A siker titka: szeretni a munkádat

Beszélgetés dr. Ózer Ágnessel

Bozsoki Valéria

2020. március 28., 18:23 >> 2020. március 28., 19:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A Szenteleky-díjas dr. Ózer Ágnes történészt, muzeológust nemcsak azok ismerik, akik látták tárlatait, hanem olvasóink is, akik hetente kísérik a Magyar Szóban a Volt egyszer egy Újvidék című sorozatban közzétett írását. Eddig már több mint 210 folytatásban jelent meg az Újvidék rovatban.

Dr. Ózer Ágnes: Bizonyos, múltban történt dolgok, helyzetek engem másoknál jobban megérintettek (Fotó: Ótos András)

Dr. Ózer Ágnes: Bizonyos, múltban történt dolgok, helyzetek engem másoknál jobban megérintettek (Fotó: Ótos András)

Ózer Ágnes tudományos érdeklődésének középpontjában a történetírás története, a szerb és a magyar történetírás egymásról alkotott képe, Újvidék története, a városiasodása és az újvidéki magyarság története áll. A jeles szakemberrel – aki 1979 óta az Újvidéki Városi Múzeum történésze és ugyanott 2002-től múzeumi tanácsos volt – gazdag pályafutásának érdekes mozzanatairól beszélgettünk a telefoninterjú során.

Március 19-étől nyugdíjba vonult. Milyen beosztásban és hol dolgozott?

– Egy helyen álltam munkába, s ugyanarról a helyről megyek nyugdíjba: 41,5 évi munkaévem van. Öt év kivételével, amikor a Vajdasági Múzeumban igazgatóként dolgoztam, az Újvidéki Városi Múzeumban tevékenykedtem. Itt voltam kezdő, majd gyakornok. Végigjárva a szamárlétrát, eljutottam  a múzeumi tanácsos/főmuzeológus legmagasabb fokozatig.

A Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének tagja, emellett Újvidék Enciklopédiájának, a Vajdasági Enciklopédia, a Híd, a Létünk és a budapesti Urbs című folyóiratok szerkesztőbizottságának és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Igazgató Bizottságának tagja. Tizenhét hazai és külföldi múzeumi kiállítás szerzője és társszerzője, 3 könyvet jelentetett meg, továbbá számos tanulmányt írt. Mikor döntött arról, hogy történész lesz?

– A történelem felé terelte az érdeklődésemet az, hogy nyolcadik osztályban Csáky Mihállyal és Fábri Gabriellával beneveztünk egy történelmi versenyre, és győztünk. A verseny után egyhetes jutalomkirándulásra vittek bennünket Tito szülőföldjére, Zagorjéba, Krapinába és Varaždinba, utána pedig Tito fogadott bennünket. Tizenévesként az én fantáziámat az antik görög és a római kor foglalkoztatta. Valójában régész szerettem volna lenni. A szüleim, hogy biztos legyek a döntésemben, nyolcadik osztály után Nagy Sándorral elküldtek egy régészeti ásatásra. Akkor ásták a beškai híd alapjait, és ott a nagy őskori lelőhelyen, amikor hőgutát kaptam, kiderült, az, allergiás vagyok a porra. Így a régészettel kapcsolatos terveimről le kellett mondanom. Mivel a régészet a történelem segédtudománya, a gimnáziumi tanulmányaim végén történelemből érettségiztem. Az érettségi dolgozatomat Dózsa parasztháborúja a mai Vajdaság területén címmel írtam meg, és az újvidéki bölcsészkar történelem szakára iratkoztam be.

1979-ben szerzett oklevelet az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelem Tanszékén. Posztgraduális képzését a belgrádi Bölcsészettudományi Karon végezte Radovan Samardžić akadémikusnál. Doktori értekezését (Srbi i Srbija u mađarskoj istoriografiji 17901918) az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Történelem Tanszékén védte meg 2007-ben.

– Az oklevél megszerzése után a belgrádi bölcsészkaron beiratkoztam a posztgraduális képzésre, ott nyertem a magiszteri fokozatot. A tudományos érdeklődésem a történetírás története felé fordult. Később Újvidéken bejelentettem a doktori értekezésemet. Szintén hasonló, de tágabb témájú volt, mint a magiszteri munkám: a magiszteri munkámban azzal foglalkoztam, hogy Kállai Béla, a Balkán-térség egyik legjobb szakértője, magyar politikus és történész, aki mintegy ezer oldalnyit írt a szerbek történetéről, hogyan foglalkozott a délszláv népek történelmével. A doktori munkám témája: Hogyan írtak a 19. századi magyar történészek a szerbekről és Szerbiáról.

Az egyetemi oklevél megszerzése után munkát kapott az Újvidéki Városi Múzeumban. Történészként és muzeológusként mi volt a feladata?

– Tudatosan választottam, mert mind a két vonal nagyon érdekelt. A múzeumban dolgozva kezdtem el foglalkozni Újvidék történetével, és készítettem kiállításokat Újvidék történetéből. A fokozott, bővebb érdeklődésnek tudható be, hogy összefüggéseket kerestem és találtam. Kicsit több és nagyobb kiállítást valósítottam meg, mint amennyit egyébként a dolgozóknak sikerül a múzeumban. A munkaéveim közepében kezdődött el a Múzeumok Éjszakája rendezvény, amely lendített a fantáziámon, hogy ne csupán a városról és a város történetéről írjak, hanem bemutassam a mindennapi életet, a társadalom történetét is.

Viszonylag korán írtam meg az első tudományos munkáimat, vettem részt az első tudományos értekezleten. Egyetemistaként, történelmi aktivistaként a tanszéken beválasztottak az akkor még működő Történeti Intézet igazgatóbizottságába. Ott a tanáraim, a tudományos kutatók körében megnyílt egy más világ. Izgatta a fantáziámat, tudom-e végezni a kutatómunkát. Engem és más egyetemi kollégáimnak feladatokat adtak, próbára tettek bennünket. Mészáros Sándor történész, aki akkoriban szerkesztette az említett intézet szakfolyóiratát, megbízott, írjak egy áttekintést a magyarok történetéről. Ez már gyakorlat volt. S az ember, ha valami gyakorol, akkor mindig újabb és újabb területek nyílnak meg előtte, amellyel foglalkozik, amelyről tapasztalatot szerez. Újabb témákat talál és tovább lép.

A doktori értekezésemben például arról írtam, hogy a magyar történetírás hogyan foglalkozott a szerbek nagy vándorlásával. Kállay Benjámin, a pesti születésű politikus, történetíró (aki 1867-től 1875-ig főkonzul volt Belgrádban  – a szerző megjegyzése), Márki Sándor és a 19. századi magyar történetírás többi kiemelkedő neve ugyanis nagyon komolyan foglalkozott a szerbek és a Balkán történetével. A magyar történetírást izgatta, kik ezek a szerbek, akik betelepülnek a Magyar Királyság területére, és aztán elvárásaik vannak az állam iránt, és miért kérik a szerbek az autonómiájukat a királyság területén. Ez izgatta a magyar történészeket, ezért fordult a figyelmük a szerbek és Szerbia felé. E kérdések foglalkoztattak engem. Mivel az anyanyelvemen kívül szerbül és németül is tudtam, a magyar történészek németül megjelent munkáit végig tudtam kísérni a tudományos érdeklődésemben.

Milyen szakmai örömök gazdagították pályáját?

– Minden kiállításom, minden megjelent írásom örömöt jelentett számomra már csak azért is, hogy egy kutatást, amelyet elkezdtem, be is tudtam fejezni. Ezzel párhuzamosan a munkahelyemen az Újvidék történetével való foglalkozás is egy olyan terét nyitotta meg a városnak, ahol kevesen jártak előttem. Ez a mikrotörténet, a társadalomtörténet, Újvidék lakóinak a magánéletével való foglalkozás olyan terep, ahol ritkábban jártak a történészek. Foglalkoztak ugyanis a szerbek történetével Újvidéken, a magyarokéval azonban nem  – azzal, továbbá a németek történetével, a zsidók történetével Újvidéken én foglalkoztam. Érdekelt, hogyan működik a város e különleges összetételű lakossággal. Hogyan alakulnak a multikulturális, interkulturális viszonyok a városban. Annak ellenére, hogy a 19. században voltak bizonyos elkülönülések, egyes dolgok nemzeti alapon szerveződtek, az egy településen, egy városban élők között interkulturális viszony alakult ki, barátkozni kezdtek azok is, akik nem nagyon akartak barátkozni egy településen belül.

Csókán született, általános iskolában már Újvidéken járt, és munkássága jó részét Újvidéknek szentelte.

– Talán kicsit kényelemből is. De ez nem jelenti azt, hogy nem kötődöm a szülőfalumhoz, édesanyám és anyai nagyszüleim szülőfalujához, továbbá Bácsföldvárhoz, ahol édesapám (dr. Bori Imre író, akadémikus) született. Őt aztán tanítóként Csókára helyezték, ott ismerte meg és vette feleségül Bubelényi Máriát. Ezért Csókán születtem. De nem sokkal később édesapámat Szabadkára hívták, ott tanított a tanítóképzőben. Mivel abban az időben a gyermekes családokat nem nagyon szerették albérletben, többnyire Csókán vigyázott rám a nagymamám. Így gyermekkori emlékeim Csókához kötődnek. A nagyanyám átvitt az óvodába, tehát lettek csókai óvodás társaim, többnyire fiúk. Óvodás társaim szétszóródtak a nagyvilágban.

Ahhoz, hogy a múltba vissza tudjak pillantani, azt hiszem az is hozzájárul, hogy másokhoz viszonyítva, jobban vissza tudok emlékezni bizonyos dolgokra. Alkati érzékenységem van ezekre a dolgokra. Talán a gondolkodásom is fogékonyabb ezekre, mint a generációmbelieknek. Jól emlékszem bizonyos helyzetekre, sőt egyes hangulatra, ami gyerekkorban uralkodott, a játszásokra, a moziba és diszkóba járásra, a Móra Ferenc Művelődési Egyesület termeinek a rendbe hozatalára, az utóbbi a középiskolások számára nagy akciót jelentett.

Bácsföldvárhoz is kivételesen kötődöm. Emlékszem, hogyan nézett ki a nagynéni háza, hogyan rendezték be, és szinte érzem az illatokat. Az apai nagyanyám születésem előtt meghalt. Bácsföldváron élt a nagyapám, a keresztanyám és a nagynénim. Mi a két ház között ingáztunk, így a gyermekkori 1958-as, 60-as évek Bácsföldvára az, amelyre emlékszek, amelyhez kötődöm. Egyes dolgokra a családunk tagjai nem tudnak visszaemlékezni, én pedig világosan emlékezek. Talán ez a képesség irányított a történelemmel foglalkozás felé. Bizonyos, múltban történt dolgok, helyzetek engem másoknál jobban megérintettek.

Többek között a Szülői Fórumban és az MNT tagjaként a Kulturális Bizottságban tevékenykedett. Feleségként, édesanyaként, milyen példaképei voltak a szülei, milyen értékeket tartott fontosnak tovább adni a gyermekeinek?

– A Magyar Nemzeti Tanácsnak két mandátumban voltam tagja. Foglalkoztam a mindennapi problémákkal a városban, amelyek a magyar oktatásban felmerültek (a gyermekeim magyar óvodába, magyar általános és középiskolába jártak itt, Újvidéken), így tevékenykedtem a Szülői Fórumban.

Nem tudom, sikeres szülő vagyok-e. A szüleim azonban ritka értékű példát szolgáltattak: a család minden tagja tudta, egymásra számíthatunk. S ez később is így alakult a családban. Amikor befejeztem a doktorátust, vagy amikor kiállítást készítettem, előtte megbeszéltem édesanyámmal, a húgommal, a férjemmel, számíthatok-e a segítségükre. Nagy segítséget jelentettek számomra. Természetesen édesapám is törődött a gyermekeimmel, és gyakran a házimunkától a bevásárlásig besegített mindenbe. Most, amikor özvegy édesanyám már nincs erejének teljében, minden módon – Mária húgom is és én is, a felnőtt gyerekeim is – viszonozzuk a törődését, szeretetét. Ebben az évben mindnyájan „kerek” évfordulót ünneplünk: nemrég töltöttem be a 65. életévemet, a húgom április 24-én, Szent György napján 60, éves, édesanyánk pedig június 25-én 85 éves lesz.

Önnek Pétervárad múltja (Petrovaradin u prošlosti) című munkáját a 2004-es év legjobb tárlatává nyilvánította az ICOM szerbiai munkabizottsága,  2009-ben pedig a Szenteleky irodalmi díjjal tüntették…

– Az utóbbit akkor kaptam, amikor a sziváci Szenteleky-szobát revitalizáltuk, mivel ezt felvállalta az Újvidéki Városi Múzeum. Azóta ez a revitalizált szoba is újra revitalizálásra szorul. Akkor jelent meg a már említett doktori értekezésem témája: A magyar 19. századi történetírás a szerbekről és Szerbiáról. Ez a kapcsolattörténeti munka a Szenteleky-díj bírálóbizottsága szerint összefügg Szenteleky Kornél szellemiségével.

Milyen érzéssel vonul nyugdíjba?

– Az ember úgy megy nyugdíjba, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet. Ha visszaemlékezek erre a majdnem negyvenegy évre, akkor csak az jut eszembe, mekkora szeretettel, érdeklődéssel végeztem a munkámat. Nagyon szeretem azt, amit csinálok. Ez tölt el elégedettséggel. Nálunk nagyjából mindenki azzal foglalkozik, amit szeret. És ebben támogatják egymást a család tagjai. Lányom, Katalin a Német Tanszéken docens, fiam, László Gergely jogász lett. Bármilyen munkába kezdek, bármilyen tisztségre jelölnek, a család tagjaitól megkérdeztem, csináljam-e, vállaljam-e. Ezt teszem akkor is, amikor írok. Ha rábólintanak, hogy segíteni fognak, türelmesek lesznek irántam, akkor elvállaltam, elvállalom a munkát. Fontos, hogy jó szemmel nézzék, amit időre kell elkészítenem. Például nemrég fejeztem be egy szöveget Újvidék történetéről, amelyet németre fordítanak – mondta Ózer Ágnes, majd hozzáfűzte: ha nem volna ez, ami körülöttünk történik, ami nagyon tragikus pillanat, azt mondanám, van miért örülni, és hogy nyugodtan vonulok nyugdíjba, mert úgy érzem, az én életpályám beteljesedett.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége