2024. március 29., péntek

Harminckét év „kényszerpályán”

Fodor István zentai levéltáros

A jó levéltáros élete – szolgálat, aki a közösség javáért végzi munkáját – írta egyik kötetének előszavában Kiss András tavaly elhunyt kolozsvári történész és levéltáros. Ezt tette

Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója az elmúlt 32 évben: a zentai, illetve a vajdasági magyar közösséget szolgálta fáradhatatlanul.

A zentai levéltár első emberével nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk életéről és levéltárosi tevékenységéről.

– Édesanyám nagyközi lány volt, az úgynevezett Vatikánból származott, itt ugyanis mélyen vallásos emberek éltek. Én viszont a Kisközben láttam meg a napvilágot, s egyszer, amikor édesanyám a kukoricaföldön keresztül cipelt, megbotlott, és pólyástól jó messzire elhajított. Már akkor is látszott, hogy valószínűleg ez az ember egyszer sokra viszi az életben – kezdte élettörténetének ecsetelését Fodor István.

– Mindig is műszaki beállítottságú ember voltam, s talán maradtam is. Zsendülő koromban is elektromos hálózatot szereltem zseblámpaelemek és -égők segítségével. Ugyanis 1961-ben vezették be a falunkba az elektromos energiát, és amikor láttam, hogyan ássák le a karókat, gyufásdobozzal vályogot vetettem, hogy két kis házat össze tudjak rakni. Két-három villanykarószerűségre zseblámpaizzókat helyeztem, a végükre pedig elemet kötöttem. Így a magam gyártotta faluban is kigyulladtak a fények. Anyám mondta egyszer: „Fiam, te játszani sem tudtál, mert amikor játszottál, akkor is dolgoztál.” Valószínűleg valamilyen génhiba lehetett ez a teljesítménycentrikusság, öröklött dolog, ami szerencsére megmaradt a későbbiekben is, mivel sokat dolgoztam az életemben.

Jó tanuló volt?

– Végül is az voltam, de a teljesítménycentrikusság miatt majdnem ráfáztam. Valahogy mindig kiköveteltem az eredményeimért a jutalmat, s elég makacs és szókimondó tanuló voltam. Elégé megdöbbentem, amikor elolvastam a magamról készült, az akkoriban szokásos jellemzést. Ugyanis azzal kezdődik, hogy „szemtelen, erőszakos”, majd pedig azzal folytatódik, hogy „ha ő nem lett volna, akkor az iskolánk ebben az évben egyetlenegy díjat sem söpört volna be a községi és a tartományi versenyeken”. Zentai gimnazistaként, ami érdekelt, abból jó jegyem volt, ami pedig nem érdekelt, abból kevésbé jó, de jeles eredménnyel végeztem el a gimnáziumot. A matematikával problémám volt, mert a tanárral, Dódi bácsival nem jól jöttünk ki. Én persze akkor is tudtukra adtam a tanároknak, ha valakivel nem értettem egyet. Dódi bácsi pedig a maga módján szólt, hogy ez így nem lesz jó. Lehet, hogy a további pályámat is az határozta meg, hogy a matematika nem volt az erősségem, de mint falusi gyereknek, komoly elképzelésem nem volt arról, hogy milyen egyetemre is szeretnék járni. Azzal viszont tisztában voltam, hogy nekem egyetemre kell járnom. A gyerekeket szerettem, részt vettem a különböző ifjúsági mozgalmakban is, ahol tudtam bánni a fiatalokkal ezért úgy gondoltam, nekem a tanügy megfelel, de hősiesen bevallom, ha Újvidéken a mezőgazdasági kart találom meg előbb, lehet, hogy mezőgazdasági mérnöknek tanultam volna. Végül a földrajzi egyetemet találtam meg a leghamarabb és beiratkoztam, s idejében el is végeztem.

Ha jól tudom, repülni is szeretett volna…

– Valóban szerettem volna repüléssel foglalkozni, vitorlázni és ejtőernyőzni. Ez viszont nem adatott meg nekem, mivel már akkor felfedeztek nálam egy kis szívhibát, oda viszont teljesen egészséges emberek kellettek. Ám amikor nem valósult meg valamelyik álmom, mindig találtam kiutat. Lehet, hogy ez terelt a modellezés irányába, amiből szintén a maximumot igyekeztem kihozni. A legjobb eredményem vitorlázórepülő-modellezésben született, amikor holtversenyben első voltam Jugoszláviában, de utána a szétdobásos startot elizgultam, és végül a hatodik helyen végeztem az akkori ország területén.

Az egyetem után Ormon tanított földrajzot…

– Abszolvensként kerültem Oromra, néhány vizsgám még hátramaradt a diplomáig. Ekkor már képben volt a leendő feleségem, Novák Gizella, mára nyugalmazott matematikatanárnő, aki Szabadkán járt egyetemre. Orom valahogy meg is felelt számunkra, így félúton Zenta és Szabadka között, ezért Tímár bácsitól, az igazgatónktól megérdeklődtem, tudnék-e lakást kapni. Erre ő azt válaszolta, hogy lakást legényembernek nem adnak. Erre azt válaszoltam neki, hogy ezen tényleg ne múljon... Nemrég ünnepeltük a negyvenéves házassági évfordulónkat.

Ezután Zentára kerültek….

– 27 évesen vittek el katonának, ezután pedig még egy évet tanítottam Ormon és Oromhegyesen, de ez már nem volt az igazi. Ekkorra a feleségem is végzett az egyetemmel, és meghallottuk, hogy Zentán a matematikatanári állás mellett földrajz szakost is keresnek, s úgy voltunk vele, ha kell nektek matematikus, akkor nesztek földrajzos is. Így a nejem révén kerültem Zentán földrajztanárként állásba.

A középiskolában is volt igazgató, innen viszont eltávolították. Miért kellett elmennie az iskola éléről?

– Zentán megindult a csillagom felfelé, ugyanis ekkor kezdődött el a város középiskoláinak az integrációja, amikor is öt iskolából egyet csináltak, de senki sem vállalta el az iskolaigazgatói címet. Ezt nekem is felkínálták, én persze vakmerő voltam, mint a cigány lova, s úgy voltam vele, hogy próbáljuk ki. Tulajdonképpen ekkor még harmincéves sem voltam, de a zentai középiskolák igazgatója lettem a párt, no meg a Jóisten akaratából, és jól is ment. Sikerült mederben tartani a dolgokat. Nagyon sok gond volt, munkaerő-felesleggel is küszködtünk, ugyanis 17 ember sorsát kellett úgy-ahogy elgereblyézni, más szakembereket pedig foglalkoztatni. Volt talán 200 tanárunk, ugyanennyi bedolgozó, meg legalább 1800 diákunk. Ebből is látszik, hogy nem gondoltam teljesen át, amikor ezt elvállaltam. Sikerült elég jól megmozgatnom a társaságot, mivel különböző tanfolyamokat is tarthattunk, amelyeket persze megfizettek, én meg ebből kifizettem az embereket. S ebből is lett a baj. Ugyanis egy épületben voltunk az úgynevezett általános középiskolával, ennek az intézménynek a vezetőségének kevesebb lehetősége volt, de állítom, hogy kicsit lustábbak is voltak. Mindez 1980 táján történt, s úgy tartották, ha már egy fedél alatt vagyunk, akkor pénzt kértek erre is, meg arra is, én meg nemcsak mondtam, hanem valószínűleg meg is mutattam nekik, hogy nem kapnak, amit persze nem lehetett megtenni akkoriban. Viszont azt sem lehetett, hogy valakit azért rúgjanak ki, mert jól gazdálkodik, ezért mondvacsinált ügyekkel próbálkoztak, de egyik sem jött össze nekik. Ekkor nacionalistát próbáltak belőlem faragni. Nacionalistának lenni akkoriban még nem számított dicsőségnek, mint mondjuk manapság… Két év telt el így, s nem tudom, hogy Szűz Márián kívül még ki tartott a kötényében, de ekkor kínálták fel számomra a levéltár igazgatói állását, vagyis gyakorlatilag ez a 32 év számomra kényszerpálya volt.

Akkoriban milyen állapotok uralkodtak a zentai levéltárban?

– Kezdjük azzal, hogy amikor felajánlották ezt az állást, már két éve nem volt igazgatója az intézménynek. Az épületben is eszméletlen állapotok uralkodtak. Folyosón voltak az asztalok, a székek lába el volt törve, csap sem volt, ahol a levéltárosok a kezüket megmoshatták. Én egy évig magammal voltam elkeveredve, a sebeimet nyalogattam, s azon törtem a fejemet, hogy miképpen is tudnék innen mihamarabb „megszökni”. Ekkoriban volt a magyarkanizsai orgona-ügy is, s lényegében minden 20 kilométeren találni kellett egy-egy balféket vagy csoportot, akit ki lehetett kiáltani nacionalistának. Valószínű, hogy ha más lett volna a középiskola igazgatója – mert van bennem valami, ami alapján menteni próbálom az ellenem vétkezőket is – akkor őt is kirúgták volna. Én meg nagyon alkalmasnak találtattam erre, mert ugye lakat nem volt a számon, s Zentán engem találtak meg. Ezután kinyitottam a szememet s láttam, hogy sem víz nincs, sem pedig fűtés, nincs asztalunk, s nincs hova leülnünk sem, s úgy voltam vele, hogy akkor teremtsük elő ezeket. Miután pedig kezdtek megteremtődni az alapfeltételek, s végül kialakult az ismeretségi kör is, s ezután állandóan magasabbra helyeztük a lécet. Kibővítettük a raktárakat is, mivel nem volt hol elhelyezni a terepről átvételre szánt iratanyagokat. Ahelyett, hogy karba tett kézzel üldögéltem volna az alapvető munkafeltételek hiánya miatt, én könyörögtem, és hat – hét évi könyörgés után sikerült elkapnunk az Ady Endre utcában lévő raktárunkat is. Ezt követte az építkezés, majd pedig a háború és az infláció, de ettől függetlenül az a raktár elkészült. Miután megtelt, sikerült megszereznünk a bútorgyárat, ami úgyszintén megtelt. Most elég nehéz örökséget hagyok az utódomnak, mivel az összes raktárhelyiségünk megtelt. Ám sikerült meggyőznöm a városvezetést, hogy érdemes levéltárépületet csinálni a kaszárnya egyik nagy épületéből. A terveket kidolgoztattam az összes engedélyt beszereztem, s a tartományi huzavona után értesítettek is minket, hogy van 15 milliójuk a kaszárnya átalakításának a megkezdésére. A versenypályázat kiírása folyamatban van, s lehet, hogy az első kapavágás is meglesz az idén, de ez már december 15-e után, vagyis a nyugdíjba vonulásom időpontja után lesz esedékes.

A levéltár vezetése mellett tankönyveket is fordított...

– Lehet, hogy ez is a dac szüleménye, mivel engem gyakorlatilag húsz évre eltiltottak az iskoláktól, de valaki megkérdezte, hogy fordítanék-e tankönyveket? Természetesen kapva kaptam az alkalmon, s onnantól kezdve az elmúlt harminc alatt körülbelül negyven tankönyvet fordítottam le éjszakánként. Lényegében ez volt számomra a harmadik műszak. Magában a levéltárban sem dokumentumok feldolgozásával foglalkoztam, hanem olyasvalamivel, ami mindig is kötődött a képzéshez, a pedagógiához. Részt vettem levéltári útmutatók kidolgozásában, s talán a legnagyobb levéltáros életművem a Kárpát-medence Levéltári Forrásai sorozatban a vajdasági fondok. Ezt Apró Erzsivel, egykori szabadkai levéltárossal hoztuk tető alá, s vélhetően ez is hozta meg a legmagasabb szakmai elismerést. Persze ezenkívül van számtalan előadásom, mintegy 50 dolgozatom, ami szintén elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a szamárlétrán is elérjem a legmagasabb, a levéltári tanácsosi szintet, ami papíron és pénzben is ki lenne a doktorátussal egyenlítve, de ezt ez a közösség sajnos sohasem vette tekintetbe.

Az elmúlt néhány évben komoly szerepet vállalt az 1944-es magyarellenes atrocitások kutatásában is.

– Biernacki Karol barátom, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója egy alkalommal felvetette, hogy tanácskozást kellene szervezni a téma kapcsán. Végül Zentán megrendeztük a tanácskozást Az előadók fele belgrádi és újvidéki szerb anyanyelvű volt, a másik fele pedig magyarországi magyar. Egy héttel a tanácskozás után pedig az akkori szerb és a magyar köztársasági elnök kezet fogott, és megállapodtak abban, hogy fel kell kutatni az 1944/45-ös partizánok által elkövetett atrocitások áldozatait. Mivel nem volt más, elvállaltam a vajdasági kutatás koordinálását, és azóta is kutatgatjuk az áldozatokat.

Fodor István és a családja

Fodor István és a családja

Most viszont úgy tűnik, a vége felé járunk, s lehet, hogy ezt nem nekem kellene mondani, de mivel a politikusok úgysem mondják ki, lényegében a politikai célok megvalósultak. Úgy tűnik, ha a politika is úgy akarja, akkor a két nemzet közötti viszony sem annyira feszült. Én azóta többször is voltam Csúrogon, s azóta készségesen mutatják az utat az emlékmű irányába. Korábban viszont nem mertem volna egyedül elmenni oda. A másik oka annak, hogy ez a kutatás lecseng, az, hogy egyre több munkával egyre kevesebb áldozatot találunk, ami egyben logikus is. Hetven év után ennyit tudunk találni, s ez is csoda, hogy ennyit sikerült egyértelműen azonosítani. Egyszer meg is mondtam, s ezt is idézték, hogy ebből a kutatásból szűzien kijönni nem lehet. Mert az egyik oldalnak sok lesz az áldozata, a másiknak pedig kevés. Ez pedig örökösen így is fog maradni. Mi most hétezer magyar áldozatot azonosítottunk, s ha figyelembe vesszük Cseres Tibor negyvenezrét, vagy pedig ne adj’ Isten, Mindszenty bíboros hatvanezres számát, akkor ez a szám messze-messze elmarad mögöttük. Mi nem állítjuk, hogy csak ennyi áldozat van, hanem azt mondjuk, hogy ennyit tudtunk azonosítani. Meg kell említenem, hogy az újvidéki áldozatok listája nem került elő, pedig még az iktatószámát is tudjuk, ezen továbbra is „ül valaki”. Ha ehhez is megjön a politikai akarat, akkor ez is elő fog kerülni. Onnan a becslések szerint olyan 2,5 ezer név hiányzik, s a szájhagyomány alapján amennyi zombori áldozat volt, ennek is csupán a kis százalékát találtuk meg. A becslésem szerint 15-16 ezer lehetett a magyar áldozatok száma.

Pályafutását számos elismerés koronázza. Ezek közül melyik a legkedvesebb?

– Meglepő számomra, hogy először a közösségem ismerte el a tevékenységemet, s alighanem 52 évesen kaptam meg Zenta Pro Urbe-díját. Ezután megérkeztek a szakmai elismerések is, s így kaptam meg a Magyarországon a levéltárosok számára legrangosabbnak számító Pauler-díjat, majd pedig a Vajdasági Levéltár oklevelét, amelyet a levéltár fennállásának 75. évfordulóján érdemeltünk ki hárman. Ezután érkezett a közszolgáknak járó Széchenyi Ferenc-díj is. Ebből alighanem négy jutott Magyarország határain túlra, s nagyon büszke vagyok rá. Lényegében mindegyik elismerés egyformán kedves számomra, de van közöttük egy különleges elismerés is. Egy szabadkai hölgy, bizonyos Pálfy Emília készített egy oklevelet, amelyre az életem legnagyobb kitüntetéseként tekintek. Egy hivatalnoknak ugyan mikor állítana össze bárki oklevelet? Ez az elismerés szerintem legalább annyit ér, mint az előbb említett kitüntetések.

Zenta polgármestere megkérte önt, hogy maradjon továbbra is a levéltár élén.

– Ez igaz, megkért, hogy maradjak, de az is tény, hogy én nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy egyszer nyugdíjas leszek. Tavaly már ki is borultam kicsit, s a korábban említett szívbillentyű hiba is létezik. Ezért eldöntöttem, hogy ha meglesz a munkaviszonyban eltöltött 40 esztendő, akkor szépen elmegyek nyugdíjba, s be is jelentettem a szándékomat. Nagyon vonzó lenne a kaszárnyaépületet befejezni, de már eleget építettem az iskolában és a levéltárban is. Valahol megálljt kellett parancsolnom magamnak.