A szabadságharc szimmetriája

Kontra Ferenc

2013. március 17., 10:00 >> 2013. március 17., 11:35

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A forradalom lassan történelmi metaforává szépül; manapság inkább rendszerváltásról beszélünk, ami inkább a politika fogalomtárába tartozik.

Nem feltétlenül kell mindig feleleveníteni ugyanazokat a csataképeket, néha maradnak „raktáron” olyanok is, melyeket sosem állítottak ki, sosem nézegettek. Talán mert nem illettek bele a filmszerűség kronológiájába. Vagy félben maradtak, végig sem gondolt, torzóban maradt alkotások. Holott nem csupán egy szálon fut semminek a cselekménye. Egészen merész és újszerű eszmefuttatások látnak napvilágot. Ha pedig elmesélnénk, nem férne bele az egész történet egyetlen szócikkbe. A történelem maga a fikció forrása.

„Európa homlokán táncoltál, Magyarország” – írta Petőfi Sándor.

Mindenki félt a forradalomtól, megpróbálta elkerülni.

Néhány nappal az 1848-as párizsi forradalom előtt jelent meg Marx meghatározó utópiája, a Kommunista kiáltvány, amely kétségtelenül ideológiailag megalapozott forradalomtan. Egy olyan könyv, amely a történelmet szakaszokra bontja, és amely szerint a burzsoáziának forradalmi szerepe is van. A Kommunista kiáltvány lényegi mondanivalója mégiscsak az, hogy a soron következő forradalom polgári forradalom lesz, amely majd idővel átmegy proletárforradalomba.

Azt is mondhatnánk, hogy a történelem és a politika mindig is (félre)értelmezéseken alapult. Vegyünk egy emblematikus példát: ma a Nemzeti dal a polgári forradalmat népszerűsítve szól mindenkihez, társadalmi különbség nélkül. A kérdés csak az, hogyan fonódott össze a két mű sorsa a történelem folyamán. Petőfi szabadságvágyát mindig az aktuális politikai ellenfelek lejáratására kívánták mozgósítani, erre a legjobb példát az 1950-es évek irodalompolitikája szolgáltatja, amikor Petőfi igazából nem is költőként, hanem inkább lobogóként funkcionált. Nemcsak úgy olvastatták Petőfit, mint a Kommunista kiáltvány propagandistáját, a szocializmus előfutárát, hanem úgy is, mintha az ő szabadságideálja öltött volna testet abban a rendszerben, amely éppen a szabadsággal állt hadilábon. A határon túli magyarságot is gyanakodva nézték, ha Petőfi neve került szóba, az összetartozás eszméje nem volt kívánatos, de az Akasszátok föl a királyokat! sem szerette hallani a diktatúra.

Mi lett a forradalmakkal? Miért félt a hatalom mindig Petőfitől? A tudathasadásnak sosem lesz vége. A diktatúráknak sosem volt lelkiismeret-furdalásuk. Előállították azokat a fiatalokat, akik kokárdával szegfűt vittek a Petőfi-szoborhoz március idusán. Ha baj van, a tömegek azóta is a Petőfi-szobrokhoz vonulnak. Botránynak számított a hatvanas években, amikor a Kex együttes előadta koncertjén a Nemzeti dalt. Ezt a művet ugyanis csak ellenőrzött körülmények között, előírt kontextusban lehetett előadni – határon innen és túl egyaránt. Még kísértettek az 1956-os ifjak kokárdái.

A forradalmak és rendszerváltások szülték a pozitív és a negatív utópiákat. Azt látjuk, hogy a pozitív utópia felé vezető úton még egymás kezét fogják azok, akik később ádáz ellenségek lesznek. Ettől is olyan giccses mindig a pozitív utópia. A negatív utópiának sokkal gazdagabb és értékesebb (szak)irodalma van, hiányoznak belőle az angyalkák (Platón, Morus Tamás, Orwell, Lem, Merle). Lassan az irónia is kilúgozódik belőle, olyan csupasz és dermesztő marad, mint az aradi vértanúk, a tömegsírok, a magyarverések. Az utóbbi egészen új keletű negatív utópia.

Lehetett volna másként, mint kiegyezni és megbocsátani? A pozitív utópia ugyanis azt a kérdést teszi fel, hogy mi lett volna, ha…

Mi lett volna, ha létrejön a Duna menti köztársaság, mi lett volna, ha Ferenc Jóska még idejében eltávozik, és fia jóváteszi apja bűneit. Rudolf koronaherceg Münchenben publikált, uniós lehetőségeket felvető tanulmányában ugyanis kifejtette, miként alakítaná át a Monarchiát. A Jókaival magyarul levelező ifjú trónörököst látszólag nem vették otthon komolyan, gyakorlatilag pedig lehetetlenné tették, hogy szándékait valaha is véghezvigye. Leginkább a saját apja.

Az emigráns Kossuth Lajos hangja még nagyon sokáig visszhangzott: a bécsi forradalom keresztapjának tartották a császár ellenlábasai, és felemlegették Kossuth 1848. március 3-án elmondott beszédének azt a tételét, hogy „mi nemcsak Magyarországnak kértünk alkotmányosságot, hanem Ausztriának is. Nem ér sokat, ha csak Magyarországon van alkotmányosság, szükség van arra a birodalom egész területén”. A különböző etnikumok ugyanis demokratikus potenciált hordoztak. Lázadásokat produkáltak, illetve előkészítették saját forradalmaikat. Választaniuk kellett Bécs és Pest között. Igaz ugyan, hogy horvát, szerb, román és szlovák segítséggel győzi le Ausztria és Oroszország a magyar forradalmat, de a nagyhatalmak logikájából következett, hogy segítőik szabadságharcait is konzisztensen jégre vitték. Vagyis ugyanazt kapták jutalmul Szentpétervártól, mint amit Bécstől. Nem elhanyagolható mozzanat, hogy a polgári forradalmából még fel sem épült országban 1849-ben megszületik a nemzetiségi törvény. Olyan ez, mint egy puzzle, csak éppen az nem mindegy, milyen elv szerint szabdalják szét a képet. Egy olyan ábrázolást képzeljünk magunk elé, melynek előidejűségét a reformkor adja, középpontban áll a szabadságharc („Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag”), folytatását pedig a birodalom bukása felé vezető idő teszi ki.

Az igazán drámai képeken mindig felsejlik némi szimmetria. Számos hasonlóságot fedezhetünk fel a két oldalon, mintha egymás tükörképei lennének (maga az utópia is tükörként szolgál a művészetben). Fegyveresek vonulnak előttünk ugyanabból a családból: az egyik oldalon nemzetőrök vágtatnak, a másikon a nagy háborúba menő katonák. Nagyapák és unokák.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége