes és szép gesztus, gyönyörű a könyv is, a benne szereplő írásokat a Kiadó, megbízott szerkesztő válogatta egybe. Mi alapján választ a szerző kiadót, vagy a kiadó választja őt, illetve miként történt ez az alkotói évek folyamán az Ön esetében?

– Első könyvemet, a Gömblakók című regényt a Forum regénypályázatára írtam, s a Forum is jelentette meg 1988-ban. Addig is elég sokat írtam, s ezek a mesék, novellák meg is jelentek lapokban, folyóiratokban, Az A/5-ös épület titka című gyermekhangjátékom első díjat nyert és be is mutatták, Für Elise poco a poco ritenuto című novellám is első díjat nyert, s az Üzenetben jelent meg, de valahogy nem tartottam fontosnak, hogy könyv alakban is napvilágot lássanak. A Gömblakók megjelenése után viszont természetesnek éreztem, hogy minden további könyvemet ennek a kiadónak nyújtsam be. Ráadásul magam is a Forum-házhoz tartozó Jó Pajtás gyermeklap szerkesztője voltam húsz évig. Így azután a Forum adta kis sorra a Jégvirágerdőben és A csokinyuszi három kívánsága című mesekönyveimet, a Mindenfáj Jánoska panaszai című meseregényemet, a Figyellek, világ! Hadaró Jutka című ifjúsági regényemet, valamint a Stigma, a Kosssssava és Az éjszaka megérintése című novellásköteteimet.

Jódal Rózsa a Herceg-díj átvételekor, Zomborban (Fotó: L. Móger Tímea)

Jódal Rózsa a Herceg-díj átvételekor, Zomborban (Fotó: L. Móger Tímea)

Az éjszaka megérintése című kötetet Igor Bartolec fotói illusztrálják. A könyv több novellájában is előbukkannak fotós történetek. Véletlen ez?

– Nem véletlen. Jómagam ugyan nem foglalkozom fotózással, de mindig fokozottan érdekelt a képiség, a vizualitás. Is. Fekete J. József írja egyik Kosssssava című könyvemről a kritikájában: „A feszültséget, az olvasó rémületét nem külső, az irracionális befolyást megjelenítő eszközökkel éri el, hanem a legegyszerűbb, legközvetlenebb narráció is hatáskeltő eszköz számára, mert az elbeszélés vizuális és auditív síkjában gondolkodik, s optikája a filmes nyelvet fordítja valamiféle intermediális forgatókönyv révén epikává.” Legutóbbi kötetem, Az éjszaka megérintése is számos olyan novellát tartalmaz, amely a hatását elsősorban a vizualitás fokozott alkalmazásával éri el. Ilyen például a Tárgyak, növények, emberek, amelyben minimális a történés, minden fontos közlését az udvar, a kert már elvadult növényzetének, a kis, magára hagyott, kifosztott, pusztuló ház megcsonkított bútorainak, tárgyainak „lefényképezésével” adja az olvasó tudtára. A fotó(s) önmagáért beszél. A Fekete Tündérrózsák Szigetén, a Tócsák és látomások valójában precíz közelképek és „nagytotál”-szerű beállítások, „tájképek” által teljesedik ki megrázó, mindent beborító „óriásképpé” vagy akár „festménnyé”. Az Interieur fehér, de szocialista pincsivel tulajdonképpen teljes egészében egy festmény, amelynek megörökítésével a GÁV vízerőművek fő- és legfelelősebb igazgatója bízza meg, gőgös fellengzősségében, kiszolgáltatott, a honoráriumra rászoruló kis piktorát. Az éjszaka megérintése egy vak lány és gyengén látó társai különös, nem mindennapi színpadi előadásának látomásszerű, képi és auditív, zajokkal, illatokkal való multimediális érzékeltetése, bemutatása. A Green Walls zöld, élő növényzetből megalkotott „faliképek” – és megálmodóik – képi megörökítése. A Pas de deux mintegy a Degas-festményekből elővarázsolt tüllszoknyás, balettcipős balerináinak izgatott bemutatóra készülődésével indul, hogy azután, a Hattyúk tavának négy felvonásán át az egész novella csupa szemgyönyörködtető látvánnyá, zenévé, tánccá lényegüljön át, majd a jelenetek szereplőinek túlfűtött érzelmektől lüktető, fokozatosan eltorzuló, testi-lelki kakofonikus tragédiájában csúcsosodjon ki. Az Üveg. Csak üvegből volt(ak) című novella egésze a látványra, a képszerűségre és a hanghatásokra, voltaképpen a multimedialitásra épül. Fekete J. József írja róla: „Borzongatóan sejtelmes a kifosztott, megbecstelenített nagyáruházban forgató dokumentumfilmes csoport története (…) ami egyszerre jeleníti meg a forgatás menetét és a felvételezett terepet, kis- és nagytotálokat, kocsizásokat, snitteket, amit gazdag verbális és zajjellegű hanganyag, zajok, zörejek, visszhangzó csarnok echója tesz élményszerűvé. A hiperrealista dokumentarizmust szürreális látomásba fordító elbeszélői eljárás gyakran megjelenik a kötetben.” Ugyancsak ő mondja Temetés című novellám kapcsán: ,,Ahogy egyre tragikusabbá válnak az elbeszélt körülmények és következmények, úgy bomlik fel az elbeszélés fegyelmezettsége (Temetés), eluralkodik benne az expresszionista túlhangsúlyozás, feltorlódnak a nyomatékos ismétlések, a nyers képek, az idézések, már-már ordítóan zaklatottá válik az előadás, ami a kaotikus látszaton túl, voltaképpen egy alaposan kidolgozott dokumentumfilm is lehetne, a szuggesztív képek, éles vágások mentén összefűzött sorozata komplex vizuális, narratív és hangzó műként áll össze a szöveg olvasása során.”

2015 óta rendszeresen közöl könyvkritikákat az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Mi alapján választ ,,Szempontolandót”, illetve milyen új szemszögeket tárt fel az Ön számára ez a tevékenység?

– Hat évig színikritikákat írtam a Magyar Szónak, valamint a budapesti Zsöllye és az újvidéki Pozorište című folyóiratoknak. Időnként könyvkritikát a lapoknak, a hetvenes években pedig paródiákat kortárs vajdasági írók: Gion Nándor, Podolszki József, Végel László, Brasnyó István, Varga Zoltán, Urbán János, Tóth Ferenc, Németh István, Mirnics Zsuzsa stb. frissen megjelent könyveiről. Mindig is érdekelt, mi történik körülöttem a vajdasági művészvilágban. Most, hogy 2015 januárja óta rendszeresen írok az Újvidéki Rádió Szempont című műsorának könyvismertetőket, elsősorban a vajdasági magyar szerzők új könyveit ismertetem, mert ambicionálom, hogy minél többen elolvassák a könyveiket, megismerkedjenek szerzőik életútjával és munkásságával. Jelmondatom: Ismerjük meg egymást! Kevesen maradtunk, vétek lenne csak „futó ismerősként” elsiklanunk egymás mellett. Természetesen az általam különösen nagyra értékelt és szeretett anyaországi magyar írók új könyveiről is írok, világirodalmi nagyságok új sikerkönyveiről, valamint a szerbiai kortárs szerb írók már fordításban is megjelent alkotásairól. Az utóbbi években egy tehetséges fiatal fordítógárda nőtt fel a könyvkiadóink, elsősorban a Forum Könyvkiadó jóvoltából és istápolásával. Érdemes az ő útjukat, fordításbeli fejlődésüket is követni.

A könyv erősen dokumentaristának is mondható írásaiban több helyen felbukkannak, visszaköszönnek a szülőföld, Versec képei, történetei is. Hol van otthon, egyénileg, közösségileg, illetve mit jelent az Ön számára otthon lenni a világban és (hogy kicsit a szorosan jelenlegi helyzetre is reflektáljunk) otthon maradni a karanténban?

– Egyéves koromtól fogva több mint húsz évig éltem Versecen. Habár Szécsányon születtem, Versecet érzem a szülővárosomnak. Gyermek- és kamaszkorom egész életemre kisugárzó, meghatározó élményeit éltem meg ott. Sokat tudnék, és akarok is írni mindarról, amit ott és akkor megéltem, s arról is, amit múltjáról hallottam, olvastam. Számomra kiapadhatatlan forráskút az a többnyelvű, nehéz sorsokat, súlyos évtizedeket, évszázadokat magáénak tudható szép, „patinás” kis mesedoboz-város. Vasagyi Mária írónő, legújabb könyvem recenzense így ír Versec-élményeim megörökítéséről: „Mindez a kisvárosban (Versec) töltött gyermek- és ifjúkor szép és tragikus eseményeivel egyaránt teletűzdelt és egyes novellákban részleteiben felszínre hozott emlékekben és a már nagyvárosban élő asszony élményeiben gyökerezik, s – nem csak a délvidéki olvasónak! – maradandó irodalmi élményt nyújt. Tudnivaló tehát, hogy a művek történései a szeretett Újvidék és a leginkább a múltba ágyazott emlékű Versec köré fonódnak. Még a filozófiai és a misztikus gondolatokat hordozó novellákban – Tócsák és látomások, Egy tökéletesen bekerített ház, A résen túl stb. – is Újvidéket ismerjük fel, amint kilátástalanságával, zsúfoltságával, keveréknyelvével, épületrombolással és a külváros kietlen környékével együtt helyet ad a történésnek, másutt – magánéletből vett emlékek sorolásával, helyi színekkel, utcákkal, nevekkel és családokkal, tragédiákkal teli gondolat- és eseményszövéssel – Versecre utal a szerző nosztalgikus élményvilága.” Több mint hatvan éve viszont Újvidéken élek. Itt voltam fiatal, itt szereztem fontos élettapasztalatokat, itt vívtam meg életem kisebb-nagyobb, akkor fontosnak érzett csatáit. Legfontosabb, legtermékenyebb alkotóéveim is idekötnek. A magaménak érzem ezt a várost, minden ellentmondásosságával és „gyűrődésével”, villongásaival, nehezen megélt, sokszor nem kívánt állandó változásaival együtt, és ezek ellenére is végtelenül szeretem. Mint újságíró, hivatalból sokat utaztam, bejártam az akkori Jugoszlávia minden zegét-zugát, turistaként pedig Európa nagy részét is. Tulajdonképpen enyém a nagyvilág, s benne minden hozzám közel, vagy valamilyen módon kapcsolatba került emberi lény, állat és növény, és minden megszívlelendő, megfontolandó, elgondolkodtató történés. Valamikor sokat jártam színházba, operába, tárlatokra, hangversenyre, meleg baráti összejövetelekre. Amióta valamennyinket helyhez szögez ez a kísérteties, egyelőre végeláthatatlannak tűnő pandémiaválság, könyvekbe temetkezem. De azért nem adom fel a személyes kapcsolatokat sem. Sokat telefonálgatok, levelezek, e-mailezek, csetelek, skype-olok. Igyekszem tartani a kapcsolatot azokkal, akik még – számomra – megmaradtak. Nagy kincs a Család, a Barátság. Egyáltalán – az Ember!

Fordítói és dramaturgiai tevékenységet is folytat, folytatott. Milyen alkotásokat és szerzői összmunkákat emelne ki ezen a téren, illetve milyen további tervei vannak? Milyen jellegű Rozmaring-könyvet várhatunk a közeljövőben?

– Tavaly dramatizáltam az Újvidéki Rádió hangjátékműsora számára Mészáros Anikó fiatal vajdasági írónő Epreskerti mesék című első meseregényét. A tizenhárom részes mesejátéknak 2019 augusztusában volt a bemutatója. Az ismétlése most folyik. Az Újvidéki Rádió hangjátékműsorai szerkesztőjének átadtam Memento mori című hangjátékomat, egyszer majd talán az is elhangzik az éter hullámain. A Forum Könyvkiadónak ez év januárjában adtam át Dr. Gör-gör, avagy Egy kosárnyi Marci munkacímmel egy meseválogatásomat. Erre az évre már elkészült a kiadói tervük, de jövőre talán megjelenik az én új mesekötetem is. Rendszeresen 2015. január 13-ától minden második kedden könyvismertetőm hangzik el az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. Most írtam meg a százhuszonnegyediket (124.-et). Úgy tervezem, hogy egyszer ezekből a könyvkritikákból is leadok egy válogatást a Forum Könyvkiadónak. Közben írom a novelláimat és a regényemet.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége