Aszály és az átlagosnál alacsonyabb terméseredmények, a folyamatosan csökkenő állatállomány, az agrártámogatási modell megváltoztatásával elégedetlen gazdák tiltakozása, egyes mezőgazdasági termények kiviteli tilalma, élőállat- (sertés) és tejbehozatal, a földműves háztartások összeírása, a támogatásokról és a vidékfejlesztésről szóló törvénytervezet nyilvános vitája, a kedvezőnek mondható terményárakat aláásó termelési költségek növekedése – ezek voltak mezőgazdaságunk fő jellemzői a 2012. esztendőben.
(Fotó: Ótos András)
Az év végén eredményeit (esetenként a kudarcokat) összegezi a gazda, s jövőbeni munkájában igyekszik elkerülni a buktatókat, de ezt az igyekezetét megnehezíti az átfogó, hosszú távú agrárpolitika hiánya, az ágazat alakítóinak és irányítóinak kapzsisága. Siránkozhatunk az elemi csapás méretű aszály okozta közvetlen károk miatt (2012-ben mintegy 2 milliárd euró kár érte növénytermesztésünket), ha nincsenek meg az alap-föltételek jövőbeni semlegesítésükre. Az öntözés csak egyik (fontos) eleme az aszálykárok elkerülésének, de legalább ennyire fontos az agrotechnika, a talajművelés, a jól megválasztott vetőmag. A törökbecsei vízlépcső átadásával, 1977-ben fejeződött be a Duna–Tisza–Duna vízrendszer 30 évig tartó kiépítése, ami Vajdaságban 500 000 hektár termőföld öntözését tette lehetővé, de ma sincsenek megbízható, pontos adatok az öntözött területekről, amelyek az 50 000 hektárt sem érik el, s bár a volt mezőgazdasági miniszter szerint, hogy gazdáink köztársasági szinten néhány éven belül akár 1,5 millió hektáron hasznosítják a vizet a növénytermesztésben, enyhén fogalmazva is túlzás. Már csak azért is túlzás, mert ha történetesen működésbe is helyezik a meglévő csatornahálózatot, újak is épülnek, az öntözőberendezések beszerzése és azok üzemeltetése olyan költséges, hogy a kisgazdaságok önerőből képtelenek fedezni. Csupán a Tartományi Mezőgazdaság-fejlesztési Alap folyósít (pályázatokon keresztül évek óta folyamatosan) olyan „gazdabarát” hiteleket – az éves kamat a 2%-ot sem éri el – amik alapul szolgálnak az öntözőberendezések beszerzéséhez. Talán a jégelhárító rendszerhez hasonlóan (bár minden évben tapasztaljuk, hogy az sem nyújt teljes védelmet az elemi csapással szemben) az államnak, illetve a szaktárcának kellene vállalnia az öntözőberendezések vagy akár a rendszerek beszerzésének költségeit, illetve a költségeknek legalább egy részét. Ehhez azonban pénzre van szükség, márpedig a szűkös agrár-költségvetésből – bármilyen csábítóan hangzik – jövőre több mint 30 milliárd dinár áll a gazdák rendelkezésére, és ebből nem sok jut öntözőberendezések vásárlására.
Gazdáink gyakran szóvá teszik, hogy érdemi támogatás nélkül nem fejleszthetők a gazdaságok, összességében a mezőgazdaság, olyképpen, hogy az ágazat, a kivitel révén (továbbra is) az egyik legbiztosabb tartóoszlopa legyen nemzetgazdaságunknak, nem várható lényeges javulás. Pedig az agrártámogatások és vidékfejlesztés törvénytervezete (amit januárban kellene elfogadniuk a köztársasági képviselőház képviselőinek, s remélhetőleg nem járunk vele úgy, mint a szövetkezetekről szóló törvénnyel) éppen a termelés kiszámíthatósága, a mezőgazdaság szilárd alapokra helyezése, mezőgazdasági termékeink versenyképessége növelése céljából készült.
|
A területalapú támogatás hektáronkénti 12 000 dinárra csökkentése (a gazdák 14 000, illetve 17 000 dinárt követeltek a rövidre szabott nyilvános vita során), a törzskönyvezett fejőstehenek után járó 25 000 dinár 20 000-re való csökkentése, a zöldségnövény-termesztők és gyümölcstermesztők kizárása a támogatásokból nem ezt hivatott elősegíteni! |
Azzal, hogy a sertéshizlalók 1000, illetve a szarvasmarha-hizlalók 10 000 dinárt kapnak a hivatalos vágóhidaknak átadott egyedenként, nem javít állattenyésztésünk helyzetén, hiszen nincs megfelelő törzsállományunk, ami alapul szolgálhatna a kivitelt is megcélzó termelésnöveléshez, tehát mindenekelőtt a törzsállományt kellene földuzzasztani, aminek látható eredményei 2–4 év múlva jelentkeznének, ami a bizonytalan gazdasági és gazdálkodási viszonyok közepette túlságosan hosszú időszak, s csökkenti a vállalkozói kedvet.
A gazdák szövetkezése (ágazati szövetkezetek révén) és egységes érdekszervezetbe tömörülése hozzájárulhat a mezőgazdaság tekintélyének megszerzéséhez, ahhoz, hogy az agrártárcával és a feldolgozókkal való megbeszéléseken, tárgyalásokon, a termelőket képviselőket egyenrangú partnernek tekintsék, s végre ne csak a gazda feladata (kötelessége?) és célja legyen a többtermelés, hanem általános társadalmi érdek. Nem lesz könnyű megvalósítani.
