2024. április 19., péntek

Újvidék ismét a vízen

Igen, ismét, Újvidék ugyanis egyszer már kiépült, azzal a részével együtt, amelyet a vízre terveztek. Ez a mai Liman, a városnak az a lakónegyede, amelynek mostanáig sikerült elkerülnie a „felfejlesztést”, és máig megmaradhatott „élhetőnek”. Annak idején, bő fél évszázaddal ezelőtt építészmérnökök, urbanisták, szociológusok, futurológusok, biológusok, dendrológusok és még ki tudja kik nem tervezték és építették, nem az építőipari mamutcégek, hanem a jövendőbeli lakók igényei szerint. Méghozzá nem csak a lakásvásárlás, illetve az abban az érában szokásos lakáskiutalás utáni egy-két évre összpontosítva, hanem nemzedékek váltakozását is előrevetítve elgondolásaikban. Az akkori szakemberek évtizedekre előre terveztek becsülettel, nekik köszönhetően lehetett akkor is, és lehet most is emberhez méltó módon élni a Limanon. Most valakik, akik egyértelműen okosabbak náluk, kiötlötték, hogy az akkoriban megálmodott modell többé nem jó. Parkolóházakat kell építeni a Limanon, az épületek tetőrészére még egy vagy két emeletet kell falazni, a Duna zöld partszakaszát pedig le kell tarolni, és a fák helyére új lakónegyedeket kell építeni! Lakásokat, embereknek, azonban ebben a második „fejlesztéshullámban” már nem a Népnek, hanem a kiváltságosoknak. Azoknak, akik képesek és hajlandóak a valós árnak a többszörösét megfizetni azért, hogy a hálószobájuk ablaka a Dunára nyíljon. A bizarr jövőképben éppen ez a hajlandósági momentum a legszörnyűbb, az, hogy a belgrádi mintáról lemajmolt, Újvidék a vízen elképzelést népszerűsítő politikusok nem légből kapott adatokkal hadonásznak. Valóban igény van a meglévő, mostanáig jól működő urbanisztikai rendszer átszabására, a tetőlakásokra, a várost övező, zöld sáv betonba öntésére. Azokat, akik ezeket az új lakótereket megveszik majd, nem igazán érdeklik Újvidék hagyományai, és az sem, hogy valamikor hogyan éltek itt az emberek. Azokat pedig, akik a lakásokat megépítik és eladják nekik, végképp nem. Sem a kínálat, sem a kereslet nem tartalmaz többé olyan, az életminőségre vonatkozó pontokat, amelyek valamikor, a fejlesztés első és indokolt hullámában magától érthetőek voltak. Igényeink ma jóval alacsonyabbak, mint fél évszázaddal ezelőtt, jól tudják, és ügyesen kihasználják ezt azok, akik a betonöntésből teremtik meg maguknak a fényűzést. A fejlődésként feltüntetett lakásépítés valóban megmozgatja társadalmunk nagy részét, nem csak a melósok jutnak munkához, szinte mindenkit érint. Elgondolkodhatnánk azonban azon, hogy miért kell a már meglévőt építeni, a város lakóövezetei miért nem terjeszkedhetnének azokban az irányokban, amelyekben most elhagyott iparnegyedek, parlagon álló földek vannak? Nos, azért, mert ezekből az irányokból csak sokkal hosszabb idő után kezdene el csordogálni a haszon, mint a vízi Újvidék irányából. Most, azonnal, akarom, kit érdekel a jövő? Hasonló modellre épül a Limani parkolóházak ötlete is. Noha a városrész építészetileg valóban nem változott fél évszázada, az épületek többnyire ott állnak és akkorák, mint akkoriban voltak, a lakásokban élők összetétele azonban teljesen más, mint a múlt évszázad 70-es és 80-as éveiben. Régen családok laktak ezekben, legfeljebb egy Százegyesen vagy Fityón osztozkodtak. Ma sok-sok ezer limáni lakásban albérlők élnek, saját autóval, és ne feledkezzünk meg a számos, családi lakásból átalakított cégről – orvosi rendelőkről, szépségszalonokról, ügynökségekről és hasonlókról! Természetes, hogy nincs elég parkolóhely, és az is természetes, hogy ezt a gondot a meglévőek használatának megfizettetésével, fizetős parkolóházak építésével „oldjuk” meg, hozzájárulva ezzel a politikailag kiválóan hangzó „munkahely-teremtési törekvésekhez”. Semmi újat nem hozunk létre, a meglévőt osztjuk még több részre, a még eladható (zöld) területeket áruljuk önmagunknak ésszerűtlen árakon.

A városfejlesztés terén uralkodó helyzetképet legjobban illusztrálhatjuk Jovan Dejanović egyik, közvitán elhangzott visszaemlékezésével. Elmesélte, hogy az eredetileg a Munkás utcában termelő kábelgyár kiköltöztetési folyamatát a csatornapartra, a mai ipari övezetbe, a múlt évszázad '60-as éveinek második felében ugyanaz az igazgató vezette, aki 40 (!) évig állt a vállalat élén. Természetes, hogy magáénak érezte a gyár sorsát, és hogy az átköltöztetés, azaz a gyárfejlesztés a termelés tízszeresére növekedését vonta maga után. – Manapság vezetőink csak arra figyelnek, hogy rövid mandátumuk ideje alatt minél többet összekaparjanak maguknak, ezért is nem történhet olyan számottevő és igaz fejlődés, mint akkoriban – magyarázta. Dejanović polgármesterként 1974 és 1982 között állt a városfejlesztési irányadás élén, valóban szerette Újvidéket, tavaly hunyt el. Ő, és a hozzá hasonló emberek hiánya miatt kerülhetett városunk abba az áldatlan helyzetbe, amelyet most teljesen elferdítve a fejlődés csúcsaként mutatnak be.