Én a munkáról beszéltem, ők pedig állandóan csak az usztasákról meg a partizánokról – Tihomir Orešković, a lemondásban lévő, az országot a választásokig átmenetileg irányító horvát kormányfő e szavakkal foglalta össze rövid, egy évig sem tartó munkásságának keserű tapasztalatát. Majd még hozzátette: „Amikor miniszterelnök lettem, megértettem, hogy itt csak dumálnak, de nagyon keveset dolgoznak.” Erre a nyilatkozatra azért emlékeztetünk, mert vasárnap, szeptember 11-én, majdnem pontosan egy évvel a 2015. szeptember 25-én tartott előző parlamenti választás után a horvátok ismét parlamentet választanak.
És az, hogy a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) kormánya egy évig sem tartotta magát, két körülmény miatt is nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyi egy közelünkben lezajló választást minden esetben megillet. Az egyik körülmény maga az a puszta tény, hogy egy kormány egy évig sem tartotta magát. A másik – az előzőnél jóval fontosabb – körülmény pedig az, hogy ez a gyors bukás tartalmaz egy nagyon pozitív jelzést Európa számára: gyorsabb vagy lassúbb vereségre van ítélve az a nacionalista hullám, amely a sajátos – mondhatnánk, sajnálatos – helyzetben olyan könnyen hatalomra kerülhet egy-egy országban.
Szerencsésebb körülmények között már megtörtént, hogy egy nacionalista hantával, a szomszédok iránti viszony kiélezésének programjával hatalomra került kormány rendkívüli választásokra kényszerült. Lengyelországban esett meg. Most viszont ugyanez a kleronacionalistának minősített irányzat nemcsak ismét hatalomra kerülhetett, de aránylag kis ellenállásba ütközik. Holott veszélyes, demokráciaellenes mivoltát egyértelműbben megmutatta, mint korábban: első lépésként az alkotmánybíróságtól megvonta a kormány feletti ellenőrzés jogát, és ellenőrzés alá vonta a médiát. Hatalmát azzal próbálta megszilárdítani, hogy a kormánypárt vezetője, Jarosław Kaczyński hangzatos nyilatkozatokat tesz: „Nem leszünk Brüsszel ölebe.” Mégis csak az abortusz tilalma talált jelentősebb ellenállásra.
Az történt ugyanis, hogy a mostani gazdasági válság nemcsak azt mutatta meg, hogy a demokrácia csak addig leghatékonyabb rendszer, amíg nem a többségnek kell fájdalmas áldozatokat hoznia, hanem megvilágította azt is, hogy a demokrácia nem a többség uralma, hanem csak a kisebbség uralmának legitimizálása azzal, hogy a többség tudomásul veszi a választási eredményt. Márpedig a többségi jóváhagyás biztosításának leghatékonyabb formája, hogy egy párt magát a nemzettel azonosítva már kiélheti vágyát az örökös hatalomra, hisz a nemzet nem léphet fel önmaga ellen.
Ebben a helyzetben a horvátországi példa azért érdemel figyelmet, mert a HDZ kormányra kerülése után a legerőszakosabban és a legszélsőségesebb eredménnyel hajtotta végre a nemzettel való azonosításnak ezt a mesterkedését. Kudarca azért lett tanulságos, mert megmutatta: a mostani nehéz helyzetben sem elkerülhetetlen sorscsapás, hogy a letűntnek hitt, de Európában napjainkban ismét erőre kapó nacionalizmus diadalmaskodjon. A kontinenst állandó háborúkba keverő nacionalizmus korszaka óta annyit változott a világ, hogy a nacionalizmus felmelegítése sem biztos siker, van remény a békésebb világ megmentésére.
Horvátországban ugyanis 2011-ben súlyos vereséget szenvedett az „etnikailag majdnem megtisztított” országot teremtő „honvédő” háborút diadalmasan befejező HDZ. Az őt felváltó szociáldemokrata kormánynak azonban nem kedvezett a helyzet. A gazdaság aránylag kedvezően alakult, hisz a még 2013-ban is 1,1 százalékos visszaesést 2014-ben 0,4 százalékra mérsékelték, sőt 2015-ben már 1,6 százalékos növekedésre változtatták. A válságba belefáradt polgároknak azonban lassú volt a javulás. (Főképp azért, mert a 2014-ben 20,3 százalékos munkanélküliséget 2015-ben is csak 19,3 százalékra szorították le.) Ennek következtében 2015 februárjában a HDZ megnyerte az elnökválasztást, majd szeptemberben a parlamentit.
Ezt a sikert azzal érte el, és a mostani választási kampányban az előnyösebb helyzet biztosítására most is azt veti be, hogy a nacionalista érzelmek felszítására rehabilitálni akarja a II. világháborúban vereséget szenvedett usztasa rendszert, és kiélezi a viszonyt Szerbiával. Sőt nem elégedett meg pusztán a letűnt rendszer élesztgetésének kísérleteivel sem. Olyasmivel, hogy ismét gyakori lett az usztasa köszöntés, népszerű az usztasa dalok éneklése; megünnepelték annak az ütközetnek az évfordulóját, amelyben az usztasák három szerb többségű községben mintegy 350 embert – köztük asszonyokat és gyerekeket – mészároltak le, ebből kb. 100 embert úgy öltek meg, hogy azok bent égtek a rájuk gyújtott házakban; emlékművet állítottak annak a Miro Barešić nevű terroristának, aki 1971-ben megölte Vladimir Rolovićot, a titói Jugoszlávia stockholmi nagykövetét stb. Ezen túlmenően egy magát nyíltan usztasának nyilvánító embert tett a kulturális ügyek minisztériumának élére, s az rögtön hozzálátott az usztasa hagyományok visszahozásához. A Szerbiával való viszony kiélezése csak kiegészítő eleme lett ennek a nacionalista hangulatnak.
A horvátországi eset azért tanulságos, mert az ilyen hangulat szítása, a visszahatás első jeleivel és korrupciós ügyekkel párosulva a kormány bukásához vezetett. (A Courrier des Balkans erről úgy számolt be, hogy „a kleronacionalista kormány két hét agónia után” távozott.) A HDZ ezt a fegyvert még a választási kampányban is beveti. Ezért Európa számára kedvező lesz, ha a vasárnapi választáson vereséget szenved. Mert visszatérhet a remény, hogy megállítható a mostani európai nacionalista hullám.
