Szond

Apatin felől, Szilágyin áthaladva közelítünk a településhez, szinte mindenütt megműveletlen puszta, kaszáló szegélyezi az utat, a faluba érve viszont gazdag, szépen karbantartott házsorok közt járunk, kiváló minőségű úton.

Nyugat-Bácska számos más településével ellentétben itt nem látunk elhagyatott, romos épületeket. A helyi közösség épülete impozáns, beltere takaros, korszerűen fölszerelt, külső felén bankautomata (mert az egykori két bankból már egy se működik a faluban), az alagsorban infószoba, itt ingyenesen lehet internetezni. Az emeleten a művelődési egyesületek székhelyei mellett tanácstermek, irodák, köztük a helyi közösség titkáráé, ahol Renata Kuruc titkár fogad, és részletesen beszámol a település múltjáról és jelenéről.
Szond (szerbül Sonta, németül Waldau) ősi település, már a XII. század végén Zond, majd a XIII. század legelején Soncha néven említik az okiratok, a középkorban több részre osztva, különböző elnevezések alatt jelentős területet foglalt el, a vártban alkalmazott szolgák és szabadosok mellett lakosai zömmel hajósok és halászok voltak.

A Duna közelsége egyben áldás és átok volt számukra. A gyakori áradások miatt a falu távolabb költözött a folyó partjától, így a mai Szond helyrajzilag nem azonos a középkori faluval. Lakosságának létszáma és nemzeti összetétele is megváltozott, 1948-tól fél évszázad alatt a közel 8000 főről 4000-re csökkent, a németek részaránya pedig a II. világháborút követő deportálásuk következtében 0,24 százalékra esett vissza, a 2011-es népszámláláskor mindössze 12-en vallották németnek magukat a faluban. Jelenleg a népesség meghatározó részét a horvátok képezik, majd a szerbek következnek, magyarok, romák és románok már jelentősen kevesebben élnek a faluban. A természetes szaporulat ugyanolyan alacsony, mint a régióban, évente vagy 40 gyerek születik, az elhunytak száma pedig 70–100, ám a faluban kevesebben élnek a bejelentett lakhellyel rendelkezőknél, sokan csak külföldről járnak haza.
HELYI JÁRULÉKKAL A NÉPSZAPORULATÉRT
A faluban, miként Apatin község területén egyaránt, évtizedek óta településfejlesztési, vagyis helyi járulékot fizetnek a polgárok, Szondon 3%-os összegben, amiből nem csupán a kommunális infrastruktúrát fejlesztik, hanem minden első- és másodszülött gyerek után 500 eurónak megfelelő dinárösszeget kapnak a szülők. Persze igyekeznek az új nemzedék jövőjét másképpen is biztosítani. A faluban jelenleg ha háromszázan vannak munkaviszonyban, zömmel a közigazgatásban, tanügyben, egészségügyben, néhány tízen az egykori mezőgazdasági nagyvállalatok privatizálással tönkretett telephelyein, kisvállalkozóknál, de például hatvannál több nő a helyi, de nem helyi tulajdonban álló varrodában.

A többiek horvát állampolgársággal idénymunkára járnak Ausztriába és Németországba, az eper- és spárgaszedés utáni keresetüket idehaza fektetik be. A helyi önkormányzat voltaképpen a kommunális tevékenységből él, amit a törvény valójában nem engedélyez, ezért kénytelenek lesznek mielőbb kommunális közvállalatot alapítani. Saját vízgyárat működtet, három kúttal, bőséges és minőségi vízlelőhellyel, egyedi fertőtlenítő berendezéssel, amely ipari klór helyett konyhasóból nyer folyékony klórt, ami se az emberi szervezetre, se a környezetre nem káros – hallottuk Renata Kuructól. A forrás minőségi vize a hálózatban is kiállja a próbákat, de ezt még javítani kívánják, valamint önálló szennyvíztisztító építésén is dolgoznak, ennek terve már elkészült, tartományi támogatásból és a helyi járulékból fekális kollektort építenek, és szennyvízcsatornát alakítanak ki a 364 hektáros építkezési területen fekvő, 42 utcás településen, ahol a falu végén 15 házban 30 lakást alakítottak ki az 1995-ös horvátországi menekültek számára.
BÜSZKESÉGÜK A KULTÚRA
A Szőlőbál a helybeliek több mint egy évszázados büszkesége. Kezdetben össznépi megmozdulás volt, majd az 1960 táján alakult Ifjúsági Művelődési Egyesület vette át a szervezését, amely az egykori Jugoszlávia hagyományátörökítését is vállalta. Azóta van a faluban Közművelődési Központ, az Ivo Lola Ribar Ifjúsági Művelődési Egyesület, a Šokadija Horvát Közművelődési Egyesület, a Roma Művelődési egyesület, a Mazsorett ME – de magyar művelődési egyesület nincsen. Apatin község eddig nem volt szűkmarkú az egyesületi élet támogatásában, és a helyi közösség is kivette részét belőle, nem fukarkodván a településfejlesztési hozzájárulás eszközeivel.

Amikor Renata Kuruc titkár asszony lelkendezve kinyitotta előttem a művelődési házának ajtaját, szinte hanyatt vágódtam: 600 férőhely, remekül karban tartott terem és erkély, de nem ám üresen. Éppen véget ért a hétnapos színházi fesztivál, és kezdődött az úgyszintén egyhetes Gyermek-filmfesztivál. Ebben a helyiségben tartják a közösségi összejöveteleket és minden egyesület programja helyet kap benne.
AZ ISKOLA
Az Ivan Goran Kovačić Általános Iskola épületét 1961-ben adták át rendeltetésének, majd a nyolcvanas években egy új szárnyat kellett hozzátoldani, mert kevés volt a hely, akkoriban a diákok létszáma ezer körül járt.
– Ma meg már túl tágas számunkra az épület, mintegy 300 tanulónk van 16 tagozaton, valamint 40 foglalkoztatottunk. A diáklétszám most állandó, de tükrözi a népesség fogyatkozását. Az oktatás szerb nyelvű, de már az első osztálytól választható a horvát nyelv a nemzeti kultúra elemeivel elnevezésű tárgy, amivel tanulóink egyharmada él is – hallottuk Zvonko Tadijan igazgatótól. A településen egyébként 2006 óta hivatalos használatban áll a horvát nyelv.
Ottjártunkkor az elöregedett nyílászárók cseréje után takarították az épületet, ami két évvel korábban új tetőt is kapott, tornaterme pedig a lakosság, a különböző klubok számára is nyitott.
MAGYARNAK LENNI SZONDON
A helyi irodában hiába érdeklődtem a közigazgatásban, egészségügyben, közszférában dolgozó, vagy egyéb téren aktív, magyar ajkú lakos felől.

A településen nem láttam magyar nyelvű föliratot, kivéve a temetőben, de azokat is inkább az 1800-as évek derekáról. Az iskolalátogatásnak köszönhetően mégis sikerült összefutnunk egy magyar hölggyel.
Mihaljev Lídia takarítónő az iskolában. Szilágyin született és ott járt iskolába, házasságkötését követően került Szondra.
– A falu lényegében horvát közösség, én meg magyar nemzetiségű vagyok, de otthonosan, nagyon jól érzem itt magam. A munkatársnőim jól befogadtak, szeretek itt dolgozni. Itt születtek a fiaim, ők már kirepültek a településről, de nekem tetszik itt. Jó és összetartó a közösség, tiszteletben tartják egymás ünnepeit, szokásait, a jeles alkalmakkor összejárnak, csak az a baj, mint mindenütt, hogy kevés a gyerek – hallottuk Lídiától.
Véleményét több beszélgetőtársunk megerősítette, mondván, a faluban szondiakról beszélnek inkább, mint magyarokról, szerbekről, romákról, románokról vagy horvátokról. A szenzációéhes sajtó a közelmúltban nemzeti türelmetlenség szításának minősített egy verekedést, amiről kiderült, mindössze egy helyi és egy prigrevicai legény hetvenkedéséről volt szó. Egyébként Szondon a kilencvenes évek elején nem volt könnyű horvátnak lenni a hírhedt Arkan csapatának fegyvercsörgetése közepette, aminek halálos áldozata is volt.
A SOKÁCOKTÓL A MAZSORETTEKIG
A Šokadija Horvát Közművelődési Közösséget 2002-ben hozták létre. Miként Zvonko Tadijan, a szervezet elnöke, aki egyben iskolaigazgató, elmondta, tevékenységük nem a képzésekre alapoz, hanem inkább a művelődési egyesületek munkájához hasonlítható.

Céljuk a kulturális identitás megőrzése a néptánc, népénekek, népszokások bemutatása révén, de van drámai, irodalmi, néprajzi szakcsoportjuk is. Immár több mint egy évtizede minden szeptember elején képzőművészeti alkotótábort tartanak, amit idén kétnaposra terveznek. Néptáncosaik gyakran szerepelnek Horvátországban, de fölléptek már Magyarországon, valamint Bosznia-Hercegovinában is. Az egyesület 100 állandó és támogató tagot számlál.
– A probléma itt is, miként az iskolában, a kevés gyerek. Kineveljük az utánpótlást, de azok az általános, legfeljebb a középiskola befejezéséig maradnak az egyesületben, utána másfelé veszik útjukat, így zömmel középkorúak alkotják a Šokadija törzsgárdáját. Glas Šokadije címmel lapot is indítottunk, de az anyagiak híján megszűnt. 2006-ban vettünk egy házat, amiben sokác múzeumot igyekszünk kialakítani. Ez a sokác ház lényegében látogatható, de sok még körötte a tennivaló, pénz kellene a fönntartásához – mondja Tadijan, hozzáfűzvén, hogy az állandó alkalmazott nélküli egyesület projektfinanszírozásokból működik, illetve a helyi járulékból is részesül.
A falu művelődési életének sajátos színfoltja a népszerű mazsorett-tánc, amivel a helybéli lányok bejárták az országot, és Európa jelentős részét. A 2006-ban létrejött együttest Adam Vidaković álmodta meg, aki emellett több hangszeren is játszva muzsikál az egyesület tamburazenekarában, meg a falu fúvószenekarában. Adam horvátországi kapcsolatait kihasználva hozta létre a mazsorett-táncosok egyesületét, amely megalakításától máig országos bajnok, Adam pedig a Mazsorett-táncosok Vajdasági Szövetségének is elnöke.

Csapata tíz éve, országos bajnokként az Európa-bajnokságon képviseli Szerbiát. Két ezüstérmet szereztek, egyet Csehországban, egyet Romániában. Gyakorta lépnek föl idehaza és külföldön, például Franciaországban, Olaszországban, Csehországban, Romániában, Magyarországon, Horvátországban, Montenegróban.
A mazsorett-tánc rengeteg gyakorlást igényel, ha valaki kiesik a csapatból, borul az egész együttes, ezért az időbeosztásra is nagyon odafigyelünk. Egy lány felöltöztetése legszerényebb körülmények között is belejön 200 euróba. A lányok viszont egymástól öröklik az uniformist, és szerencsére sikerült olyan anyagokat és mestereket találnunk az egyenruhák készítésére, hogy azok egyes elemei szinte elnyűhetetlenek. Összesen 50 aktív táncosunk van, 8-tól 22 évesek, ők különböző korosztályokban versenyeznek – foglalta össze Vidaković, és hozzáfűzte, az egyesülete a sokác hagyományoktól se fordult el, annak ápolására a tamburazenekaruk hivatott.
A 2011-es népszámlálási adatok szerint Szondon 267 magyar él. Társadalmi élet híján azonban közösségként nem tartható számon ebben a remek kis faluban.
Több értelemben is gazdag falu ez: van történelme, kultúrája, törődő önkormányzata, és hazafelé, Prigrevica–Szentiván irányába fordulva a termő szántók is fölbukkantak.