Hurkakolbászfalva

Valaki évekkel ezelőtt azt találta mondani, hogy a kiállítások, fesztiválok, meg hasonló nagy tömegrendezvények ideje lejárt. Az utókor bizonyítja, hogy ez nem így van. A 2000-es évek elején a fesztiválok gomba módra kezdtek szaporodni, mindig akadt elegendő látogatójuk, a szervezők pedig megtalálták számításukat, hogy évről évre újra és újra megrendezzék őket. Vajon miért van ez így? Talán azért, mert a vajdasági ember természete olyan, hogy szereti a nyitott, rövid, mindössze néhány órás, kötetlen társalgást, éppen olyat, mint amilyen a fesztiválokon folyik. Vagy talán azért, mert beszűkültek a lehetőségek: a szórakozás más, költségesebb formáit ugyanis ma már kevesen engedhetik meg maguknak…

Aki ott volt Adorjánon szombaton már a reggeli órákban, valóban azt hihette, hogy a hideg, a szél idén távol tartja az embereket a rendezvénytől, amelynek szép hagyománya van, merthogy kilencedszer rendezték meg.

A kirakodóvásáron rengeteg holmit tekinthettek meg. Ilyenkor, ünnepek előtt sok mindenre szükség mutatkozik, akinek pénze van, egy helyen bevásárolhatott, akinek pedig nem volt, az „csak” sétált. Ők többen voltak… Csodálatra méltó volt az elárusítók kitartása, a hideg ellenére senki sem pakolt össze és ment haza, még akkor sem, ha történetesen órákon keresztül semmit nem adtak el… Épp figyeltem az egyiket.

Akármilyen hideg is volt, mindenki tette-vette a dolgát, a csapatok készítették a megmérettetésre szánt kolbászt, hurkát, ki-ki saját receptje szerint. Feltételezhető, hogy az embereket melegítette a nyerés vágya. Meg picit a pálinka. Igyekezetből nem volt hiány, hiszen a legjobbakat megjutalmazták, méghozzá értékes ajándékokkal. A nyeremények között volt jószágtáp, liszt, talicska, vetéselőkészítő, kétvasú Vogel Noot eke és még sok minden más. Mindez kell egy házba. Főleg falusiba.

A látogatottság aztán hirtelen nőni kezdett épp akkor, amikor a Kontakt udvarában sütni kezdték a több ezer adag hurkát és kolbászt, melyek tipikus magyar ételek, s a jelek szerint illatuknak varázsereje van. Ez bizonyosodott be szombaton Adorjánon, amikor rövid idő alatt annyi ember gyűlt össze a falu központjában, amennyi egész éven át nem látogatott a faluba.

A „szakácsok” folyamatosan sütötték és osztották az „ebédet”, talán két órán át is kígyózott a sor a rögtönzött sütöde előtt. Az egészhez persze meg kellett inni egy sört vagy forralt bort, mert anyuka is mindig azt mondta, hogy a zsírosra valamit meg kell inni, nehogy megfájduljon a hasad (persze nem mondott ilyet, de én így emlékszem, mert így akarok emlékezni). A lényeg: senki nem maradt éhen, szomjan!

Talán csak az, aki nem állt be a sorba: de így van ez általában az életben – tudni és akarni kell beállni a sorba, méghozzá idejében, mert ha nem – megbánhatja az ember!