Közép és hatalom

Sinkovits Péter

2013. szeptember 9., 18:00

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Egy alkalommal Székely János sóhaj helyett megkockáztatott egy mondatot: „Ha valaki meg tudná mondani, hogyan élhetne meg az emberi társadalom hatalom nélkül, az elképzelhető legnagyobb jót tenne az emberiségnek”. Persze, tisztában volt azzal, hogy mindez puszta illúzió, hiszen néhány sorral lejjebb már azt fejtegeti: valamiféle hatalom nélkül egyszerűen széthullana a társadalom. Kevésbé finoman fogalmazva: rendtartó hatalom hiányában azonnal egymás torkának esnének az emberek. A hatalom (mint az elosztás monopóliuma) mindenesetre uralmi viszony, s esetleg csak az eszközöket szabályozzák játékszabályok. Székely leszögezi: a dominanciaelv a társadalom alapelve, s az nem kiiktatható. Ám hogy mégis létezzék némi szabályozás, ahhoz hosszú évszázadokat kellett várni, mígnem Montesquieu és Rousseau meg a többiek, a francia forradalom meg az angol iparosodás nyomán mégis történt valami a mindenféle önkény korlátozásában. A középkortól kezdődően pedig létezett már polgárság is. És új szavak képződnek, értelmeződnek. Eric J. Hobsbawm például A forradalmak kora c. művében utal arra, hogy néhány kifejezés 1789 és 1848 között keletkezett vagy nyerte el mai jelentését: ipar, gyáros, vasút, arisztokrácia, konzervatív. És ekkor jelent meg a középosztály fogalma is. Valami megmozdult tehát, az állapotok azonban nem sokkal váltak emberségesebbé. Elegendő, ha Heller Ágnes nyomán átpásztázunk Bernard de Mandeville tételein; a holland származású orvos megismerte a vallásos szemléletmód uralta Angliát, és látta az ipari forradalom nyitányát is. Ez az a korszak, amelyben kezdenek kialakulni a polgári demokrácia gépezetének formái. Politikai röpiratok tömege árasztja el Londont, ekkor jelent meg Mandeville munkája is, 1714-ben, majd kilenc évre rá ismét (A méhek meséje címmel), nagy vihart kavarva. A politikai gazdaságtan egyik megteremtője úgy véli, nem az arany és az ezüst, nem a „kincs”, de nem is a termékeny talaj, a nyersanyag a gazdagság forrása, hanem egyedül az emberi munka. A haladás tényezői pedig a magántulajdon, az ipar – és a szükséglet. Miután szerzőnk a röpiratában mindenekelőtt az emberi természetről és az erkölcsről szól, a szükséglet hatékonyságát kifejtve így példálózik: „A tulajdonnal bíróknál a szükséglet növelése és növekvő kielégítése, új és új szükségletek megteremtése a célja. A hintóban páváskodó középosztálybeli, a szeretőjétől új és új ruhát követelő kitartott így válik a társadalmi fejlődés motorjává.” Világos, hogy Mandeville az erkölcsi kérdéseket radikálisan leválasztja a gazdaságiról (Machiavelli is ezt tette annak idején politika és erkölcs vonatkozásában), s a piruló meg levegőt alig kapó, prédikált erényhez szokott társaságnak (társadalomnak) egyenesen a szemébe vágja, hogy számtalan bűn voltaképpen hasznot hoz. A gőg és a büszkeség például, a hiúság és az irigység, vagy akár a prostitúció és az alkoholizmus: a ginnel való kereskedés mondjuk sok vagyon forrása volt. Egyszóval, a rossz emberi motívumok gyarapítják a vagyont. Nem véletlen, hogy egy alkalommal Németh László is a következő mondatot jegyezte le naplójában: „Korunk erkölcsi kérdése: a frankhamisítók hazaszeretők voltak vagy gonosztevők.”

Voltak idők, midőn sokan úgy vélték, a népuralom lenne a tökéletes állapot, de a népnek ez az önmaga feletti uralma is eléggé kacifántosnak tűnik, hiszen a nép önmagán – ahogyan ez időközben kiderült – nem uralkodhat, viszont megvalósulhat a többség opciója; a választásokon tehát az dől el, mely érdekszövetség, illetve mely politikai pártok kerül/kerülnek döntési pozícióba. De mit tehetnek az értelmiségiek? Természetesen csatlakozhatnak a hatalmi szférához vagy éppen az ellenzékiekhez. Esetleg sehová –, ez lenne az abszolút középhelyzet, amely persze nyilván a legbizonytalanabb is. Ilyenkor egyáltalán milyen válaszok adhatóak? Lászlóffy Aladárt faggatták erről egy ízben (az interjú 1989-ben készült, tehát a korábbi korra vonatkozott). Az író szerint szóba sem jöhetett kidolgozni bármiféle túlélési stratégiát, hiszen – mint nyilatkozta – „az erdélyi írótársadalom nem egy dzsungel- és gerillaharcra kiképzett, bevetett, fegyelmezett, vasidegzetű gárda volt”, többnyire ráérzésből és csakazértisből tett az ember ezt vagy azt. Számára pedig maradt az „érzelmi illegalitás”. Bizonyos szituációkban és (kényszer)helyzetekben ez akár példaadónak is vélhető. Megnyugtatónak mindenképpen.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége