2024. március 19., kedd

Nem vagyok Charlie

Nem, én nem vagyok Charlie. Bármennyire is közkedvelt pillanatnyilag az ellenkezőjét állítani, én nem vagyok Charlie. Amir vagyok. Muzulmán vagyok. Újságíró vagyok. És e két identitásom nem enged hallgatni. Egy felszínes valaki alig várná e vallomásom, hogy eljátszadozzon azzal a kvázi szellemes megjegyzéssel, miszerint az egyik identitásom rálőtt a másikra. És megállapítsa, hogy saját magam halálos ellensége vagyok. De ez csak első labdaérintésre tűnhet így. A leegyszerűsítés labdájának érintésére, amely szépen lábra jött, s amellyel betörted a szomszéd ablakát.

Egyesek szívesen így jellemeznék a párizsi bűntényt. Azzal a tömör meghatározással, hogy „a muzulmánok lelőtték az újságírókat”. Félretéve, hogy ez a meghatározás startban pontatlan, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy nem ért vele egyet a muzulmánok óriási, óriási és még egyszer óriási többsége világszerte. Ha egy kicsit a felszín alá kaparunk, ezeket a bűnözőket sokkal nagyobb blaszfémiával vádolhatjuk, mint amekkorát civilizációellenes hadjáratuk áldozatai állítólag elkövettek.

Olyasvalakiként, aki azt választotta, hogy a Teremtő előtti alázatában naponta ötször megérinti homlokával a padlót, olyasvalakiként, aki naponta öt alkalommal hitvallást tesz, hogy „nincs más Isten Allahon kívül és Mohamed az ő küldötte”, én nem tudom elfogadni, hogy valaki az én nevemben védelmére kel az én Istenemnek, aki értelemszerűen mindenható. Mindenhatóként nincs szüksége arra, hogy valaki kalasnyikovokkal vagy bombákkal védelmezze. Hívőként sért ez a magatartás! Csak olyasvalaki húzhatja meg a ravaszt a Mindenható védelmében, aki kételkedik a „védelmezett” Isten mindenhatóságában.

Tarthatok én szellemesnek vagy kevésbé annak egy karikatúrát. Emberként még sérthet is. De civilizált lényként nem olthatom ki más ember életét, ha az a másik ember nem fejezte ki világos és félreérthetetlen szándékát, hogy nekem vagy egy hozzám közeli személynek elvegye az életét. Hívő lényként pedig nem lehetek annyira arcátlan, hogy felhatalmazzam magam mindannak a pusztítására, amit Az teremtett, akiben hiszek. Hívőként hiszem azt, hogy majd Ő megtalálja a módját, hogy megbüntesse azokat, akiket megítélése szerint meg kell büntetni. És meg fog bocsátani azoknak, akiknek Ő meg akar bocsátani. Végtelen könyörületességében lehet, hogy a párizsi gyilkosoknak is megbocsát majd. Én ezt sohasem tehetném. Talán ezért Isten ő, én pedig az vagyok, aki.

De ilyenként is amilyen vagyok, tudom, mikor rossz valami, és tudom, hogy mikor nem érdemes a feketébe bármilyen színt keverni, hogy kifakuljon egy kicsit. Nincs az a „de”, ami igazolná az ilyen bűntényt. Mindenki, aki kommentárjaiba beleírta azt a „de”-t és megpróbált igazolást vagy megértést találni a gyilkosok számára, nem más, mint bűntárs. Mit jelent az a mondat, hogy „szörnyű az, ami történt, de nem kellett volna nekik piszkálniuk a vallás szent tanait”. Halló, kopp, kopp, van valaki azokban a kemény koponyákban? Hát a tíz újságírót és a két rendőrt nem az égi villám perzselte fel, hanem a szent tanok önjelölt védelmezői. Én pedig felhatalmazom magam a kérdésre: vajon ki menti meg a szent tanokat a védelmezőitől?

Nem ugyanaz a visszás logika ez, amely együtt érezve a nemi erőszak áldozatával azt mondja, „szegény lány, de nem kellett volna neki miniszoknyában kimennie”?! Ezzel a logikával arról fognak győzködni majd bennünket, miután egy napon szén-monoxidtól megfulladtunk, hogy mi vagyunk a hibásak, mert lélegzünk. A ma kifejtett efféle logika miatt holnap majd azok az idióták, akik úgy vélik, hogy védelmezni kell a más néven szólított Istent, leszögezik, „talán nincs rendben, hogy Franciaország-szerte égnek a dzsámik, de maguk tehetnek róla, mert újságírókat gyilkolásztak”. Holnapután pedig majd valaki lelövöldözi a gyerekeket egy óvodában, azzal a magyarázattal, hogy égtek a dzsámik.

Ezért kénytelen vagyok kilépni ebből a körből. Ezért nem elegendő azt mondanom: „Charlie vagyok”. Ezért szükséges azt mondanom: „Amir vagyok. Muzulmán vagyok, újságíró vagyok. És ha az Isten nevében öltök, az ellenségetek vagyok, a célpontotok vagyok. Még ha annak az Istennek a nevében is öltök, aki előtt hajlongok. Különösen akkor, ha az Ő nevében öltök.” (Radio Sarajevo)