A teljes ember büszkesége

Sinkovits Péter

2013. június 24., 18:00

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Kezdhetnénk akárha egy kérdéssel: ki mire büszke az életében? Az egyik lehetséges válasz: sikeresen választott-e a maga számára a világ által felkínált szerepekből. Rövid gondolkodás után úgy vélhetnénk, a több, és egymástól eltérő szerep kipróbálása gazdagabb életutat sejtet, mások viszont arra figyelmeztetnek, ha valaki ötvenéves korában még mindig kóstolgatja a szerepeket, ott baj van. Nos, biztonsággal állíthatjuk, hogy Goethe nem próbálgatott szerepeket, egyszerűen minden pillanatban önmaga volt. Ehhez persze a kora is hozzásegítette: az udvari irodalom ugyan éppen áthaladóban volt a polgári korszak felé, viszont a kultúra – ebben az akkor még zártabb társadalomban – mégis összehangolt egységet jelentett. Goethe esetében azonban különféle életszakaszokról is beszélhetünk, ám azok váltakozása őt egyáltalán nem viselték meg. „Alkalmazkodnia” először akkor kellett, amikor meghívást kapott Weimarba. Az akkoriban nem több egy kis német hercegségnél, ahol már gyülekezett a „társaság”, ott volt például Herder is, de Goethe érkeztével válik igazán jelentős irodalmi központtá. Goethénél sima a váltás, utóbb miniszter is lesz, az egykori lázadóból pedig a rendi társadalom embere. (A „szerepcserében” amúgy szerelmei is segédkeznek.) Álarcokat tehát nem visel: „Íme egy ember!” – mondta róla találkozásuk után Napóleon. Több évtized elteltével az öregedő költő pedig mintha dacosan hadat üzenne saját korának, szinte visszafiatalodva alkot, és csillapíthatatlan étvággyal hatolna be az élet minden rétegébe. Ezt példázza a teljességet megcélzó Faust is; a mű felvonultat mindent, amit akkor az emberek tudtak és amit éreztek. Töretlen ifjonti vágy által vezéreltetve egyébként hetvennégy évesen megkéri egy tizenkilenc esztendős leányzó kezét, ám a frigy nem jön össze, Goethe azonban túllép ezen is. S hogy ne feledjük: ekkor már ő tart udvart, látogatókat fogad, s mindenki boldog, aki rövid időt a társaságában tölthet.

E sűrített életvitelt még inkább gazdagítja Goethe folyamatos széles körű érdeklődése. Mindenre kíváncsi, s ebben csillagok állása is kedvező: a természettudományok kora ez, ő pedig örökké szomjas minden új ismeretre. Komoly stúdiumokat folytat –, utólag visszapillantva: eltérő eredményekkel. De ez irányú tevékenységét is igen nagyra tartja, s a Színtan c. munkájára pedig egyenesen a legbüszkébb. Akárha egy hídépítő mérnök a hobbiból gondozott gyümölcsfájára, vagy egy zongoraművész arra, hogy harisnyát is képes megstoppolni. Goethe nyilván tisztában volt azzal, hogy az utókor a költészete révén tartja majd számon, igazából azonban az enciklopédisták sorába tartozott. Polihisztor volt, mint annyian mások, mint például Leonardo da Vinci, Michelangelo, vagy akár Brassai Sámuel és Benedek István. Sokoldalúságát bizonyítandó már az ifjú Goethét érdekelték például a nyelvek (a keleti nyelvek is, tanult továbbá latinul, franciául, ógörögül és angolul), aztán rajzolt, vívott, lovagolt, majd foglalkozik növénytannal, anatómiával, csonttannal. Egy palermói növénykertben látott palántáról vezeti le például a növények alakváltozásáról szóló teóriáját, az „ősnövénytant”, amelyre úgy is tekinthetünk, mint az evolúció megsejtésére. „Néha a tudóst látjuk benne, aki lepkehálóval és növényásóval jár” – írja róla egy helyen Babits. A fizikusok elvont világa azonban számára teljességgel idegen, nem kíván laboratóriumi kísérleteket végezni, a matematika iránt érzéketlen. Ő a tudomány területén is művész, aki igazából az intuíciójában bízik, a szemmel látható dolgok iránt fogékony, ám ilyen vonatkozásban már következetes és alapos. Színtana a fizikusoknak nem sokat nyújtott (inkább a dilettánst látták benne), a festőknek annál inkább. Az ifjú Schopenhauer még segédkezett is az elmélete kidolgozásában (a filozófus regényeket is író anyjához szívesen jártak el a költők), ám gyorsan felismerte Goethe néhány „tudománytalan” tézisét, s egy dolgozatában ezt szóvá is tette. Amivel persze kivívta Goethe haragját, s ezzel kapcsolatuk meg is szakadt. Goethe egyébként egy itáliai útja során döbbent rá, hogy a színek vonatkozásában nem létezik egy megnyugtató rendszer, valamint ellenőrizni szerette volna Newton ilyen irányú vizsgálódásainak eredményeit is. Hosszú időn át foglalkozott így színelmélettel, Színtana 1810-ben jelent meg. „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam." – vélekedett művéről az idős Goethe.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége