Író, ötször

Lovas Ildikó

2019. október 21., 18:06

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

1.      
 

Peter Handke (MTI/Filmarchivum)

Peter Handke (MTI/Filmarchivum)

Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának földszintjén lévő könyvtárból is lehetett könyvet kölcsönözni. Ebben most elbizonytalanodtam. Olyan régen volt. Talán igaz sem volt. Akárhogyan is, a lényeg az, hogy én úgy emlékszem, volt a földszinten könyvtár, noha mi leginkább a Magyar Tanszék könyvtárát használtuk.
Emellett úgy emlékszem, egy időben könyvesbolt is működött a földszinten, a kantinnal szemben. Angol nyelvű könyveket is lehetett ott vásárolni, én legalábbis angol nyelvűeket vásároltam, szerencsére nem túl sokat, így azokat el is olvastam. Olyan régen volt. Talán igaz sem volt. Akárhogyan is volt, én így emlékszem.

Ebben a könyvesboltban akadtam rá Peter Handke könyvére. Forgattam, nézegettem, hosszúkás, kemény borítójú, sárgás színű könyv volt. Nem vettem meg (mivel angol nyelvű könyveket vásároltam, és a büdzsém nem volt végtelen). Viszont, mivel felkeltették az érdeklődésem az író mondatai, úgy döntöttem, kiveszem a könyvtárból – a földszinten lévőből –, és elolvasom. Így történt, hogy én Peter Handke könyveit szerbül olvastam, a Dečje novine kiadásában. Užas praznine (1983), Detinja povest (1988), Spori povratak (1990), Kroz sela (1990).  Akkoriban azt tanultuk, hogy csakis a mű számít. Nem is akármilyen módon, hanem a szavakon keresztül – szóközpontú irodalomelméleti iskola. Így történhetett meg, hogy diplomához jutottam anélkül, hogy akár egy írói életrajzot tisztességesen megtanultam volna. A helyzetet bonyolítja, hogy már általános és középiskolai tanulmányaim alatt olyan magyartanáraim voltak, akik ehhez az irodalmi iskolához tartoztak: műelemzés volt, életrajzmagolás nem volt.

Olyan régen volt. Talán igaz sem volt. Akárhogyan is, a lényeg az, hogy én így maradtam. Nekem a mű számít, a többit nem tekintem az irodalom tárgykörébe utalt és tárgyalható dolognak.

Arra már végképp nem emlékszem, miért szerbül olvastam, hiszen a tanszéki könyvtárban bizonyára megvoltak a kötetei magyar nyelven. De tetszett nekem a Dečje novine kiadásában a könyv formája, a tapintása, a betűméret. Vagy gyakorolni akartam a szerb nyelvet, hiszen fordítóira jártam, nem könyvtár szakra.

Bár így visszagondolva azt kell mondanom, hogy Thomas Bernhard könyveire sem emlékszem a tanszéki könyvtárból, de arra emlékszem, hogy egy-egy magyarországi utam alkalmával megvettem őket, hosszas keresgélés után. Nem volt egyszerű hozzájutni, talán elkapkodták, vagy kis példányszámban jelent meg, talán csak éppen abban a könyvesboltban nem volt, ahol én jártam, amikor Magyarországon mentem könyvet vásárolni. Ez is olyan régen volt, szinte felidézhetetlen, hogy a határhoz közeledve görcsbe rándult a gyomrom, mert beleköthettek, miért viszünk annyi könyvet. Sajt helyett. Ez is nagyon régen volt, talán igaz sem volt.

A nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején tehát meghatározó olvasmányélményeim közé tartozott – és ilyen szempontból irodalmi ízlésem, felkészültségem, tudásom, érdeklődésem meghatározódásában is része volt  – Peter Handke szerb nyelven és Thomas Bernhard magyarul.

Nem állítanám, hogy mindennek nem volt köze a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének országához, városaihoz, közhangulatához. Talán éppen amiatt fogtam ezen írók olvasásához. Ha az is volt a benyomásom, hogy műveik nyelvezete erősen és megdöbbentően szól arról, ami az embert sivárrá, kiszolgáltatottá teszi, létezésének értelmét megkérdőjelezi, a történelem feszítő és bántó, gyilkos és lélekromboló következményeit bemutatja, nem váltam rajongójukká. Inkább megrémültem. Ezt a rémületet nem ők keltették bennem, sietek megjegyezni, hanem a műveik. És lenyűgöztek. Nem ők, ismétlés, hanem a műveik. Hosszú évekre meghatározták azt, miképpen gondolkodjam arról a nyelvről, amivel képes lehetek megragadni létezésünk rétegeinek általam látott és gondolt világát azokban a könyvekben, amiket írok. Kellett a remény, azt hiszem, ennyiben maradtam, nekem egyszerűen csak kellett a remény, ugyanakkor tagadhatatlanul fűtött a vágy, hogy megértsem azt, ami felzabálja a világot, ahol élek. Ablak volt ez a két író, amin keresztül nem esett jól a nézelődés, de tagadhatatlanul azt is éreztem, hogy a reménnyel nemcsak túlélhető mindaz, ami azokat az éveinket meghatározta, de abban is segíthet, hogy megértve – éppen e szerzők által – az általuk megírt világban élettelenné vált emberi életet, manapság ezt egyszerűen csak a posztmodern kor embere kiüresített világának nevezhetjük, mi másképpen csináljuk. Ebben azoknak, akik írnak, nincs semmiféle közvetlen felelőssége, a művek azonban lenyomatát adják a gondolkodásnak, annak, ahogyan az, aki a művet írja, megéli a világot.

Ennyiben a fiatalságom történetéhez tartoznak Peter Handke könyvei. És – legismertebbként – a Berlin felett az ég (1987) című iskolateremtő Wim Wenders-film is ide tartozik, ami viszont a remény filmje, a bennünk élő gyermekember megőrzésének imperativusa. Ebben most elbizonytalanodtam. Olyan régen volt. Peter Falk, angyalok, történelemtanár, egy tér, ami az övék, mindannyiuké  – talán igaz sem volt.

Akárhogyan is van, meggyötörtek engem Peter Handke művei. Fájdalom járt át, amíg olvastam. Rettegés attól, milyen kilátástalan, és mégis mennyire felemelően szép a létezés, annak megannyi, az ember önazonosságát meghatározó rétegével.

2.

Még akkor is fiatal voltam, amikor az író úgy viselkedett, hogy az számomra értelmezhetetlen, sértő, vérlázító, elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan volt.
 
3.      

Peter Handkétól sokat megtudhatunk a posztmodern korról, a gyökereit veszített emberiségről, a magát tagadó Európáról, mindennek német–osztrák megnyilvánulásairól, okairól, következményeiről, előzményeiről: az elmúlt száz évről.  Ahogyan Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című kisregényéből, W. G. Sebald könyveiből, Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején című regényéből, a teljes – nem cenzúrázott – Arthur Koestler Sötétség délben című könyvből, hogy a teljesség igénye nélkül, mindösszesen csak néhányat említsünk azon művek közül, amelyek olvasása segít meghallani a halkabban szóló hangokat. Rettenetesen kell kapaszkodni, hogy fiatalságunk legfőbb tudását, amivel utunkra bocsátottak, el ne feledjük: a mű számít, az alkotás, az irodalmi alkotásban megteremtett írói nyelv, amely által többet tudhatunk meg az emberi létezésről. Az irodalmi Nobel-díj mindenképpen egyik oka lehet ennek a kapaszkodásnak. Szerencsére nem tilos azt észrevenni, hogy ezen rangos díj tulajdonosai közül sok esetben hiányzik valamelyik kedvencünk, akiről pedig úgy tudjuk, megújította az irodalom nyelvét. De ez a hiány legfeljebb az írót érintette meg – talán nem tévedés azt állítani, hogy Borges megérdemelte volna –, a műveit nem érinti. Az írónak sikert, ismertséget, olvasók özönét jelenti az irodalmi Nobel-díj, az olvasónak néha felfedezést, néha csalódást.

4.      

Olga Tokarczuk (Martin Kraft/Wikimedia)

Olga Tokarczuk (Martin Kraft/Wikimedia)

Peter Handke mellett Olga Tokarczuk is Nobel-díjas író lett, ő a 2018-as év botrány miatt ki nem osztott Nobel-díját tudhatja a magáénak. Peter Handke körül hangos a világ, Olga Tokarczukról kevesebb szó esik, az indoklás, mint a sajtóban olvashatjuk:  „narratív képzeletét” emelte ki, „amely mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”. Nem gondoltam volna, amikor Nappali ház, éjjeli ház című művét olvastam, hogy erről volna szó – magamtól identitáskereső és -meghatározó könyvként olvastam, jellegzetes kelet-európai súlyos és szép történetként, ahol nem az emberek, hanem a határok mozognak. Most majd nekilátok, és tovább olvasom Tokarczukot. Fontos megérteni azokat a viszonyrendszereket, amelyeket az írók feltárnak, az indoklások ilyen szempontból nem fontosak.

5.

Az jutott eszembe, hogy ahhoz, hogy a dolgok egyensúlyba kerüljenek, talán az is szükséges, hogy a másik irányba lendüljön át valami. Túlzással a túlzások ellen. Valami ilyesmi. És ennek egyetlen hozadéka az lesz, hogy a művészet és azon belül az irodalom, ha arról beszélünk, az alkotásokról fog szólni és nem egyébről. Egyébről is kell szólnia a beszédnek, de nem a művek kapcsán – ennek a furcsa, visszás és bonyolult helyzetnek a feloldása Peter Handke Nobel-díja. Ne beszéljünk másról, amikor az irodalomról beszélünk – vegyük ketté a dolgokat.

Ilyen szempontból olvastam végig a reagálásokat, nem az volt a jellemző, hogy kettévették volna, ellenkezőleg. Nézzük azonban az osztrák reagálások csokrát: rendkívül tanulságos, ahogyan a politika (is) éppen azt fordítja a maga javára, az általános emberitől a buzgó nemzeti szintig jutva, amit oly szisztematikusan megsemmisített.

,,Peter Handke személyében egy olyan író kapta az irodalmi Nobel-díjat, akinek „csendes és beható hangja évtizedek óta világokat, helyeket és embereket ragad magával, és ami nem is lehetne lenyűgözőbb” – fogalmazott az osztrák államfő. Alexander Van der Bellen úgy vélekedett, hogy Peter Handke „megvilágítja a létezés köztes tereit, óvatos pillantást vet alakjainak érzéseire és gondolataira is. Mindezt olyan egyedi stílusban, ami minket, olvasókat is részesévé tesz az ő világának”.
Brigitte Bierlein ügyvezető kancellár, valamint Alexander Schallenberg kulturális ügyekért felelős miniszter szerint Peter Handke olvasók nemzedékeit érintette meg, ezért a neki ítélt Nobel-díj méltó elismerés egy kivételes írói tehetség számára.

Bécs polgármestere, Michael Ludwig (SPÖ), valamint Veronica Kaup-Hasler kulturális ügyekért felelős városi tanácsos (SPÖ) szerint hálásnak kell lenniük Peter Handke fáradhatatlanságáért, amiért nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kellő alapossággal észlelje és bemutassa a bennünket körülvevő világot.

A kiadó Lojze Wieser végtelenül boldog az irodalmi Nobel-díj odaítélése miatt. „Nem hittünk benne, hogy eljön ez a pillanat” – fogalmazott. Hozzátette: Peter Handke a legnagyobb nyelvújító, aki az országban létező ellentmondásokból fejlődött. Az már a véletlen műve, hogy épp a bejelentés napján mutatják be Klagenfurtban az író Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című darabját.

Handke szülőhelyének, a karintiai Griffennek a polgármestere, Josef Müller (ÖVP) úgy fogalmazott: az egész település büszke Peter Handkéra.

Sebastian Kurz volt kancellár, az Osztrák Néppárt (ÖVP) elnöke a Svéd Akadémia csütörtöki döntésére reagálva úgy fogalmazott: fontos névjegykártya Ausztria számára, hogy Peter Handke osztrák írónak ítélték oda a 2019-es irodalmi Nobel-díjat. Sebastian Kurz „értékes és időtálló gazdagodásnak” nevezte Twitter-üzenetében Peter Handke életművét, amely a volt kancellár szerint az egész világban hírnevet szerez Ausztriának is.

Az osztrák parlament elnöke, Wolfgang Sobotka (ÖVP) úgy vélekedett: mérföldkő az irodalomtörténetben az a nyelvezet, amelyet Handke alkalmaz a kultúra és az értékek főbb kifejezésére.

A Szociáldemokrata Párt kulturális szóvivője, Thomas Drozda szerint „Handke minden tekintetben érdemes a Nobel-díjra; régóta esedékes, hogy az egyik legjelentősebb német nyelvű írót és dramaturgot a világ legjobbjai közé emeljék”. Handkét kritikus, ellentmondásos osztrák művésznek tartja, aki eszközként használja a nyelvet, hogy segítségével megtapasztalja és közvetítse a világ dolgait, amit maga is kritikusan szemlél.

A NEOS kulturális szóvivője, Sepp Schellhorn rendkívüli írónak nevezte Handkét, aki soha nem az árral úszott, sokkal inkább a saját útját járta, műveinek tartalma és nyelvezete szempontjából is.

Elfriede Jelinek regényíró és költő, aki 2004-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, gratulált kollégájának az elismeréshez. Szerinte legfőbb ideje volt annak, hogy Handke munkásságát is elismerjék a rangos díjjal. Úgy vélekedett: „nagyszerű, hogy olyasvalaki kapja a Nobel-díjat, akire végre büszkék lesznek Ausztriában.”


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége