2021. január 19., kedd
EGY EZOTÉRIAI TANÁCSADÓ NAPLÓJÁBÓL

Van egy folt a lelkemen...

A rovatban részleteket találhatnak azokból a beszélgetésekből, amelyeket az eltelt 20 év folyamán jegyeztem fel. Minden történet valódi, csak a neveket változtattam meg a klienseim iránti diszkréció miatt. Bizonyára mindenki talál majd valami hasznosat a maga számára.

Osztálytalálkozón voltam a párommal több évvel ezelőtt. Egy asztalnál ültünk párom osztálytársával, akinek volt egy ruhatisztító üzlete. Egyszer csak odajött az egyik tanító bácsi, s széles mosollyal odafordult az üzlet tulajdonosához e kérdéssel:

– Minden foltot el tudsz távolítani abban a te híres ruhatisztítódban?

– Természetesen.

– Az jó, mert van egy folt a lelkemen. Egy hatalmas folt... Nos, azt is ki tudod tisztítani?

Mindannyian nevettünk ezen a poénon. Én azonban úgy vettem észre a tanító bácsi szeméből, hogy némi fájdalom is ott bujkált a mosoly mögött. Az est folyamán én is táncoltam egy kicsit vele, és rákérdeztem erre a „foltra”.

– Nos, fiatal koromban szerettem a lányokat, a mulatást, a szórakozást. Nem voltam egy hűséges típus, s nem éppen örültem, amikor az egyik nagylány azt mondta, hogy teherbe esett. Semmiképpen nem akartam vállalni a gyereket, nem akartam nősülni, pláné nem vele. Tagadtam, hogy én lennék a puja apuja. Abban az időben nem voltak még ilyen DNS-tesztek, úgyhogy nem lett rám bizonyítva az ügy.

– S amikor a baba megszületett, akkor sem tett ön semmit?

– Ekkor volt egy égi jel, amiből mégis úgy véltem, hogy én vagyok az apa. Néhány barátommal a kocsmában kötöttünk ki, s megünnepeltük, vagyis jól berúgtunk. Ennyi volt az én apaságom. Azután elhallgattattam magamban azt a belső hangot, az eszemre hallgattam, hogy kapok én fiatalabb, szebb, gazdagabb feleséget, s ki tudja, vajon tényleg én vagyok-e az apa. Sejtettem, hogy más férfival is volt dolga neki, habár ezt nem tudtam rábizonyítani, amint ő sem tudta, igaz meg se próbálta rám bizonyítani a bíróságon az apaságot. Nem tartottam a kapcsolatot a gyerekkel, tartásdíjat néha fizettem neki, de könnyebb volt mindenki előtt tagadni, hogy ez az én gyerekem lenne. Egy időre el is hallgattattam a lelkiismeretemet. Pár év múlva megnősültem, született gyermekem, s boldogan éltünk. Amikor az az el nem ismert „gyermekem” iskolás lett, kénytelen voltam meglátni, megismerni, mivel az iskolában dolgoztam. Igencsak nagy hasonlatosságot véltem benne felfedezni a saját pici gyermekemmel. Ekkor kaptam ismét az égi jeleket. No, de mit tehettem akkor már? Bolygassak fel mindent, hisz a feleségemnek is úgy mondtam, hogy nem az enyém az a gyerek, s itt volt az én saját, boldog családom, és senki sem követelt akkor már semmit se tőlem. Sikerült ismét elhallgattatnom a lelkiismeretemet. Teltek az évek, ritkán előtörtek bizonyos félelmek, nyugtalanság, de nem akartam foglalkozni velük. Azután megszületett az úgymond „unokám”, de a pár hamarosan elvált, s ő is apa nélkül nőtt fel. A történelem megismétli önmagát. Szegény gyerek hol itt, hol ott volt, legtöbbet a nagymamánál, mert anyja is olyan férjet kapott másodjára, aki csak zaklatta a gyereket. Az úgymond „fiam” se tudott igazi apa lenni soha, no de kitől is tanulhatta volna az apaságot? Az anyja nem ment férjhez. Én pedig milyen példát mutattam neki? A szökést a felelősség alól, a saját önző érdekeimet védtem. Bizony, ez a folt egyre nagyobb, s egyre erősebben látszik. Nemigen tudok megbirkózni vele. Hogy miért most tört elő, ennyi év után? Mert az az el nem ismert unoka is egy kicsit hasonlít rám, s ott sportol, abban a klubban, amelynek a vezetőségében vagyok. Többször látom hetente. Mire leküzdeném érzelmeim, már megint találkozunk. Vajon mit gondol rólam? Mit meséltek neki rólam? Biztos nem sok szépet. Nos, hát ez az én „foltom”. Néha úgy érzem, büntetést érdemlek. Már az egészségem is rámegy.

– Jöjjön el hozzám, vannak bizonyos meditációim, gyakorlataim, lelki oldásaim, s ha ön elvégzi őket, meg tud szabadulni ezektől a gyötrő érzésektől, fel tudja dolgozni ezeket az elfojtott érzelmeket, ezeket a lelki fájdalmakat. Szenvedett már emiatt, nem kell tovább ostoroznia magát.

– Hiába, nem tudok megbocsátani magamnak.

– Ezek a gyakorlatok segíteni tudnak ebben. Fel tudja majd dolgozni a történteket, meg tud majd bocsátani saját magának is, s a lelki sebeket is be tudja majd gyógyítani. Pár hónapig tart majd a folyamat.

– Nem is tudom, nincs már türelmem, rossz a közérzetem, attól félek, hogy valami baj történik velem. Néha jobban szeretném, ha már nem kellene gondolkodnom, jó lenne nem gondolni erre. Volt sok elismerésem, sikerem az életben, tanárként is, a politikában is, a sportban is, magas pozíciókon voltam, de a közeli emberekkel valahogy nem tudtam kialakítani ezt, hogy elismerjenek, dicsőítsenek, tiszteljenek és szeressenek. A feleségemmel réges-régen elhidegültünk egymástól, az igazi fiammal a kapcsolatom mind rosszabb és rosszabb, kigúnyol, nem oszt meg velem semmit, fontos eseményekről sem értesít, kizár az életéből, az el nem ismert gyermek és unoka csak fájó pont, az igazi unoka pedig hol is lenne, ha nem külföldön? Úgy érzem, összeomlok. Nem voltam istenhívő ember, nagy kommunista voltam, de most mégiscsak azt mondom, hogy ez Isten verése, s mind ettől a lelki folttól van. Nos, majd eljövök ezekért a lelki gyógymódokért. Én már csak azt szeretném, ha nem kellene gondolkodnom, szeretnék mindent elfelejteni.

Hiába vártam a tanító bácsit, sose jött el a gyakorlatokért, amelyek szerintem sokat enyhítettek volna lelki fájdalmán. Alig telt el egy év, agyvérzést kapott. Nem kellett már neki gondolkodni, nem emlékezett már semmire. Sem a fájó múltra, sem a rideg jelenre. Annyira súlyos volt az ütés, hogy beszélni, olvasni és írni is elfelejtett. Ő, aki egy életen át másokat tanított írni és olvasni. Nem sokáig élt már. Sajnálom, hogy nem találta meg a lelki megnyugvást, a lelki békét, sajnálom, hogy nem fogadta el a segítséget. Szerintem a lelki fejlődésére is fontos lett volna ez a felszabadulás, ez a megbocsájtás. A foltot a lelkén magával vitte a sírba.