A város lelke, avagy identitásjelek

Lovas Ildikó

2020. március 2., 09:38 >> 2020. március 2., 10:39

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

2.

(Fotó: Tomislav Dedović)

(Fotó: Tomislav Dedović)

Szálloda Pest Városához. A kelet–nyugati és észak–déli útvonal találkozásánál megépült szállodában a Kelet-Európát és Nyugat-Európát, Észak-Európát és Közép-Európát, a Balkánt és a Közel-Keletet megjárt utasok találkozhattak egymással. Állítólag még a telek alakját is az utak iránya döntötte el. Az a bizonyos Skultéty János, aki megtervezte ezt az épületet, kettős funkciót szánt neki, szálloda és színház egymáshoz kapcsolódó egységét képzelte el, amely még a báltermet sem nélkülözte.

Úgy tűnik, ezzel szinte máig meghatározza az épület sorsát – a többes funkció mint Skultéty János szelleme járja be az épület ma még huzatos tereit.

Szabadka földrajzilag utak metszéspontján, kulturálisan pedig a peremen helyezkedik el. Ez olyan adottság, amelynek előnyeivel és hátrányaival a város közönsége és a közszellem irányadó, meghatározó szereplői mindig is nehezen tudtak megbirkózni. Egy bizonyos idő után nem segítette a város kulturális fejlődését, hogy az értékrendbeli meggyőződés erős jelenlétéhez nem párosult a műveltség nagyvonalúsága.

1985 – a színházépület szimbolikus lebontásának kezdete

Azzal a kérdéssel, hogy az akkori polgármestertől mit kaptunk a zöld szökőkúttal együtt, nem foglalkozik senki. Pedig az sem mellékes, mert azzal kezdődött a Népszínház falainak szimbolikus lebontása.

1985-öt írtunk, Szabadka fürdött a büszkeségben, hogy belépett a világ vérkeringésébe a világ legnagyobb Zsolnay szökőkútjával, és boldogan olvasta a hétvégi újságokban, hogy a város modernizálása itt nem áll meg! Berlinben, Belgrádban, Zágrábban és más nagyvárosokban, ahol a valódi kulturális megújhodás zajlik, és ahol városvezetőink tájékozódtak is a művészeti élet meghatározó irányairól, olyan szerencse érte őket, hogy Ljubiša Ristić igent mondott a felkérésre, és eljön mihozzánk, hogy felrázza a tespedésből a Népszínházat, annak szerb és magyar társulatát, megfosztva őket poros hozzáállásuktól és elképzeléseiktől. Valamint társulati létüktől is. Így tehát 1985-ben a Zöld szökőkúttal együtt Ljubiša Ristićet is meghozta nekünk az akkori polgármester.

„Dana 28. avgusta 1985. zasedala Sekcija za kulturu Socijalističkog saveza i podržala novu, veoma ambicioznu programsku orijentaciju razvoja Narodnog pozorišta. Scenario narednog, sedmogodišnjeg ciklusa intenzivnog kulturnog života grada, razradio je i obrazložio poznati jugoslovenski pozorišni režiser Ljubiša Ristić. Šansa da Subotica preraste u značajan evropski pozorišni centar.”

Azt én nem tudnám megmondani, hogy a város színházba járó közönségét megkérdezték-e azokról a változásokról, amelyek bekövetkeztét abban a hétéves ciklusban a rendező előirányozta, a bizottság pedig jóváhagyta, mert csak tizennyolc éves voltam, és nem érdekelt különösebben a dolog. Amikor azt olvasom mostanság, hogy a zöld szökőkút kapcsán kikérték a szabadkaiak véleményét, akkor feltételezem, hogy az új színházkoncepcióról is kikérték. És mindenki boldog volt, hogy Szabadka fontos európai színházi központtá fog avanzsálni. Azt, hogy erről a mezei színházba járó mit gondolt, nem volt fontos. Amennyiben poros élményekre vágyik, majd átmegy Szegedre, gondolhatták.

Emlékszem a Madách-kommentárok okozta izgalomra. Határozottan élveztem, ahogyan a tevék a frissen pompázó zöld szökőkút körül járkálnak, és mi is ott álldogáltunk, járkáltunk a teveszart kerülgetve, aztán pedig mindannyian, miután megtörténik Aldo Moro elrablása, átvánszorgunk a városházába, amelyiknek egyik ablakmélyedésében Kotroba Júliát is fel lehetett fedezni.

Az előadás a színházépület rendetlen, gazdátlan, magára hagyott udvarából indult, a szolgálati lakásból kikandikálók szeme láttára és a közönség örömére Kovács Frigyes azt kiabálta, hogy „magyarok, rácok, bunyevácok”, ami tetszett nekem, mert rímelt, és közelebb állt hozzám, mint Madách, aki az emberiségről gondolkodott ugyan, de föl sem merült benne, milyen lehet egy színész élete, ha ilyen lepukkant udvaron kel át- meg átjárnia naponta. Ilyesmit gondoltam. Egyébként a darabot Petar Albijanić, Csorba Béla, Dragan Klaić, Sziveri János és Tolnai Ottó írta. A dramaturg Dragan Klaić, Végel László és Sziveri János volt.

Óriási színházi élmények következtek, meghatározták a nevelődésünket. A Magyar Szó művelődési rovatának tudósítója voltam, ami azt jelentette, hogy amikor a színházkritikus szabadságon volt, vagy nem ért rá, én írtam az előadásokról. Egész nyarakat töltöttem el nemcsak ezeknek az előadásoknak a varázslatában, de a risići gondolatiságot, színházfilozófiát is megismerhettem.

KPGT-miliő Szabadkán

A zöld szökőkút tehát annak a korszaknak a kezdete is, amelynek egy pontján valakik engedély nélkül kitépik a védett épület részeként funkcionáló piros bársonyszékeket, és ismeretlen helyre szállítják a Népszínházból; a zsidó hitközség nem bírja már művészetnek tekinteni, hogy estéről estére odahugyoznak a zsidó templom közepére egy előadás szerves részeként; hogy nem maradt semmi abból, amin kétszáz évig veszekedett és vitatkozott a városi elöljáróság, a közönség, az újságírók, a színészek: nem maradt semmi a színházból.

Félreértés ne essék: én a zsinagógában láttam először Halász Pétert. Képtelen volnék olyan mondatot leírni, amivel megkérdőjelezem annak a színházművészetnek a fontosságát, ahová ő tartozott. Tudom, mit jelentett, amikor 1992-ben Ljubiša Ristić felkérésére Urbán András megrendezte a Hamletet. Emlékszem Kákonyi Tibor színművészre, akivel korábban életjelesként felléphettem, és akit végzett színművészként a Ristić-színházban láthattam viszont, ahol egy éven keresztül dolgozott, fontos szerepeket kapott. Az életem, a gondolkodásom, a műveltségem szerves része mindez, a fentebb említettek mellett Miodrag Krivokapić, Rade Šerbedžija vizuális erejének látványa, élménye is. Látni és megtapasztalni a színházi jelenlétet.

Mivel azonban ezzel párhuzamosan a város történetével is foglalkoztam, a múltjával, identitásának, izgalmas nagyravágyásának alakulásaival, kiszolgáltatottságaival, amit a peremlét jelent, és a határközeliség, a keresztutak metszéspontjában való létezés, arra is rá kellett jönnöm nagyon korán, hogy amíg ez az új, multikulturális színházi világ elvarázsolja a város bizonyos rétegeit, addig a városvezetők nem vigyáztak arra, ami a városi identitás szövetét jelenti, a közhangulatot alakítja, a közönséget kineveli, életre hívja. Azt a közönséget, amely nem lehet idegen saját városától. A városvezetők nem gondoltak arra, hogy ennek a következménye nem az lesz, hogy átveszünk egy másfajta identitást, átnevelődünk, hanem az, hogy talaját vesztett város leszünk.

A szabadkai színházi nézők magánya

Amikor Ljubiša Ristić, a mágus elhagyta Szabadkát, legalább annyi pusztítást hagyott maga után, amennyi értéket adott. Akik őt Szabadkára hozták, a multikulturalizmus hívei, nem tartották fontosnak a szabadkai színházi élet hagyományait. Talán nem is olvastak róla. Nem tudták, hogy a 18. századtól létezett a városban a Színügyi Bizottság, amely állandó harcban állt a színészekkel, a színházvezetőkkel, a sajtóval. Ahogyan az rendes helyeken lenni szokott. De eme perpatvarok közepette, amelyekről az újságok és almanachok rendre beszámoltak (magam is onnan tájékozódtam az egyes részletekről), a város színházi élete úgy zajlott, hogy az a város egészének identitását alakította. Nem erőszakkal formálta a maga képére, ahogyan a tehetséges és nagyívű Ristić esetében tanúi lehettünk. Az erőszakos színházformálás nem új, a terjedelmi korlátok miatt most csak két, mindenképpen kiemelkedő dátum mellett maradva: 1985 után ugyanezek az erőszakos gesztusok voltak felismerhetőek a 2015 körüli népszínházas zajgások esetében is, amikor a színházművészetet semmiben sem érintő nézőpontokkal, kevéske művészi szellemiséggel, a várostól idegen szellemi-ideológiai hídfőállások vitézeiként léptek fel. Ideológiával a színházművészet ellen. Nagy károkat okozott egyébként az az egyéni akció, amely nem a párbeszéd lehetősége, hanem a vállalhatatlan vulgaritás irányába vitte el a dolgot. Ha agent provocateur volt, akkor jól dolgozott. Szinte adta a lovat a vitézek alá. De vajon ki kérte fel erre?

A Szabadkai Népszínház épülete

Amikor 1990-ben a városi képviselő-testület felhatalmazásával a szakemberek jelentést készítettek a színházépületről, senki nem csodálkozott azon, hogy az épületnek semmi baja, viszont bűnösen elhanyagolt. A falak stabilak, a karzat és a balkon falai nem mozdultak el, a károk nem szerkezeti jellegűek, hanem a hanyag fenntartás következményei, és a beázástól vannak. Magyarán: aki nem tisztítja a csatornát, évtizedekig, az így jár. Esetleg új épületet szándékozik építeni? Jó kérdés, hiszen az elkövetkező tizenhét év sem a csatornák tisztításáról, az udvar rendezéséről és az épület megmentéséről szólt.

Az igazság a bontás megkezdésének pillanatától kezdve nem fontos. Az a nézet, amit magam is osztottam és hangoztattam, hogy a Jadran épületét felújítva a szerb társulat, a másikat pedig szintén felújítva a magyar társulat rendelkezésére kell bocsátani, azt követően, hogy megkezdődött a bontás, irreleváns.

Az épület befejezése a VMSZ számára becsületbeli kérdés lett. Miután a bontásról koalíciós döntés született, az építkezést megkapták a magyarok. Harcoltak is érte minden költségvetésnél. Meg fog lenni. Ez most már biztos. És mégis, noha tíz évünk volt rá, késésben vagyunk. Nem tudjuk, mi lesz benne.

Az új színházépület a régi

Lehetséges morogni ezen az új színházépületen. De miközben morgunk, öregszünk. Nem vesszük észre, hogy akik a bontás pillanatában születtek, már ezt az épületet tekintik városuk szerves részének. Nem idegen tőlük. Nem zavarja őket a túlméretezettség. Tetszenek nekik az oszlopok, olyan retró feeling. Örüljünk velünk, mert máshogyan nem fogjuk velük megszerettetni a színházat, megértetni velük, hogy városuk identitásának, ezáltal pedig az ő önképüknek a szerves része ez az épület.

De milyen épület? Milyen tartalmakkal? Ezek a valódi kérdések, amelyekről el kellene kezdeni beszélgetni a város közönségével. Promenád? Színházklub? Ugye, mozi azért nem? Hány fős termek? Színházi árok mindkettőben? Csak egyikben? Összenyitható termek? És az a hatalmas, fekete ajtó? A megépülő szökőkút nem lesz útjában annak, hogy a térre kitelepüljenek előadások? Azt a három fát kivágják? A vendégszerepléshez érkező teherautók hol fognak elférni? Az új szökőkút mellett? És millió egyéb kérdés.

Azok, akik vállalták, hogy amíg az építkezés tart, köpködni fogják őket, le kell, hogy arassák a dicsőséget azért, hogy a huszonegyedik századnak megfelelő színházépületet küzdöttek ki. A meszesek, így hívják őket városszerte. Ugyanis a VMSZ vállalta, hogy a Szabadkai Népszínház a VMSZ fejlesztési kvótáját terhelje. Ne legyen kétségünk, amint a szalagátvágásra kerül sor, mindazok, akik köpködtek, ott fognak tülekedni. Elférnek természetesen.

A színházépület azonban a város identitásának a része, nem pedig a szalagátvágás pillanatában keletkező fénykép. Éppen ezért foglalkozni kell az épülettel.

A színházhoz, ahogyan 1855 óta mindig, az út az emberek lelkén, fején, elképzelésein át vezet. Meg kellene velük beszélni, hogy amikor belátható időn belül készen lesz az épület, milyen tartalmakat tudnak elfogadni.

Mielőtt bárki készítené a követ, amivel megdob, hogy bele szándékozom szólni a színház belső világába, sietek elmondani, hogy eszem ágában sincs ilyesmit tenni. A színház belső világa sem mellékes. De mielőtt erről szakmai és egyéb beszélgetések kezdődnek, döntések születnek, amikről lehetséges, hogy az elmúlt harminc év tapasztalata okán nekem is lesz véleményem, azelőtt magáról az épületről kellene elkezdeni beszélgetni.

Rengeteg energia és lehetőség van ebben az épületben. Ez az új a régi Népszínház. Épület az utak metszéspontján.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége