„Az én hazám: az anyanyelvem”

Beszélgetés Kemény Gábor nyelvésszel, nyelvművelővel

Farkas Zsuzsa

2019. november 17., 08:30 >> 2019. november 17., 09:31

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Nemrégiben a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub szervezésében dr. Kemény Gábor nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A nyelvtől a stílusig címmel Szabadkán.

Mit jelent az Ön számára az otthon, haza, anyanyelv...

– Először talán arról, hogy mit jelent számomra az otthon és a haza nyelve. Az én anyanyelvem és apanyelvem, tehát az a nyelv, amit én az édesanyámtól és az édesapámtól otthon tanultam, az nem a magyarországi köznyelv volt, hanem anyai részről a szatmári, apai részről a felvidéki. Édesanyám Szatmárnémetiben született, édesapám Kassán. Egy olyan értelmiségi családban nőttem fel, ahol az egymás közötti nyelvi kapcsolatokból hiányzott minden durvaság, trágárság, erőszak, ahol a gyereket emberszámba vették, édesanyám szinte kisgyerekkoromtól kezdve nevelt engem a tudomány és a művészetek megbecsülésére. Pl. csillagászati könyveket nézegetett velem, persze inkább csak képeket, mert olvasni akkor még nem tudtam. Anyám nem végzett egyetemet, de művelt, olvasott asszony volt, aki – szerencsére hosszú – élete végéig rengeteget olvasott, és nagyon sok tekintetben, pl. a nyelvi igényességben is a példaképem lett.

A haza nyelve? Mi is az én hazám? Az én hazám voltaképpen az anyanyelvem. Egy olyan nyelv, amely összeköti a magyarországi magyart, a kisebbségi magyart, a tengerentúli magyart, mindazokat, akiknek magyar azonosságtudatuk van, és beszélik ezt a nyelvet. De egészen új jelenség, hogy még olyanoknak is van bizonyos magyar tudatuk, akik már nem beszélik a magyar nyelvet: a kivándorlók harmadik, negyedik…, sokadik nemzedéke, akik még mindig tudják, hogy magyarok, még mindig elmennek olyan rendezvényekre, ahol magyar zene, népzene van, és valamiképpen beágyazódott a tudatukba, hogy magyar eredetűek. Tehát ez az én tágabb értelemben vett hazám: a budapestitől a szabadkaiig, a szabadkaitól a Los Angeles-iig mindazok a magyarok, akik még őrzik a magyarságuknak a tudatát.

S mi a szerepe mindebben a stílusnak?

– Mindenki ismeri, sőt kezd már közhellyé válni az a mondás, hogy a stílus maga az ember. Egy Buffon nevű francia természettudós írta le a 18. sz. közepén. Ezt egyébként a természettudomány szaknyelvére értette, vagyis arra, hogy ha valaki tudományos műveket ír, akkor a megírás módjában, stílusában benne van az illetőnek az emberi karaktere, a vérmérséklete, a nyelvhez, az emberekhez és a valósághoz való viszonya. Tágabb értelemben azonban ezt a mondást úgy szoktuk érteni, hogy minden nyelvi megnyilatkozásban – ha valaki beszélget valakivel, vagy előadást tart, vagy az autóbuszon összevész valakivel – benne van egyrészt az ő nyelvtudása, karaktere, nyelvismerete, vérmérséklete, benne vannak az adott helyzetnek, szituációnak vagy nyelvtudományi szakszóval élve: kontextusnak a sajátosságai. Tehát amikor beszélünk, akkor mindig egy bizonyos beszédhelyzetben, beszédműfajban beszélünk, nemcsak úgy általában. A lényeg az, hogy a stílus összefoglaló, ill. gyűjtőfogalma mindazoknak a sajátságoknak, amelyekkel a nyelvhasználatunkat ennek a kontextusnak az igényeihez próbáljuk igazítani. Tehát arra törekszünk, hogy stílusosan, azaz adekvát, odaillő módon fejezzük ki magunkat. Persze van, akinek több, s van, akinek kevesebb érzéke van ehhez, de mindenkinek fejleszthető a stílusérzéke.

Ugye, akiknek a nyelv a munkaeszközük, azoknak még jobban oda kellene figyelniük minden nyelvi megnyilvánulásukra...

– Én azt hiszem, hogy figyelnek is, nem vagyok azon a véleményen, hogy a mai magyar nyelv bármiben is rosszabb lenne, mint a húsz vagy az ötven vagy a száz évvel ezelőtti. Természetesen más. Más, mert más a társadalom, mások az emberi viszonylatok. Egy biztos: hogy mindig arra kell törekednünk, hogy a szituációhoz illő módon fejezzük ki magunkat, és hogy mindenkiben meglegyen az a képesség, hogy az egyes regiszterek, nyelvi szintek vagy kódok között váltani tudjon. Tehát, hogy tudja azt, hogy nem lehet úgy beszélni a nyilvánosság előtt, mint otthon, nem lehet úgy beszélni egy tudományos ülésszakon, mint egy futballmeccsen, tehát hogy mindenki tanulja meg ennek a kódváltásnak a sajátosságait. A stílus kulcsfogalom, és azt hiszem, hogy a kellő stílusérzék nem hiányzik a mai magyarokból sem.

Fennáll-e annak a veszélye ebben a felgyorsult világban – amikor sok minden felületesebbé vált, mint valaha volt –, hogy pl. a „karcsúságot kedvelő” közösségi média hatására elszegényedik a nyelvünk, lecsupaszodik a szókincsünk?

– Most megint olyasmit fogok mondani, ami azt bizonyítja, hogy javíthatatlan liberális vagyok... Mi lenne, ha arról az oldalról néznénk a dolgot, hogy milyen hihetetlen ismeretszerzési lehetőséget nyújt az internet? Tehát hogy mennyire gazdagodik tőle a szókincsünk, amikor pl. egyik cikkről a másikra ugrálva gyűjtjük az információkat. Persze jót és rosszat egyaránt. Fontosat és érdektelent vegyesen. Sajnos, le kell mondanunk arról az ismert tudóstípusról, aki hosszú napokon át ül a könyvtárban, kis cédulák állnak előtte, és azokra jegyzetelve gyűjti össze az ismereteket. Én pontosan ilyen vagyok. De ennek a korszaknak vége van. Én sem kívántam az egyetemi tanítványaimtól soha, hogy ilyenek legyenek, hanem azt mondtam, hogy a maguk összehasonlíthatatlanul nagyobb technikai lehetőségeivel élve gyűjtsék az ismereteket, tanulják az idegen nyelveket, minél több idegen szót ismerjenek, és minél kevesebb idegen szót használjanak. Ebben a tekintetben azt lehet mondani, hogy a mai társadalom mozgékonyabb, nyitottabb, frissebb, mint az az áporodott önkényuralmi rendszer, amely az életem első felét, 41 éves koromig meghatározta.

Mit tart ma a nyelvművelők egyik legfőbb feladatának? Mennyiben változott meg a nyelvműveléshez való hozzáállás a Lőrincze óta eltelt évek alatt? Azaz így is hangozhatna a kérdés: a nyelvművelés feladatai és lehetőségei napjainkban.

– Lehet, hogy manapság a nyelvművelés nem számít olyan divatos, fontos és izgalmas dolognak, mint az én ifjúságom idején, az 1970-es években, amikor mindenfajta közéleti, történelmi, politikai érdeklődés ezen az egy csatornán keresztül nyilvánulhatott meg, tehát a nyelvművelő előadások közönsége sokszor nem nyelvészeti ismereteket akart szerezni, hanem a magyar nyelvről és ezen keresztül a magyar sorsról, a magyar történelemről, a magyar politikának a lehetőségeiről akart valamit hallani. A demokrácia létrejöttének a következménye az is, hogy ezek az emberek, tehát a nyelvművelés közönségének a kétharmada más irányba fordult, és csak azok maradtak meg, akiket valóban maga a nyelv, a nyelvművelés, a magyar nyelvtan, magyar szókincs stb. érdekel. De azt látni kell, hogy nyelvművelés ma is van, a nyelvművelésnek megvan a folyóirata, az évente öt ízben megjelenő Édes Anyanyelvünk, és néhány lapban, pl. a Magyar Nemzetben újra van nyelvművelő rovat is, tehát azt kell mondanom, hogy a nyelvművelés ma is él. A nyelvművelőknek mindenekelőtt az a feladatuk, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy ez valami érdekes és fontos dolog, hogy érdemes ilyen tárgyú cikkeket olvasni, könyveket lapozgatni, lexikonokat kézbe venni, hiszen a nyelvművelésnek megvannak a maga lexikonjai, pl. a kétkötetes nagy Nyelvművelő kézikönyv vagy az egykötetes Nyelvművelő kéziszótár, amelynek szerkesztésén Grétsy László tanár úrral dolgozhattam együtt, ami életemnek egy nagyon fontos mozzanata volt. Tehát érdemes arra törekedni, hogy választékosan, pontosan, szépen, elegánsan fejezzük ki magunkat. És ha a nyelvművelés hozzásegíti ehhez az embereket, akkor jól végzi a dolgát.

Mi az, amit nem lenne szabad csinálnia a nyelvművelésnek?

– Ez legfőképpen a nyelvi tilalomfák állítása, a spontán nyelvhasználatba való erőszakos beavatkozás. Ezt én mindig helytelenítettem, ettől mindig óvakodtam. Most is azt mondom, hogy általában inkább a nem nyelvész szakképzettségű nyelvművelők azok, akik hajlamosak arra, hogy mindenféle tilalmakat fogalmazzanak meg, és ami még nagyobb baj, hogy igyekeznek kicsúfolni, megszégyeníteni azokat, akik nem azokat a nyelvi formákat használják, amelyek őszerintük kívánatosak. Az ilyen megnyilvánulásokat a mi lapunkban, az Édes Anyanyelvünkben, amelynek én is szerkesztője vagyok, igyekszünk elkerülni.

Folytassuk tehát a tudomány nyelvével: hogyan, milyen stílusban írjunk tudományos cikkeket?

– Egy régi közös munkánkra utalnék, amely éppen harminc éve jelent meg, a címe Szaknyelvi divatok. Ebben sok szakterületet bebarangolva foglalkoztunk a tudományos stílus kérdéseivel és a szaknyelvek stílusával. A kettő nem egészen fedi egymást, ti. a szaknyelvekbe beletartoznak olyan dolgok is, amelyek a szűkebb értelemben vett tudományos stílusba nem. Mindenesetre általánosságban azt mondhatjuk, hogy mindenekelőtt szakmailag korrektnek, pontosnak kell lenni, hiszen ez a fő feladat. Azonban emellett megvan a lehetőség arra, hogy ne csak szakszerűen, hanem olvasmányosan, érdekesen, színesen, magyarosan fejezzük ki magunkat. Természetesen a bölcsészeti tudományokban erre nagyobb lehetőség van. De az Élet és Tudomány c. budapesti hetilap rendszeres olvasójaként tanúsíthatom, hogy pl. a csillagászati cikkek általában vonzó és érdekes stílusban, jó magyarsággal vannak megírva, ezzel szemben vannak olyan cikkek is, amelyek sokkal érthetőbb és az én szakmámhoz sokkal közelebb álló témákról szólnak, és olyan rossz stílusban vannak megírva, hogy teljesen élvezhetetlenek. Tehát a legnehezebb témáról is lehet olvasmányosan és színvonalasan írni, és a legérdekesebb dolgokról is zavarosan és rosszul. Mi mást tehet a nyelvész, mint hogy szelíden, ahogy Lőrincze Lajos, Magyarország legszelídebb embere is tette, fölajánlja a nyelvészek segítségét. Tehát ha a szaktudós igényt tart erre, és megkéri anyanyelvi lektorálásra vagy tanácsadásra a nyelvészt, akkor nagyon jól működik a dolog. Hogy egy alapvető példát mondjak: az 1970-es évek közepén megjelent két új magyar bibliafordítás: az egyik volt a református, a másik a katolikus. A református fordításban B. Lőrinczy Éva, az Új magyar tájszótár főszerkesztője, a kiváló nyelvtörténész volt a nyelvész tanácsadó, a katolikus bibliafordítás esetében pedig Ruzsiczky Éva, a jeles Kazinczy-kutató és szótárszerkesztő. Később mindketten tanulmány formájában is beszámoltak az élményeikről. Tehát nyilvánvaló, hogy meg lehet találni a nyelvi tanácsadásnak a szerepét a szaknyelvek esetében is. Elismerem, hogy régebben kedvezőbb volt a helyzet, pl. az Élet és Tudománynak volt egy olyan külső munkatársa Szőke István személyében, aki mondatról mondatra minden kéziratot végignézett és végigjavított. Ez bizony hiányzik, mert nyelvileg és helyesírásilag is elég vegyes képet mutat a hetilap. Sok lapnak nincs olvasószerkesztője. A fontos az, hogy valamiféle nyelvhelyességi szűrő is legyen, s erre vagy nincs igény, vagy nincs lehetőség, a mai újságok némelyikéből ez hiányzik. A lényeg az, hogy nem kívülről, nem erőszakosan, nem rendeletileg, nem parancsokkal, nem tilalmakkal kell élni, hanem ha megkérnek minket arra, hogy adjunk tanácsot valamilyen nyelvhelyességi kérdésben, akkor ezt tegyük meg legjobb tudásunk szerint.

Az átnézett itteni újságok tükrében milyennek látja a Délvidéken használt magyar nyelvet?

– Az összbenyomásom szerint a délvidéki magyar sajtóban az a tendencia figyelhető meg, hogy nem annyira a különbségek, mint inkább a hasonlóságok dominálnak az itteni és a magyarországi sajtónyelv között. Ez dicséret is, de egyben bírálat is természetesen. A lényeg az, hogy a történelem és a nyelvfejlődés nem igazolta azokat a várakozásokat, hogy a magyar nyelv többközpontúvá válik, hogy pl. a szomszédos országbeli magyarságnak a nyelvhasználata annyira elkülönül majd az anyaországitól, hogy egy egész külön nyelvet fognak beszélni az emberek, kb. olyant, amennyire az amerikai angol különbözik az európai angoltól, a brit angoltól. Nos, ez a tendencia voltaképpen vagy nem is volt meg soha, vagy visszájára fordult a kapcsolattartásnak a könnyebbé és intenzívebbé válásával. A szabadkai, újvidéki, adai stb. magyar nyelv ma valószínűleg közelebb áll az összmagyarhoz, a magyar nemzet köznyelvéhez, mint a húsz vagy az ötven évvel ezelőtti.

A regionális köznyelv kérdése létezik még ma is?

– Természetesen létezik, de ez már összefügg a nyelvjárások nagyon bonyolult kérdésével. Az volt a vélemény az én egyetemista koromban, 50-55 évvel ezelőtt, hogy a nyelvjárások rövidesen el fognak tűnni. De a nyelvjárások ma is megvannak, még az ö-zés is megvan, talán a tiszántúli i-zés kevésbé van meg, én ugyan nem vagyok dialektológus, tehát erre nem tudok szakszerű választ adni, az összbenyomásom viszont az, hogy ez a szín nem veszett ki a magyarból, de tudni kell, hogy a magyarországi nyelvjárások között mindig kisebb volt a különbség, mint, mondjuk, a német vagy az olasz nyelvjárások között, ahol a nyelvjárások szinte külön nyelvnek számítanak. Pl. a svájci német az irodalmi némethez képest. Ez nem hiba, inkább erény, nyelvtörténeti adottság. És ha elmegy az ember a saját falujába, akkor természetes, hogy annak nyelvjárásában beszél, ha tud. Erről van szó, a kódváltás képességéről, amiről pl. Kiss Jenő, aki a rábaközi Mihályiban született, azt mondta nekem, hogy másképpen beszél, amikor cikket ír, vagy ha hazamegy a falujába.

A befejező gondolat mi lehetne, kedves Tanár Úr?

– A különbségek inkább csökkenőben vannak, mint növekvőben, ami örvendetes, hiszen a nemzetként való megmaradás záloga a magyar köznyelv minél jobb ismerete.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége