Az európai baloldal, sőt egész Európa számára történelmi fontosságú lehet, hogy Franciaországban a baloldal megpróbálja megtalálni önmagát, olyan programot kialakítva, amely lehetővé tenné, hogy a mai mélypontról az európai baloldal meginduljon felfelé, hogy ismét a kontinens életének és történéseinek lényeges tényezője, formálója legyen.
Ebben az országban ugyanis az áprilisi–májusi elnökválasztásra készülve a baloldal is megrendezte az előválasztást, hogy ily módon megtalálja jelöltjét. Ennek az előválasztásnak már lezajlott az első fordulója, és most vasárnap lesz a második forduló, amely véglegesen dönt a jelölt személyéről.
A francia elnökválasztás eredménye előre elkönyvelhető. Az első fordulóban a szélsőjobboldali Marine Le Pen végez az első helyen, és a második fordulóba még a jobboldal jelöltje (akiről már írtunk), François Fillon kerül. A döntő második fordulóban azonban valamennyi jelölt szavazói összefognak, és az elnök Fillon lesz. (Különben a kétfordulós választást is a franciák találták ki, mert abszurdumnak tartották, hogy egy jelölt a szavazatok 30 százalékával elnök lehet, vagy egy párt ennyi szavazattal akár kétharmados többséghez is juthat.)
Ebben a helyzetben a baloldal jelöltje legfeljebb a harmadik lehet, sőt még ez a harmadik hely sem biztos. A most kormányzó Szocialista Pártnak sikerült Szép Népi Szövetség néven összehozni egy koalíciót. Úgyhogy az első fordulóban induló hét jelölt közül négy a Szocialista Pártból került ki, de mellettük ott volt még három baloldali párt (a Demokratikus Front, a Baloldali Radikális Párt és a környezetvédők) képviselője is. Hogy a kép még összetettebb legyen, így sem biztos még a harmadik hely sem.
A baloldalnak ugyanis még lesznek más jelöltjei is. A kommunista Jean-Luc Mélenchon és néhány szélsőbaloldali jelölt nem szólhat bele a végeredménybe. Megeshet azonban, hogy a harmadik helyen végez Emmanuel Macron, aki a Világgazdasági Fórum davosi évi értekezletén is nagy figyelmet keltett. Macron a baloldal gazdasági minisztere volt, de a párt tehetetlenségét látva lemondott, és En Marche (szó szerinti fordításban: Menetelés) néven pártot alapítva a harmadik hely esélyese lehet.
Ebben a helyzetben a most kormányzó baloldal tudatában lehetett annak, hogy előválasztásán nem az elnök személyéről dönt. (Ez a tényező tükröződött is abban, hogy kisebb volt az érdeklődés az előválasztás iránt: a jobboldali előválasztáson 4 millióan, a baloldal első fordulójában csak 1,7 millióan szavaztak.) Nagyobb jelentőséget kapott azonban az a hallgatólagos követelményként megfogalmazódott igény, hogy a baloldal egész Európa számára keresse meg azt a programot, amellyel az egész európai baloldal kijuthat a zsákutcából.
Erre a szerepre két dolog is képessé tette a kormányzó francia baloldalt. Elsősorban az, hogy náluk látszik legvilágosabban, hogy ez a baloldal milyen mélypontra jutott. François Hollande mostani köztársasági elnök ugyanis az ország legnépszerűtlenebb elnökévé lett. Erre a pontra jutott már, amikor támogatottsága 20 százalékra esett, de a zuhanás még itt sem állt meg. Ezért Hollande nem is indult, hogy megpróbálja megvívni harcát a második mandátumért. A másik ilyen körülmény pedig az, hogy a franciák néztek szembe legelmélyültebben az európai baloldal tragikus helyzetével.
Jellemző például, hogy Franciaországban két újságíró Mi a baloldal? címmel könyvet adott ki, amelyben a baloldal harminc-egynéhány neves képviselője kereste a magyarázatot erre a kérdésre. A válaszok két véglet között mozogtak. Az egyik szerint a baloldal eleve ellenzéki, mert változtatni akar a dolgokon, tehát nem lehet a meglévő „kezelésének” pártja. A másik szerint kormányon is népszerű lehet, ha abból indul ki, hogy a dolgok nem változtathatatlanok, és az egyenlőtlenség elleni harcban a munkát védi a tőkével szemben. Szerintünk még egyszerűbb a dolog: a gazdasági válság a baloldali kormányokat is megszorításokra kényszerítette, és a baloldalban volt annyi becsület, hogy a szélsőjobboldallal szemben ne a felelőtlen hantával vagy nacionalista lármával nyerjen támogatottságot.
A konkrét esetben kezdetben úgy látszott, a kormányzó baloldal a jobbratolódást választja a támogatottság visszaszerzése érdekében, és a második fordulóban azt kell eldönteni, hogy a két jelölt közül melyik képviseli a hatásosabb jobbratolódást. A közvélemény-kutatás ugyanis azt prognozálta, hogy a jelöltség érdekében a miniszterelnöki tisztségről lemondó Manuel Valls mellett a szintén jobboldalibb elképzelésekkel induló Arnaud Montebourg kerül a második fordulóba. Meglepetésszerűen azonban Montebourg a szavazatok 17,52 százalékával harmadik lett. Valls 31 százalékot kapott, és a szavazatok 36 százalékával Benoît Hamon lett az első.
Így a franciáknak a második fordulóban egy „jobboldalibb” és egy „baloldalibb” program között kell választaniuk. Valls ugyanis (aki korábban már azt is javasolta, hogy a pártot a továbbiakban ne hívják szocialistának) egy kimondottan jobboldali programot képvisel. Erős köztársaság, igazságos Franciaország jelszóval elsősorban a közbiztonság javítására teszi a hangsúlyt. Többek között 1000 új rendőr és csendőr munkába állítását, a börtönök „férőhelyeinek” tízezerrel való növelését ígéri. Vele szemben Hamon egy kifejezetten baloldali programot képvisel. A „nemzeti értekezlettel”, a képviselőház és a szenátus átszervezésével több demokráciát meg az egyenlőtlenség elleni fokozottabb harcot ígéri, sőt (ha már nem a hatalomról van szó, akkor legalább álmodjunk) minden 18 évnél idősebb franciának 1750 euró alapjövedelmet szavatolna.
