2024. március 29., péntek
A TÖBBNEMZETISÉGŰ ÁLLAM KÍSÉRLETE (2.)

Boszniában nincs béke

Európában a hivatalos többnemzetiségű országok közül szétesett a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia. Még hivatalosan is soknemzetiségű maradt Oroszország, amely föderációként létezik, de állandóan küzd a köztársaságok szeparatizmusa ellen, már két háborút folytatott a csecsenek elszakadási törekvése ellen. Nagy-Britanniában a skótok éppen megbánták, hogy a kiválás ellen szavaztak. Spanyolországban most keresik annak módját, hogyan akadályozzák meg, hogy a katalánok népszavazást tartsanak a kiszakadásról. Belgiumot már csak az tartja össze, hogy csak egy Brüsszelük van, és nem tudják, hogy hova tartozna a flamandok és a vallonok szétválása esetén.

Így Európában az egyetlen harmonikus és békés életet élő soknemzetiségű állam Svájc. Természetes tehát, hogy amikor a nemzetközi közösség véres háború után békét teremtett Boszniában, a svájci modellt próbálta alkalmazni az együtt élő népek államának megteremtésére. Így lett Bosznia egy sajátos képződmény: két államból, „entitásból” áll, az egyiken belül még kantonok is vannak. Ez a kísérlet azonban nem hozott tényleges békét, csak azt igazolta, hogy Európának még nincs megoldása arra, hogy az európai integrációt is fenyegető nemzetállammal szemben megoldást találjon legalább ott, ahol hivatalosan is több nemzet él. Képzeljük, milyen messze van akkor a kisebbségek kérdésének megoldásától!    

Kezdjük azzal, hogy nincs igazságos béke. A békét mindig a győztesek diktálják, és ezzel rögtön elültetik a revans vágyának magvát, de rendszerint beleépül valami melléfogás, esetleg még igazságtalanság is. Az I. világháború utáni békét kettős illúzió diktálta. A nagyobbik: a soknemzetiségű birodalmak helyén olyan nemzetállamokat teremthetnek, amelyekben a kisebbség éppúgy asszimilálódik, mint a régibb nemzetállamokban. És a kisebbik: a délszláv és a csehszlovák az egy nemzet. A II. világháború után kötött béke pedig magában rejtett egy igazságtalanságot: a kollektív bűnösség deklarálását. (A németek kitelepítését nagyhatalmi csúcsértekezlet döntötte el.)

A boszniai béke sem lehetett igazságos. Ráadásul azzal a sajátossággal bírt, hogy a háborúban nem volt győztes és legyőzött, hanem nagyhatalmi diktátummal patthelyzetbe kényszerítették a szemben állókat a háború befejezésére. Külön jellegzetessége ennek a békének: a szemben álló felek tulajdonképpen győztek, és sikerült három etnikailag majdnem teljesen „tiszta” területet teremteni. (A II. világháború utáni évek legnagyobb szörnyűségéről, a srebrenicai vérengzésről mindenki tudja, hogy egy területnek a bosnyákoktól való „megtisztítását” célozta. De két másik nemzet „területén” is félmillió szerbből 90 ezer maradt, miközben részarányuk 17,6-ról alig 4 százalékra zsugorodott, mert egész szerb falvak tűntek el.)

Bosznia háború előtti helyzetét ugyanis leopárdbőrhöz hasonlították: olyan tarkán léteztek egymás mellett a nemzeti „szigetek”. A boszniai népek háború előtti együttélését a helyzet jó ismerője így írta le: „A boszniai összetűzés nem civilizációk ütközése. Nem a Kelet és a Nyugat birkózása. Három olyan nép között játszódik le, amely ugyanazt az ételt eszi, ugyanazt a dalt énekli és hallgatja, ugyanazt a nyelvet beszéli, egymás között házasodik, nincs civilizációs és kulturális különbség”. És egy ilyen területen a daytoni béke három nemzet etnikailag megtisztított területének kialakítását szentesítette.

Nem csoda, hogy a következmény a három nemzet különválása, elkülönülése, az összefűző szálak széttépése. Valamikor természetesnek vették, hogy Boszniában más nyelven beszélnek, ma viszont viharokat kavar, a Szerb Köztársaságban élő bosnyák szülők már az iskolák bojkottálására vállalkoztak, mert ott nem akarják a boszniai nyelvet tanítani, hanem csak a bosnyákot.

Ennek következménye annak a szörnyűségnek a kialakulása is, hogy Európában Bosznia az egyetlen ország, ahol az ország lakosságának majd tíz százalékát tevő kisebbség tagjai még csak nem is jelölhetők a fontosabb tisztségekre.

E helyzetnek a szörnyű következménye, hogy Boszniában tönkreteszi az állam hatékonyságát az állandó harc a három nemzet között. Egyrészt azért csapnak össze, mert a bosnyákok (mint többségben lévő nemzet tagjai, akik érvényesíteni akarják a demokrácia többségi elvét, amely másutt is korrekcióra szorul, de náluk a bosnyákok nagyobb hatalmát jelenti) erősebb központi hatalmat akarnak, a szerbek viszont kiválással is fenyegetőzve, foggal-körömmel küzdenek minden központosítási kísérlet ellen. A horvátok is elégedetlenkednek azzal, hogy nem kaptak külön entitást, hanem egy kantonokra osztott föderációban együtt kell élniük a bosnyákokkal. Ez a harc már tragikomikus helyzetet teremtett. A pártpolitikai küzdelem dönti el, ki „nemzetellenes”, vagyis az integráció híve és ki „szolgálja a nemzetet”. A Szerb Köztársaságban „árulót” emlegetnek, mert más párt került a központi kormányba, a horvátoknál pedig szerb szövetségeseket keres a központi hatalomból kimaradt párt.

Ebben a helyzetben természetesnek tűnik, hogy mind többször és mind többen mind hevesebben tüntetnek az ellen, hogy a vezetők a „nemzeti hőbörgéssel” vannak elfoglalva és nem törődnek azzal, hogy Európában a legtöbb munkanélküli Boszniában van, és itt legnagyobb a korrupció. (140 ország között a 111.-ek, Szerbia 94., Románia az 53.) Természetes hát, hogy Európa állandó aggodalommal figyeli a boszniai helyzet alakulását.