2024. április 26., péntek
KRITIKA

Még egy esély a boldogságra

Richard Loncraine: Táncterápia

Nyugat-európai városokban gyakran találkozni velük: parkban, sétányokon, kávézókban, vonaton. Általában kisebb-nagyobb csoportokban vannak, jól öltözöttek, rendszerint vidámak, hangosan társalognak, és sokat kacarásznak. A környezetünkből származó ember akaratlanul is vet rájuk egy pillantást, mosolyogva végignéz eme szépkorúakon, akik a velünk élő korabeliek zömével ellentétben, a hatodik, nem ritkán a hetedik és a nyolcadik iksz után is még mindig képesek víg kedéllyel habzsolni az életet.

Bár az is lehet, hogy pontosabban fogalmazok, ha azt mondom: már. Maguk mögött tudva az életerősnek nevezett kor összes kihívását, ha egészségi állapotuk is megengedi, végre feloldódhatnak, s kizárólag önmagukkal foglalkozhatnak. Nem kizárt, hogy a boldogság is újra rájuk talál, hiszen tudjuk, a szerelem és a szexualitás nem korfüggő, és az érett korban érkező románc is lehet annyira felszabadító és felkavaró, mint egy eszelős kamaszlamúr.

Tekintettel arra, hogy a nyugati világ lakossága egyre inkább elöregszik, társadalmilag rendkívül érzékeny témához nyúlt Richard Loncraine Táncterápia című alkotásában. Az eredetileg a Finding Your Feet címet viselő melodráma különösebb mélyreható elemzés nélkül, ám a témához feltétlenül szükséges lélektani töltettel szól az idősek hétköznapjairól, egymáshoz és az élethez fűződő viszonyukról. A film főhőse a nagypolgári miliőből érkező, Imelda Staunton által alakított Sandra, aki 35 év házasság után jön rá, hogy férje, akinek ő az évek során mindig mindenben a kedvében járt, öt éve viszonyt folytat egyik közös nőismerősükkel.

A megbántott asszony összecsomagol, és tíz éve nem látott, jóval szerényebb körülmények közt élő nővéréhez, a Celia Imrie révén megformázott Bifhez költözik. Sandrával ellentétben, akinek van egy lánya és egy unokája, Bif sohasem ment férjhez, ettől függetlenül, vagy éppen ebből kifolyólag, nézőpont kérdése, mozgalmas társadalmi életet folytat, úszik, randizik, igyekszik környezettudatosan élni, civil aktivista, mértékkel az italt és a füvet sem veti meg, és rendszeresen jár táncolni egy hajlott korúakat összefogó táncklubba. A házassági kudarc miatt összezuhant húgát, terápia gyanánt, a klubba invitálja, annál is inkább, mivel Sandra fiatalkorában versenyszerűen táncolt. A klubba jár Bif egyik haverja, a mindig segítőkész, Timothy Spall játszotta Charlie. A kishajójában élő idős férfi és az elválófélben lévő asszony között a kezdeti ellenszenv után idővel szimpátia alakul ki, a gond csupán az, hogy Charlie nős: felesége előrehaladott Alzheimer-kórban szenved, és egy intézetben van.

Táncterápia a szépkorú emberek élethez való viszonyulásába nyújt betekintést, az ő dilemmáikkal szembesít. Hogyan tekintsünk a mögöttünk lévő évekre a csalódás után? Miképpen dolgozzuk fel a kudarcot? Megvalósítható-e még egyszer az egykori szép? Hogyan viszonyuljunk egy-egy fiatalkori döntéshez? Bepótolhatók-e az elmulasztott évek? Ez csak néhány azok közül a kérdések közül, amelyeket a film feszeget. Richard Loncraine műve a kiszámítható cselekmény és néhány közhelyszerű megoldás ellenére rendkívül szórakoztató és kifejezetten szerethető alkotás, amihez sokban hozzájárul a három főhős, különösen Celia Imrie és Timothy Spall remek színészi játéka, nem kevésbé a film életigenlő volta.

Emellett a különböző társadalmi rétegekből érkező hősei révén az alkotás a társadalmi struktúrát is boncolgatja, a nyitott, szociálisan érzékeny középosztálybelieket egyértelműen a konvenciók szabta dúsgazdag arisztokrácia elé helyezve. Azokat, akik sírva fakadnak, ha felcsendül a menyegzőjükön hallott szerzemény, azokat, akik eladják házukat, hogy gyógyíttassák házastársukat, azokat, akik jótékonykodási célból felvállalják a nyilvános szereplést az utcán, azokat, akik nagymama korukban próbálják ott folytatni, ahol kislányokként abbahagyták, s azokat, akik úgy érzik, megilleti őket még egy esély a boldogságra.