2021. január 16., szombat

A kezdő újságíró esete az öreg rókával

Sokat tanultam Tóth Lacitól, a Magyar Szó, majd a Dunatáj újságírójától. Mert éppen neki köszönhetően álltam én már egyszerre három Tóth Lacival egy színpadon, és kettő közülük újságíró volt. Tóth Lacival ugyanabban a faluban születtünk, majd ugyanabba a városba kerültünk, ráadásul szomszédos irodában dolgoztunk, azzal a különbséggel, hogy ő az újságnál, én a rádiónál. Gyakran egymásnak is írtunk, vagyis Laci a rádiónak, én az újságnak, de nem ezen a téren vált mesteremmé, hanem a szervezésben, rendezvények vezetésében. Rengeteget szervezett, csak hogy történjen valami a közösségben. Ő szerezte az autókat, amelyeket a Magyar Szó nyereményjátékainak fődíjaként kisorsoltak. Igaz, ezeket a kocsikat ki kellett próbálni, átadás előtt be is jártuk velük Baranyát, hogy lássuk, mennyire bírják az emelkedőket és lejtőket, meg a borgőzös sofőrt, aki legtöbbször egy kolléganőt is vitt magával, aki intő szóval és életbemaradásának reményével kordában tartotta a fogyasztást. A tárgynyeremény-játékok mellett szervezett-rendezett élőújságokat a Magyar Szónak, a Dunatájnak és a Zombori Rádiónak külön-külön, de leggyakrabban együtt. Terepi föllépéseket műkedvelőknek, labdarúgókupát, halfőző bajnokságot, bálokat, eszembe se jut minden.

A tapasztalatlan újságíró és az öreg róka: Fekete J. József és Herceg János
A tapasztalatlan újságíró és az öreg róka: Fekete J. József és Herceg János

Élőújságjai nem úgy néztek ki, hogy kivezényelte az újságírókat, fölléptette a helyi néptáncosokat, hanem tele volt a program egyéb tartalommal, érdekesebbnél érdekesebb vendégekkel, külföldi tudósítók bejelentkezésével… Mégis görcsmentes volt minden szervezése, a föllépők közül senki se volt ideges, legkevésbé Laci, aki minden szálat a kezében tartott, de úgy tűnt, semmi köze az egészhez.

Ott csüngtem folyton mellette, és hagytam, hogy rám tapadjon a szóban átadhatatlan tudás és tapasztalat. Aztán ebből éltem vagy negyed évszázadig. Előbb a helyi művelődési egyesületben, bár ott pontos forgatókönyvre volt szükség, mert az amatőrök hajlamosak lámpalázasan elkószálni, majd a Zsebszínházban, ahol a kereteket úgyszintén előre meg kellett határozni, ugyanakkor a műsorvezetést lezserre lehetett fogni, a vendégekkel folytatott beszélgetésekben pedig szabadjára hagyni a spontaneitást.

Se rádiós, se színházi interjúim előtt soha nem beszéltem meg alanyaimmal, hogy mit kérdezek, és milyen választ várok. Úgy tűnhet, hogy ez a „koncepciónélküliség” nyomán szétfolyik a társalgás, viszont éppen ellenkezőleg, a beszélgető felek így „tartanak egymástól”, nagyon odafigyelnek, a másik verbális és nonverbális reakcióira, és ezáltal válik feszessé, összeszedetté a párbeszéd. Ezt is Tóth Lacitól tanultam.

Mégis ő vitt ingoványos terepre, akaratlanul. Szilágyin jártunk élőújságon, rám Herceg Jánost osztotta ki, hogy együtt valamit vigyünk végre a színpadon. Ez 1987 márciusában történt, egy évvel korábban jelentek meg három kötetben Herceg összegyűjtött elbeszélései, amelyekről jóval később derült ki, hogy az akkori hatalomnak mégis sikerült kicenzúráznia egyet s mást belőle, mindegy, ezt a nagy gyűjteményt az íróval és Bányai Jánossal közösen mutattuk be Zomborban. János bácsit jól ismertem, tudtam, hogy a vajdasági magyar újságírás öreg rókája, zsurnalisztikáról nem is esett szó közöttünk, hiszen én még tacskó voltam hozzá képest, de irodalmi kérdésekben – ma látom, vértezetlenül – hajlandó voltam vele szemben felvenni a párbajtőrt, noha számtalanszor letaszított a pástról.

A szilágyi művelődési ház színpada viszont kellően tágasnak bizonyult. Tóth Laci fölkonferálta Herceget, aki addigra a zsurnalisztika minden útvesztőjét megjárta, íróként mindenki ismerte, meg a tapasztalatlan senkiházit, aki úgy bátorkodott föl Herceg mellé, hogy egy szót se ejtett vele a tőle elvárt interjúból. Felvezetésként bizonyára mondtam valamit, se sokat, se okosat nem kellett, hiszen Herceget mindenki alaposan ismerte. Miután a közönség soraiból kilépett a színpadra, egy elegáns mozdulattal kikapcsolta hallókészülékét, amire már rá kellett hagyatkoznia, zakója belső zsebéből elővett egy négyrét hajtott papírt, és folyamatosan olvasta róla a szöveget.

Én meg, a kezdő, tapasztalatlan újságíró álltam az öreg róka mellett, és szégyenkeztem, hogy esélyem sincs megszólalni, mert János bácsi kikapcsolta a hallókészülékét. Ez a frusztráció idővel elhatalmasodott bennem, mert úgy emlékezem vissza az egészre, mintha János bácsi a kezemben tartott mikrofonba olvasta volna be alkalmi írását a szilágyi közönségnek, de ahogy előkerestem Zámbó Illés kollégánk akkor készített fotóját, nem így történhetett. Csupán álltam a színpad szélén, mint egy galambok által lepiszkított, ottfeledett sóbálvány. Vagy mint egy Sergio Leone-féle spagettiwesternből kihagyott, baljában a zsebébe rejtett, élesre töltött Coltját markoló, esetlen epizodista.