Megkondultak a harangok. Mélyen, baljóslóan, szomorúan. Hangjuk messze vitte az üzenetet: megtörtént a megtörténhetetlen. Az emberek hitetlenkedve összenéztek, a párok összebújtak, a szülők megfogták a gyermekeik kezét, az idősek pedig imádkoztak. Ránehezedett a történelem a nemzetre. Egyedül talán csak a templomkertben álló almafa állt rendíthetetlenül. Gyökere a talajban kapaszkodva, törzse dacolva az erős szelekkel, lombja az égre nézve.
Százhat év. Hosszú idő, de nem felfoghatatlan, emberi léptékben négy generáció. Ma már senki sincs, aki tudna mesélni ama gyászos napról, de még mindig emlékezünk. Lehet, hogy már az almafa is kiszáradt, de az országhatárok és a mindennapjaink küzdelmei emlékeztetnek bennünket. S bár kötelességünk emlékezni, nem szabad a múltban élnünk.
Lehetünk egy tengerentúli diaszpórában, egy őrségi faluban, egy felvidéki kisváros kávézójában, a csíksomlyói hegyoldalban, a szabadkai piacon, ha magyar hangot hallunk, szívünket öröm járja át. S élhetünk akár a világ legeldugottabb sarkában vagy akár Budapesten is, ugyanaz a közös bennünk: magyarul álmodunk. Közösek a gyökereink: történelmünk, a hagyományaink, a kultúránk, a nyelvünk. Összetartozunk.
Azt mondják, összeköt, ami szétszakít. Megrendítő szavak ezek. Mint ahogy megrendítő az is, hogy mennyi minden választhat szét bennünket: akarat, tétlenség, önzőség, rosszindulat, harag, sértődöttség, gúnyolódás, politika, távolság, államhatár... Sorolhatnám naphosszat, de semmi sem szakíthat szét bennünket. Nem engedhetjük meg magunknak. Mert mi vagyunk az almafa törzse. Mert nemzet vagyunk.
Összetartozás viszont nincs küzdelem nélkül. Küzdünk az érdektelenség, a viszályok, az elnéptelenedés ellen, küzdünk a megmaradásért, az anyanyelvünk megtartásáért, a gyermekeink jövőjéért. Történhet bármi, össze kell fognunk és meg kell maradnunk! Csak így nézhet az almafa lombkoronája az ég felé, és csak így fog a méznél is édesebb gyümölcsöt hozni.
Ma este gyújtsuk meg hát a remény lángjait. Lobogjon szívünkben a tűz, ne hagyjuk elfagyni a bimbózó rügyeket. Óvjuk meg és ápoljuk a gyökereket, mert nélkülük nem marad meg földjében a fa. Viszályokkal, önös érdekkel ne betegítsük a törzset, mert ha megreped, nem fog ellenállni a történelem viharainak. Küzdjünk, alkossunk, gyarapítsunk, és a lombkorona virágba borul.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
