Megélni és éltetni

Silling István, a lovagias lokálpatrióta

Tóth D. Lívia

2020. január 25., 07:45 >> 2020. január 25., 19:58

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Dübörög a színpad, harsognak a fúvós hangszerek a budapesti Stefánia palota Honvéd Kulturális Központjának dísztermében. A repülő szoknyák fergetegében egy büszke arc sejlik fel a közönség soraiból. A vajdasági néprajztudomány ikonikus alakjának tekintetéből gyermeki boldogság sugárzik. Felcsendül a vastaps, és a kupuszinai néprajzkutató láthatóan jobban örül a szülőfaluját képviselő néptáncosok sikerének, mint önön felavatásának. Pedig lenne miért büszkélkednie: a bácskertesi lakodalmas szokások bemutatását megelőzően ugyanis a Magyar Kultúra Lovagjává avatták. A Falvak Kultúrájáért Alapítvány elismerését a határon túli néprajzi örökség érdekében kifejtett életművéért kaphatta meg dr. Silling István.

A Vajdaság egyik legelismertebb néprajzkutatója, művelődéstörténésze és egyetemi tanára kereken hét évtizeddel ezelőtt született bele a kupuszinai gazdag hagyományvilágba.

– Hagyományaiban az egyik leggazdagabb faluban élek. Kupuszinán nemcsak a nagy ünnepek alkalmával, hanem a hétköznapokban is tetten érhető még a népi kultúra. A nyugat-bácskai magyar falvak közül három településen él még a sokszoknyás viselet használata. Gomboson és Doroszlón viszont már csak az újmenyecske öltözik be, illetve színpadi viselet formában használják a népviseletet. Nálunk viszont, a bácskertesi lakodalmakban a menyecske mellett még minden kis- és nagylány, fiatal és öregasszony is népviseletben jelenik meg. Pontosan úgy pörögnek, forognak, cifráznak, táncolják végig a lakodalmat, ahogy most láttuk a színpadon. A templomból kiérve a fúvószenekar kíséretében néhány utcát végigtáncolnak, és bemutatják az új párt a falu népének. A fúvós kíséret a 19. század elejétől jellemző a falura, valószínűleg a környező sváb települések hatására honosodott meg. Előtte tamburazene volt, a parasztbandákat pedig tanult zenészek követték. A változások ellenére azonban továbbra is él és tetten érhető a hagyomány.

Miközben beszélgetünk, orrunkat a kupuszinai mákos kalács illata csábítja. A magyar kultúra napja gála bácskai díszvendégei között ugyanis a bácskertesi örökség is bemutatásra került. A nemzetközi közönség is megtapasztalhatta az édesanyáik féltve őrzött viseleteiben szorgoskodó kupuszinai lányok vendégszeretetét.

– A népviseletre nagyon vigyáznak, mindenki őrzi – veszi magához a szót Silling István, és elmeséli, hogy az új kor a kufárokat is becsalogatta a faluba. – Felvásárolják a szoknyákat, jó pénzt fizetnek érte. De leleményes a kupuszinai asszony, feltalálja magát, és már hallom, sőt látom is, hogy külföldön ráleltek az eredetihez nagyon hasonló kasmír anyagra, amiből ugyanilyen szoknyákat lehet varrni. Az eredeti, örökölt viselet mellett a színpadon is láthattunk ilyen újravarrott szoknyákat. Amikor már az ember eléggé tapasztalt a néprajzkutatásban, akkor felismeri az újkori darabokat. Ezt nem negatívumként élem meg, ugyanis fontosnak tartom, hogy a viseletkészítés hagyományát is ápolják. Így nem vész el, hiába próbálják meg elvásárolni tőlünk a kincseinket. A színpadi bemutatkozáson a viseletek kortörténetéte is látható volt, de a nő állapotát jelölő funkció is kifejezésre került. Az öltözékek pontosan megmutatták, ki volt a lány, ki a menyecske és ki a már meglett asszony, illetve idős: a piros a lányok színe, a bordó már inkább a fiatalasszonyokra jellemző, a kéket pedig az idősebbek hordták. A szoknyák színe mellett erre a fejkötők is utaltak: más kort jelöl ugyanis a világos és a sötét kendő, megint mást a bokros fejdísz. Hála Istennek, ezt az örökséget még tudjuk és akarjuk is tovább éltetni.

A nyugat-bácskai örökséget a mögöttünk levő panókon is felfedezzük. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiállításán méltó helyet kaptak ugyanis a régió búcsújárásai, de a kegyhelyek meghittsége is tetten érhető – állapítja meg a néprajzkutatónk.

– A népi vallásosság nálunk kimondottan erőteljes. Jelenleg összesen 25 szakrális emlék van a faluban. A könyvem megjelenésekor még 23 volt, azóta még két új emléket állítattak. A meglevőket is rendszeresen gondozzák. A nemrégiben megalakult Gyuszi regionális jellegű környezet és szellemi örökségvédő civil szervezet alapvető célja a környéken levő szakrális műemlékek védelme és ápolása. Sokan rácsodálkoznak a szervezet nevére, ám a „gyuszi” nálunk kis verebet jelent. Találó, hisz kis tömörülésről van szó, de nagyon lelkiismeretes fiatalemberek alkotják, akik karbantartják az út menti kereszteket, képoszlopokat, kiskápolnákat. Nagyon jó kedvvel csinálják ezt, és külön örülök annak, hogy felfigyeltek a kezdeményezésemre, rendbe tették és őrzik ezeket a műemlékeket – mondja büszkén Silling István, aki szerint a falubeliek összetartását a katolikus ünnepek megtartása erősíti leginkább. – Minden ünnepet a napján ülünk meg, nem tesszük át vasárnapra. Ha hétköznapra esik Péter-Pál napja, vagy a Gyümölcsoltó boldogasszony, akkor is ünnepelünk. Él a karácsonyi hangos éneklés és a húsvéti vacsora hagyománya is, a kupuszinai búcsú megünneplésének pedig továbbra is közösségmegtartó ereje van. A templom Szent Anna tiszteletére épült, és július 26-a utáni vasárnap Nyugat-Bácska magyarsága Bácskertesen találkozik. A kupuszinai búcsú főleg a környék magyar fiataljainak találkozóhelye. Kisebb ugyan, mint a doroszlói szentkúti búcsú, de ilyenkor mindig hazajönnek azok, akik elkötöztek a faluból.

Egy kis borúfelhőt pillantok meg Silling István örökmosolygós arcán. Meg is állapítja, hogy sajnos, Kupuszinán sem állt meg az élet, rendkívül nagy az elvándorlás, a külföldi munkavállalás. Újabb hatások érik azt a falut, amelynek hagyatéka számtalan megpróbáltatást élt át az elmúlt évszázadban.

– A változás leginkább a nyelvjárásunkban mutatkozik meg. A palóc örökségünk eleve együtt élt a szlovák nyelvvel. A kölcsönhatás már akkor megtörtént, amikor betelepítették őket a faluba. Egy kicsit később a környékből bunjevácok, szerbek és németek is jöttek, és mind hatottak a mi nyelvjárásunkra. A legnagyobb változást mégis a rádió és a televízió megjelenése hozta. Az ötvenes évek műszaki fejlődésének hatására manapság már a palóc nyelvjárást csak elemeiben találjuk meg Kupuszinán, mind inkább közeledik a magyar köznyelvhez. Saját életünkben is tapasztalom ezeket a változásokat. Született kupuszinaiak vagyunk, így teljesen természetes, hogy otthon a feleségemmel az anyanyelvjárásunkat használjuk. De amikor már a szomszédasszonnyal beszélgetek, akinek más vidékről jött a férje, akkor hallom, hogy ő már igazodik kicsit a férjéhez, és akkor én is igazodom hozzá. Folyamatos tehát a változás, amely a nyelvjárás mellett az élet más területein is, például a viseletnél is tetten érthető. A népi életnek a dolgaiba nem lehet és nem is szabad beleszólni. A népköltészet és a népművészet éli a maga életét, és élje is még sokáig.

A kupuszinai lakodalmas szokásokat vastapssal jutalmazta a nemzetközi közönség (Dávid Csilla felvétele)

A kupuszinai lakodalmas szokásokat vastapssal jutalmazta a nemzetközi közönség (Dávid Csilla felvétele)

Csodálattal hallgatom a tanár úr szavait. Közben pedig azon tűnődöm, hogy az életének mely pillanatiban dőlt el, hogy a fiatalabb nemzedékekkel is megosztja azt a kincset, amelyet a mai napig megél és kutat?

– Zomborban jártam középiskolába, ahol magyar osztályként indultunk, de szerb osztályként fejeztünk. A környékből érkezettek kinevettek, sokszor gúnyoltak bennünket azért, ahogyan beszélünk. Már ott megpezsdült bennem valami, úgy éreztem, ezzel talán érdemes lenne foglalkozni. Magam is hallottam, hogy másként beszélek, mint a szilágyiak, gombosiak, vagy a zomboriak, apatiniak. Amikor a gépészeti technikumot végeztem, akkor már tudtam, hogy a matematika és a fizika világa nagyon távol áll tőlem, és inkább afelé irányulok, ahol nyelvekkel lehet foglalkozni. Előbb a pedagógiai főiskolán tanultam szerbhorvát nyelvet, később pedig a tanszéken hallgattam magyar nyelvet és irodalmat. Itt figyeltek fel rám, én voltam ugyanis az első, aki Kupuszináról a Magyar Tanszékre iratkozott. Dr. Penavin Olga és dr. Matijevics Lajos hívták fel a figyelmemet arra, hogy jó lenne, ha a nyári szünetben gyűjtenék a saját falumban. Így kezdtem el foglalkozni a helyi ragadványnevekkel. Ezeket egyáltalán nem könnyű felgyűjteni, ugyanis az emberekből rossz érzéseket váltanak ki. Sem a Deszkásék, sem a Baltásék nem örültek annak, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért hívják őket így. Édesanyám ragadványneve például Suvela, ami annyit jelent szlovákul, hogy balkezes, suta. Ezt nem szívesen hallották magukról az emberek. Ezután következtek a földrajzi nevek, majd kicsit később, de még a középiskola tanári pályám elején figyeltem fel arra, hogy lassan eltünedeznek a régi tárgyi emlékeink: a cserépedények, bútorok, szőttesek, vagy a viselet egyes darabjai. Az akkori diákjaimmal 1978-ban rendeztük meg az első kiállításunkat, amelyre a még megmaradt régi edényeket gyűjtöttük be. Tizenhárom alkalommal mutattuk be, fel szerettük volna ugyanis hívni a falubeliek figyelmét a helyi kincsek veszendőségére. Sikerrel is jártunk, megértették, hogy Kupuszinán olyan kincs van, amit nem szabad eladni. A gond az volt, hogy mások figyelmét is felkeltettük, és egyre több kufár érkezett a faluba. Hála Istennek, a helyi közösségtől kaptunk egy termet, ahol összegyűjthettük a még megmaradt népi kincseket. Később sikerült berendeznünk a régi kántorlakást, amely ma is őrzi a kupuszinai örökséget. A gyűjtemény a régi házak három szobáját mutatja be. A berendezett konyha, lakószoba és tisztaszoba a legszebb vajdasági gyűjtemény – mondja a tanár úr, majd szerényen hozzáteszi, hogy legalábbis az ő számára biztosan… – A tárgyi néprajzkutatás után a népi imádságok és balladák felgyűjtésével kezdtem el foglalkozni, majd a végén elemeztem a nyelvjárást is. Penavin tanárnő biztatására megjelentettem a Kupuszinai tájszótár elnevezésű kötetemet is, amelyet a népi imádságokat tartalmazó és a szakrális emlékeket megörökítő könyveim követtek. Amikor levéltáros lettem Zomborban, akkor viszont a Nyugat-Bácska művelődéstörténetével foglalkoztam.

A fúvószene már a 19. század elején meghonosodott Kupuszinán (Dávid Csilla felvétele)

A fúvószene már a 19. század elején meghonosodott Kupuszinán (Dávid Csilla felvétele)

Közben pedig többek között tagjává válik a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak. A több mint tízkötetes szerző az olyan jelentős elismerések, mint a Magyar Életfa díj, a Magyar Művészeti Akadémia kitüntetetése és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje mellett immár magáénak tudhatja a Magyar Kultúra Lovagja címet is. A vajdasági magyar néprajzkutatás múltjának és jelenének megtestesítője szerint a jövő sem kilátástalan.

– A népdalok hagyatékának megőrzése jó úton halad. Bodor Anikó gyűjteményeit folyamatosan publikálják, de rendszeresen napvilágot látnak helyi jellegű kiadványok is. Mi is kiadtuk a Széles a Duna című kupuszinai gyűjteményt. Örömömre szolgál az is, hogy egyre több tájház nyílik meg Vajdaságban, amely a tárgyi népművészet átöröklését biztosítja. Talán a viseletek szempontjából vagyunk legszegényesebbek, ugyanis a három nyugat-bácskai falu öröksége mellett csupán egyes székely falvakban maradtak meg a hagyományos öltözékek. A Durindó és a Gyöngyösbokréta fesztiválok mutatják meg, hogy a vajdasági magyarok mennyire őrzik, szeretik és tisztelik a saját örökségüket. Hagyományainkat megéljük, és éltetjük is.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége