2021. január 15., péntek

Emberközelbe juttatni a verset

A költészet irodalmunk feltételezett legkorábbi formájaként évezredek óta áthatja a magyar nép mindennapjait, meghatározza gondolkodását, világfelfogását, művészethez való viszonyát. Koronként különböző társadalmi megítélés alá esett, és hatóereje is változott, ahogyan a költők szerepe is módosult az idők során.

A kortárs magyar líra marginalizálódásának következtében napjaink költői képtelenek azonosulni a köztudatban leginkább élő, Petőfi Sándor által megalkotott, lángoszlopszerű költőképpel, s nem is várja el tőlük senki, hogy bármiféle szerepet játsszanak a társadalom és a történelem alakításában. Az általuk teremtett költészet azonban ugyanolyan fontos, mint a nagy költőelődöké, hiszen amellett, hogy szubkulturális igényeket elégít ki (a versolvasás sajnos szubkultúrává vált), az irodalom folytonosságához járul hozzá. A huszonegyedik század költői is újra- és újrateremtik, éltetik a verset, szem előtt tartva, hogy a költészet azáltal válhatott az emberiség kultúrtörténetének részévé, hogy folyamatosan előtérben tartották. Nem csak a költők felelőssége azonban, hogy emberközelbe juthassanak a versek, és hogy még azok is találkozzanak vele, akiktől eddig távol állt. Ma már a papíralapú kiadványokkal foglalkozó könyves szakemberek mellett a versblogok, elektronikus folyóiratok, irodalmi webfelületek szerkesztői, a hangoskönyvek, e-bookok kiadói, az irodalmi színpadok és verskocsmák működtetői, a verses estek és slam poetry-előadások szervezői is tevékenyen kiveszik a részüket a magyar költészet népszerűsítéséből. Jó lenne, ha megtennék ugyanezt a versbarátok is, például úgy, hogy egy friss mozgalomhoz csatlakozva az utcára posztolva – azaz egy-egy fára, hirdetőoszlopra, hídfőre, buszmegálló falára vagy kopott virágládára ragasztva kedvenc versüket – hirdetnék a költészet szabadságát és határtalanságát.