2021. október 16., szombat

A kilencvenes évek ingoványos talaján

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

Durica Katarina
Durica Katarina

Felmenőink még egy országban születtek, talán még az ő nagymamája meg az enyém is Magyarországon, korban sem állunk távol egymástól, ami összeköt bennünket, az a közös nyelvhasználat és a kisebbségi lét megélése. De ő már Szlovákiában, én meg az egykori Jugoszláviában nőttem fel. Felvidék és Délvidék találkozása azonban nemcsak a nyelvi egységben, a közös múltban merül ki, hanem a jelenben is tovább él. Ennek is köszönhető, hogy a jelenleg Budapesten élő, harmadik könyvét kiadó Durica Katarina műve mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Még mi itt a kilencvenes évek végén a háború szelét éreztük, a NATO-bombázást éltük át, a szirénaszó és a katonai behívók által szürkébe és feketébe öltözött rettegésben, addig talán keveseknek van róla tudomása, hogy Szlovákiában ugyanúgy féltek idősek és fiatalok, csak ott mástól. A rendes lányok csendben sírnak című könyvben van egy részlet is, ami a döbbenet erejével hat, amikor az egyik főszereplő, Hilda apja 1999. március 25-én a Híradóban a Jugoszlávia elleni NATO-csapás híreit nézi a tévében, aztán Dunaszerdahelyen a Fontana bárban lemészárolják a klánt. „Éppen a szokásos esti törzshelyükön kártyázgattak, amikor pár pillanat alatt két fegyveres bérgyilkos automata géppisztolyokkal végrehajtotta Európa egyik legnagyobb alvilági leszámolását.”

Akkoriban nyilván a saját dolgainkkal voltunk elfoglalva, hisz tudjuk, mindenkinek a saját baja a legnagyobb, így vajmi keveset tudunk a ’90-es évek szlovákiai életéről. Könyvéből kiderül, Dunaszerdahely maga volt a rettegés és a félelem városa, ahol bármi megtörténhetett. Honnan datálható a maffia elharapózása, a Mečiar-féle amnesztiától?

A kilencvenes évek ingoványos talaja kedvezett a piti bűnözőknek, a magyarok dupla kisebbségben éltek, a cseheknek ott voltak a szlovákok, miközben ők egymás közt rendezték a dolgaikat, addig a „senki földje” magyarlakta részén, főleg a hármas határnál (HU–SK–Ausztria), sokan úgy érezték, eljött az ő idejük.

 Könyvében három nő életútjának egy szakasza által kapunk látképet az akkori dunaszerdahelyi életről. Az alkoholista anya, Erzsi, a férjétől elhidegült fodrásznő, Júlia és a nőiessége kibontakozásának küszöbén álló, tizenhat éves kamaszlány, Hilda történetével mutatja be a borzalmakat. Három női sors, melyben az a közös, hogy mindannyian a maffia miatt veszítik el azt, ami számukra a legfontosabb, és a könyv vége felé rajzolódik ki az is, hogy mindannyian egy nyolcemeletes tömbház lakói. Ezek a történetek így jutottak el önhöz, vagy több meggyalázott nő sorsa van egybegyúrva?

Évekig gyűjtöttem az érintettek és áldozatok beszámolóit, sok találkozó van mögöttem, jártam a csallóközi városokat, falvakat, és kérdezősködtem, hogy ismernek-e olyan embert, aki a 90-es évekről szívesen mesélne. Egy idő után sokan jelentkeztek, hogy megosztják személyes történeteiket. És jött minden, csoportos nemi erőszak, kínzás, elhallgattatás, védelmipénz-beszedés, durva verés. Az az igazság, hogy tudtam, kemény történeteket hallok majd, de a beszámolók sokkal keményebbek és brutálisabbak voltak, mint ahogy képzeltem. Sok nővel találkoztam, akiket középiskolás korukban elraboltak pár napra vagy egy éjszakára, az ő történeteikből összegyúrva született a három nő karaktere.

A könyv olvasmányosságát az adja, hogy nem a száraz tényekre, a maffia tagjainak bemutatására, kronológiára helyezi a hangsúlyt, hanem az elszenvedők szemszögéből láttatja az akkori állapotokat. Anélkül, hogy részletesen leírná az erőszakos tetteket – melyből, mint olvashattuk, minden napra több jutott –, sebészi pontossággal tárja fel az átélt borzalmakat. Magyar magyarnak farkasa volt, és ez valakinek jól is jött. Az olvasót egyszerre keríti hatalmába az undor, a hányinger, a gyomor összeszorulása és a sírás fojtogató érzése, a sajnálat. Miért választotta azt, hogy a nők sorsa által tárja elénk a kilencvenes évek Dunaszerdahelyének mindennapi életét?

Mert ez a legkevésbé kibeszélt része. Úgy éreztem, hogy itt vannak ezek a csaknem 20 évvel ezelőtti véres események, az elkövetőket jórészt ismerjük, nagy részük halott már, tetteikkel tele van a média. Az áldozatokról és az ő történeteikről viszont nem tudunk szinte semmit. A nők ellen elkövetett erőszakkal senki nem foglalkozott. Ha szóba hoztam, akkor a legtöbben mosolyogva legyintettek, mondva: „Mindig voltak olyan nőcskék, akik örültek, ha beülhettek a nagy fekete luxusautóba.” Nyilván akadtak olyan lányok, akik keresték a maffiózók társaságát, de rengetegen voltak azok a fiatal lányok, nők, akiket elraboltak és csoportos nemi erőszak áldozatai lettek. Róluk nem beszélünk. Nincsenek számok, statisztika, nem tudjuk, hány nőt érint, de a legrosszabb az, hogy nincsenek történetek sem. Sokszor hallottam ezektől a nőktől, hogy „még a férjemnek sem meséltem el soha”.

 Húszévnyi hallgatás után most már biztonságban érzik magukat azok, akik a borzalmakat elszenvedték? A régi sebek feltépése őket és Önt mint hallgatót mennyire viselte meg?

Én úgy láttam, hogy ez a fájdalom nem tud elévülni, ritkán van olyan, hogy „összeszedem magam és megyek tovább”. Látszólag persze van, mert ezek a nők sikeresek, vállalkozást vezetnek, családjuk van, szép és sikeres gyerekeik, rendezett házban élnek, fontos részei a társadalomnak. Azt, hogy rémálmaik vannak 20 évvel később is, hogy borzasztó kínokat élnek át lélekben, hogy a testi kontaktustól megrémülnek, lefagynak, arról nem beszélnek, azt nem mutatják meg a külvilágnak. Az egyik nő mesélte, hogy arról az estéről szinte minden kitörlődött a fejében. Évekkel később viszont egy postán sorakozott, amikor meglátott egy férfit, akinek vastag aranynyaklánc és rajta egy feszület lógott a nyakában, és hirtelen előtörtek az emlékei, szaladt haza, és napokig remegett, nem bírt kimozdulni a házból. Rám ezek a történetek nagyon erősen hatottak, a mai napig nagyon intenzív ez az érzés.

 Ön középiskolás volt, amikor ezek a dolgok történtek. Azóta két gyermek édesanyjaként Budapesten él sikeresen újságíróként, íróként, mégis visszanyúl a gyökerekhez, a szörnyűségek leírásához. Mit érzékelt belőle, és miért éppen ehhez a témához nyúlt?

Az előző regényemben írtam az asszimiláció hatásairól, írtam a csehszlovákiai magyarság sorsáról egy férfi sorsa által, foglalkoztam aktuálpolitikával, tudósítottam a szlovákiai eseményekről magyarországi portáloknak, írtam az „otthoni” parlamenti választásokról. Sok felvidéki témát érzek fontosnak megnyitni. A harmadik regényem lett igazán sikeres, talán azért, mert ezzel a témával nem foglalkozott még senki, bár a maffiáról sokan sokféleképpen írtak, az ártatlan női áldozatok szemével nem láttatták a borzalmakat.

A könyv végén igyekszik megnyugtató képet adni a nők további sorsáról narratívájában. Valóban meg lehet nyugodni, vagy a bizakodó életszemlélet az ön alapbeállítottsága?

Írás közben kényszeresen ragaszkodtam a pozitív befejezéshez, ahhoz, hogy bár ezekkel a nőkkel mindenféle gyalázatot elkövettek, ők itt vannak, túlélték, gyerekeik lettek, és fontos munkát végeznek, a közösségük fontos tagjai, az elkövetők meg régen halottak, a rokonaik közül sokan szégyellik őket, és nemsokára a nevükre is alig emlékeznek.

Valahogy fontosnak tartottam, hogy legalább a regényben legyen a vége jó. Nem akartam nyitva hagyni a végét, és nem akartam azt sem, hogy az olvasó a sok borzalom után még egy borzalmas befejezést is kapjon.

A vajdasági olvasók hol tudnak hozzájutni a könyvhöz?

E-könyv formájában bármikor hozzá tudnak jutni a kiadó honlapján, és remélem, lesznek olyan magyar könyveket értékesítők, akik A rendes lányokat is kínálják.