Az Európai Unióból való kilépés miatt szükségessé vált új – más színű – brit útleveleket egy francia cég készíti Lengyelországban. Így néz ki a Brexit bekövetkezése utáni átmeneti korszakban a helyzet, és a Nagy-Britannia és az EU közti viszony. Az év végéig tartó – szükség esetén még egy vagy két évvel meghosszabbítható – helyzet ugyanis arra kell, hogy megoldást találjanak a kölcsönös függőség állapotának működésére az után, hogy Nagy-Britannia hivatalosan bejelentette, hogy ezt a függőséget nem vállalja. Most aztán erre kell megoldást keresni, hogy az EU-ból kilépő Nagy-Britannia minél jobban bent maradhasson, mert a kölcsönös függésség felrugásának minden kísérlete súlyos következményekkel járna.
Volt idő megbarátkozni a gondolattal, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból, mégis volt bizonyos megrökönyödés, amikor január 31-én ez a pillanat bekövetkezett. A The Times címe csak a puszta tényt állapította meg: „Isten veled Európai Unió”. Több lap azonban még mindig csodálkozva kérdezte: hogyan történhetett ez meg. „Hogyan mondhat egy nép Isten veledet a szomszédjának?” – tette fel a kérdést a The Guardian. A The Independent még tömörebben kérdezett: „És most?”. Csak kevesen adtak hangot örömüknek, mint a Daily Telegraph tette: „Hál’ Istenek vége, ez a legtöbb amit mondhatunk”.
A kilépés utáni helyzetet lapunk kommentátorának címe fejezte ki legtalálóbban: „Se kint, se bent”. Mert ebben az egy évben arra kell megoldást találni, hogy a szabadkereskedelmi megállapodással a megmaradó kapcsolatok egyéb vonatkozásainak rendezésével valahogy megoldják a szinte lehetetlen dolgot: Nagy-Británnia az Európai Unióban marad, de nem tagja annak. Számunkra pedig az marad, hogy megprobáljuk megérteni: hogyan is történhetett meg, hogy Nagy-Britannia kilépett az EU-ból?
Az már az első pillanatban látszik, hogy ugyanannak a jelenségnek vagyunk tanúi, amelynek hatását másutt is látjuk. Egész Európában éledezik az a halottnak vélt nacionalizmus, amely két háborút zúdított a világra, mert a felfokozott fanatizmussal képviselt, egymással szembe kerülő nemzeti érdekek szükségessé tették, hogy fegyverrel döntsék el mely érdekek érvényesülnek. Nagy-Britannia esetében ezt a nacionalizmust két dolog táplálja. Egyrészt a nosztalgia azon korszak után, amikor Nagy-Britannia világhatalom volt. Másrészt a világhelyzetnek olyan alakulása, hogy egymás után jelentkeznek a „középhatalmak”, amelyek önálló szerepet játszanak.
Ami a nosztalgiát illeti Nagy-Britannia tényleg világhatalom volt. Hatalmas területeket birtokolt világszerte és az első számú hatalom volt Európában. Ebből a helyzetből biztosan haszna származott. (Ime egy beszédes adat: India a XVIII. század elején a világgazdaság 23 százalékát jelentette, többet mint egész Európa. Az angolok távozásakor ez az arány már csak 4 százalék volt.) Nem csoda, hogy visszasírják ezt a korszakot. (A britek 43 százaléka szerint a brit birodalom „jó” volt és 44 százaléka szerint „bűszke lehetünk rá”.)
Nem csoda, hogy sok angol sajnálja, hogy egykori gyarmatai vagy a Nagy-Británniára felnéző országok ma nagyobb szerepet kapnak a világban, mint ők. Sőt még az Európai Unióban is a német–francia kettős az irányító, és nem ők. Ez a nosztalgia elegendő arra, hogy felfokozza a nacionalizmussal vele járó önzést. Hogy képzeli Európa, hogy mi pénzt adunk valamilyen közös célokra, vagy a kevésbé fejlett tagállamoknak? Hogy jön hozzá ez a sok európai, hogy ugyanolyan polgár legyen, mint mi? (Nagy-Britaniában több mint 3 millió EU-s polgár tartózkodik egyenrangú polgárként náluk, de 1,2 millió brit is élvezi ezt a státust az EU más tagjainál.)
Nekünk pedig azért kell foglalkoznunk a Brexitben megnyilvánuló nacionalizmussal, mert az részben rávilágít a demokrácia egyik paradoxonára, részben demonstrálja, hogy a nacionalizmussal vele jár az erőszakosabb fellépés is más nemzetek ellen. A demokráciával kapcsolatban az a helyzet, hogy bizonyos értékeket fontosabbnak tart, mint azt, hogy ki van hatalmon. Ezért lényegesnek tartja egy bizonyos többség kialakulását és azt, hogy a kisebbség fegyelmezetten tudomásul vegye ennek a többségnek a döntését.
Ezzel szemben a nacionalizmus felülkerekedése azt jelenti, hogy egy fanatizált kisebbség a többséggel szemben probál uralkodni és a kisebbség ezt már nem tűri. (Nagy-Britanniának 46,5 millió választópolgára van, ennek jelentős többsége 33,5 millió szavazott a Brexittel kapcsolatos népszavazáson és ezeknek alig több mint fele – 51,59 százaléka –, tehát a választótestületnek alig több mint egy harmada volt a Brexit mellett. És Boris Johnson a parlamenti választásokon mindössze 13,9 millió szavazattal, a választótestület kevesebb mint egy egyharmadával, a leszavazók 43,6 százalékával szerezte meg a képviselők 56,2 százalékát.)
Mondhatnánk, hogy ez még mindig elfér a demokrácia keretei között. Igen ám, de ez a kisebbségi helyzet okvetlenül szükségessé teszi az erőszakos fellépést. Jellemző, hogy Kanadában a franciák kétszer, Nagy-Britanniában skótok egyszer minden további nélkül népszavazást rendezhettek a kiszakadásról. Az angol demokrácia ezt természetesnek tartja. Ezzel szemben Johnson most szembehelyezkedik azzal, hogy 62 százalékban az Európai Unióban maradásra szavazó skótok új népszavazást rendezzenek.
Olyan jellemző, hogy idéznünk kell mit mond Johnsonról a Deutsche Welle német hírrádió kommentátora: „Számára meg a hozzá hasonlók számára csak az a fontos, hogy hatalmuk és erejük legyen... A demokratikus folyamat és az intézményes ellenőzés csak valami ami fárasztja őket és amit meg kell kerülniük”.
