1971-ben Bolzano olasz városban tartották meg a teke-világbajnokságot. A vásárcsarnokban szerelték fel a pályákat. Akkor még nem volt olyan népszerű ez a sportág, mint manapság. A csarnokban nem volt sajtóközpont, nem volt telefon. A postáról lehetett leadni a jelentéseket.
Jugoszláviából hárman tudósítottunk. Rajtam kívül a zágrábi Vjesnik és a ljubljanai rádió újságírója. A tekeválogatottat horvát, szlovén és vajdasági versenyzők képezték.
A lapzárta körülbelül ugyanabban az időben volt, így vagy együtt, vagy külön-külön igyekeztünk a postára. Az első napokban mindig utolsónak kapcsolták Újvidéket. Támadt egy ötletem, odamentem a postáskisasszonyhoz és mondtam: „Io Santo” (én Szántó), és mutattam is hivatalos belépőmet, melyen többek között az is fel volt tüntetve, hogy „Santo”, ami olaszul szentet jelent. Tehát olaszul a nevem szentet jelent. Összenevettek a postáskisasszonyok és a hátralévő napokban mindig elsőként kapcsolták Újvidéket, hiszen „szentről” volt szó.
Az egyik jugoszláv kerékpáros körversenyt Németh Mátyás fotóriporter kollégámmal a Wartburg autóval kísértük. A válogatott tagja volt Pavlik László is, a kiváló temerini kerékpáros. Vajdasági lévén a sima útszakaszon elemében volt, sorra nyerte a versenyeket. A hegyi útszakaszon nem volt olyan eredményes, hisz csak a Tarcal-hegység 300-350 méteres csúcsait hódíthatta meg.
A legnehezebb útszakasza a Lovćen csúcsa volt. Lépésben kapaszkodtunk felfelé a meredek szerpentinen. A közepe táján Laci megfogta a mellettem levő ajtót, s onnan húztuk felfelé. Csakhamar még három versenyző kapaszkodott az autóba. Kérdeztem is, hogy nem lesz ebből baj, de tovább húztuk őket. Végül kis pihenés után maguk folytatták a csúcs meghódítását.
Este hivatalos közlönyben olvashattuk, hogy az NS táblájú autót kizárás előtti figyelmeztetésben részesítik, a rákapaszkodó versenyzőket pedig egy órával megbüntetik. Ez azt jelenti, hogy az elért idejükhöz hozzátettek egy órát. A vacsoránál mondtam Lacinak:
– Kellett ez neked, büntetést kaptatok.
– Á ez semmi – mondta mosolyogva –, ha nem pihenünk egy kicsit, két órával később értem volna fel.
A sok világversenyről, melyekről tudósítottam, a sok-sok történetből ezt a kettőt ragadtam ki.
Tudósítottam három nyári olimpiáról (München, Moszkva, Los Angeles) és egy téliről (Szarajevó), tíz birkózó-világbajnokságról (Szófia, Teherán, Katowice, Minszk, Göteborg, Oszló, Budapest – kétszer, Clermont-Ferrand, Róma), tizenegy birkózó Európa-bajnokságról (Kelet-Berlin, Katowice, Ludvigshafen, Leningrád, Bursa, Oszló, Várna, Budapest, Athén, Tampere), két Balkán-bajnokságról (Isztambul, Szkopje), tizenkét teke-világbajnokságról (Bolzano, Split, Epphelheim, Bécs, Luzern, Mangalia, Brün, Ljubljana, München, Budapest, Innsbruck, Pozsony), öt ökölvívó-Európa-bajnokságról (Madrid, Belgrád, Katowice, Köln, Budapest), súlyemelő vb-ről és világkupáról (Szófia, Tatabánya, Szarajevó), hatszor a jugoszláv körversenyről, a síugró világkupáról (Planica).
