2021. január 15., péntek
Volt egyszer egy Újvidék 192.

Mi történt utána...

A Darányitelep sorsa

Újvidék tipikusan magyar lakta városrésze, a 19. század végétől kialakuló, egykor Darányitelepnek nevezett rész lett. A Duna szintjétől alacsonyabban fekvő, nyugati és északi szelektől védett, kissé homokos talajú részt a város saját költségén lecsapoltatta. Ez az újonnan megszerzett földrész alkalmassá vált arra, hogy a filoxérától kipusztult szőlők helyett, az Amerikából érkező új, ellenálló fajokkal telepítsék be. A későbbiekben természetesen a közismert városi hivatalnokokat és előkelő polgárokat kielégítve, az akkoriban beindított, és Darányi Ignác nevével fémjelzett szociális mozgalom jegyében a fennmaradt területet a város kiparcelláztatta és olcsón bérbe adta, így nyújtva munkalehetőséget a város szegény sorsú és többnyire napszámból élő, túlnyomórészt magyar lakosságának. Így jött létre az a világ, amelyet mi, igaz ma már szintén „egykor voltnak” nevezhetünk. A kertek és szőlők világa, amely elsősorban az újvidéki piacokat látta el korai főzelékfélével, gyümölccsel és virággal. A „telepek” sorsa azonban nem volt olyan egyszerű, és végkifejlete az 1918-at követő időszakra esik. A problémák már a 19. század végén észlelhetők voltak. A kiosztott földterületre vagy „telep”-re kötött bérleti szerződésekben az állt, hogy az újvidéki szőlőtermelők szövetségének tagjaként egy éven belül megkezdik a szőlőskertek telepítését, és legkésőbb hat éven belül befejezik, ellenkező esetben a városnak jogában áll a szerződést felbontani. A bérelt terület nagysága egy hold volt, a bérleti szerződést pedig harminc évre kötötték meg, amelyek 1922-ben, 1931-ben és 1933-ban jártak volna le.

A városi vezetőség azonban nem számolt a város igen fokozott ütemű fejlődésével, újabb terjeszkedési tervek is napvilágot láttak, a vízvezeték- és a csatornahálózat, a városi utcák kiépítéséhez újabb pénzösszegekre volt szükség. Ezért már 1908-ban, a bérleti szerződések felülvizsgálatáról tárgyalt a városi tanács, arra hivatkozva, hogy sok bérlő még meg sem kezdte a szőlőtelepítést, ezért a bérleti szerződéseket vagy fel kell bontani, vagy át kell szövegezni őket. Ezzel a város arra szerette volna kötelezni a bérlőket, hogy vásárolják fel a szőlőtelepeket. A bérlők sem hagyták annyiban és pert indítottak a város ellen. A per 1931-ben a város javára dőlt el, de ezt megelőzően, akinek lehetősége volt, megvásárolta a bérelt területet és lakóépületet is felemelt rajta. Az építkezés 1920 és 1924 között volt a legintenzívebb, és a legtöbb építkezési engedély is ebből az időszakból származik. Az épülő házakból és engedélyekből ítélve a tulajdonosok anyagi helyzete sem lehetett valami fényes. Az engedélyek leggyakrabban egy szobára és egy konyhára szóltak, a kamra építése ritkaságnak, és „jobb módnak” számított.

1925-ben az akkor még Darányitelepnek nevezett városrészben már voltak kikövezett utcák, és  a villanytelepnél kérvényezték, hogy vezessék be a villanyvilágítást. 1927-ben a város megváltoztatta a Darányitelep elnevezést és Adamović Stevan ügyvédről és polgármesterről kapta új nevét, az Adamović-telepet. 1928-ban a város elrendelte, hogy a Telepen iskola épüljön. A Telep lakói 1939-ben az „Adamović-telep életét előmozdító és szükséges munkálatok elvégzését ellenőrző bizottságot” alakítottak, azzal a céllal, hogy a Telep a városiasodásban és fejlődésében ne maradjon le a többi városrész mellett. Ekkor jelent meg többször az újságokban a Telep mint téma, ekkor kezdték emlegetni az autóbuszjárat beindítását is. Jogosan, hiszen a városnak, az akkori becslések szerint, nyolcmillió dinár ütötte a markát, a „szőlő telepek örökösítése” címén.