2021. június 23., szerda

Herceg 111

Nem történt semmi világrengető az 1909-es esztendőben, nem haladt el üstökös a Föld mellett, a szárazföldön nem okoztak különösebb pusztítást a vulkánok, a tengereken nem támadtak gyilkos szökőárak. Ment minden a maga útján. Itt-ott háborúztak, fejlődött a repülőzés, a mozi készült a színes filmekre, elérték az Északi-sarkot, föltalálták a sugárzásmérőt. Ebbe a mondhatnánk lagymatag esztendőbe született bele május 11-én Zomborban Herceg János, hat napra rá, hogy Budapesten meglátta a napvilágot Radnóti Miklós, a modern magyar líra kiválósága.

Radnóti megjárta Szerbiát, a világhatalomra sóvárgó nácizmus elpusztította. Az ugyancsak a Monarchiában született Herceg életének zömét Szerbiában töltötte, sikerült elkerülnie a közép-európai golgotákat, miközben teljes erőbevetéssel gyarapította a vajdasági magyar irodalmat. Előfutára, Szenteleky Kornél a kultúrateremtést vállalta feladatául, az irodalomszervezés mellett muzsikált, festett, színpadon szerepelt… Herceg az irodalom, a publicisztika, az újságírás műfajait honosította vissza a Vajdaságba.

A három irodalmár nem véletlenül került egymás mellé ebben az írásban. Radnóti voltaképpen Glatter Miklósként látta meg a napvilágot, később váltott nevet. Zsidó származása ellenére ő írta az egyik legszebb modernkori verset a hazáról, az otthonról, a létezés helyéről, Nem tudhatom címmel. Szenteleky Sztankovits Kornélként született Pécsett, családja a gyermek ötéves korában költözött Zomborba, majd a várostól 25 kilométerre eső Ószivácon volt orvos. Szerb származása ellenére lett a Vajdaság Kazinczyja. Herceg se volt tőről metszett magyar, családja sváb és francia gyökerű, identitását magyarnak érezte, de nem feledte, hogy a tősgyökeres zomboriak közt „batyusnak” (jöttmentnek) tekinthetik.

Dehogy is nézte bárki is „dógyosnak”, ha ma megkérdeznék, hogy mi a magyar a Vajdaságban?, gondolkodás nélkül azt válaszolnám, Herceg János. Aztán jöhet a többi. Hiszem, hogy hasonlóan vélekednek a gyűlölve szeretett Zomborja, meg a kényszerből, dacból, elvágyódásból Újvidékre, Kiskőszegre (Leányvárra), végül Doroszlóra cserélt lakhelyeinek polgárai is.

Az eddig fölvázoltak után talán nem tűnik illetlen észrevételnek, hogy az ezredforduló táján kialakult, ma is használatban lévő észrevétel szerint Zombort soha nem a törzsökös polgárai, hanem a jöttmentek, a „dógyosok” éltették és népszerűsítették. Nagyobb volt a szívük, nagyon tudtak szeretni.

Aki meg nem érti, miért gondolom a vajdasági magyar megtestesülésének a 111 évvel ezelőtt született Herceg Jánost, olvasson utána a műveiben!