Az Európai Unió tagjelölt országai és az említett státusz elnyerésére váró államok feszülten várják az Európai Bizottság következő összetételének a megválasztását, hiszen ez egyike azon tényezőknek, amelyek befolyásolják a bővítés jövőbeni folyamatát. A belső válságból kilábalni képtelen, a különböző politikai irányvonalak érdekérvényesítési harca által letaglózott és az utóbbi években elmélyülő kettős mérce-politikával terhelt EU hátat fordított az érdemi bővítésnek. Az európai közösség a szavak szintjén továbbra is a bővítés elkötelezettje maradt, ám gyakorlati tevékenységét a mézesmadzag-korbács politika jellemzi. A bővítési folyamat hiteles perspektívája a Nyugat-Balkánon elnevezésű dokumentum alapelvei, továbbá a stratégia kapcsán tett hangzatos brüsszeli kijelentések szellemisége nem tükröződött az elmúlt tizenkilenc hónap tevékenységéből. Ennek okai részben a csatlakozni óhajtó államokban, azaz a kulcsfontosságú reformfolyamatok iránt tanúsított hozzáállásukban keresendőek, ám részben Brüsszelben, amelyik az arra érdemes reformintézkedéseket nem minden esetben és nem mindenki esetében méltányolta kellő mértékben. Mivel a többszereplős kapcsolatokból lehetetlen eliminálni az akció-reakció törvényét, evidens, hogy az EU és a csatlakozni kívánó államok tevékenysége befolyásolja a másik fél lépéseit. Sőt, amikor a tagjelölt államok érik képmutatáson a brüsszeli irányítást, joggal érzik magukat megtévesztettnek, hiszen utóbbi hajlamos a fundamentális értékek mindenki más fölé tornyosuló védelmezőjeként piedesztálra emelni önmagát. Mostanra az uniós csatlakozás részben a folyamatosan változó szabályok – vagy a nem mindenki számára ugyanazon szabályok – játékává vált, ez pedig igencsak megnehezíti a Brüsszel kapujában ácsorgó államok helyzetét, amelyeknek részben éppen ennek okán sikerül egyre nehezebben megőrizniük az EU által annyira nagyra értékelt stabilitást. Az EU türelemjátékot játszik a nyugat–balkáni államokkal, miközben ezzel párhuzamosan, a nyilatkozatok szintjén, a térség és egész Európa stabilitása megerősítésének céljával ezek integrációját és az azt eredményező reformfolyamatok végrehajtását sürgeti. A nyugat-balkáni államok, és ezen belül elsősorban Szerbia, mielőbbi csatlakozását szorgalmazó politikusok mind gyakrabban hangsúlyozzák, hogy Szerbia jelenlegi pozíciója az EU felé vezető úton nem tükrözi az ország eredményeit az átalakulás folyamatában. Az az álláspont is elhangzott, hogy Szerbia jelenleg legalább annyira felkészült a tagságra, mint amilyen például Románia volt a csatlakozás pillanatában.
Szerbia a demokratikus rendszerváltást követően kezdett meg az EU irányába közelíteni, ám az integráció első érdemi lépéseként a Stabilizációs és Társulási Megállapodásról (SAA) folytatott tárgyalások 2005 októberében történő megkezdésére tekintenek. Ezeket a tárgyalásokat Szerbia a Hágai Törvényszékkel való nem megfelelő együttműködésének okán 2006 májusa és 2007 júniusa között felfüggesztették. A megállapodást végül 2008 áprilisában írták alá a felek, hatályra pedig 2013-ban lépett. A formális tagfelvételi kérelmet Szerbia 2009. december 22-én adta át, három nappal azt követően, hogy az ország állampolgárai számára hatályba lépett a vízummentesség a schengeni övezet területén. A Szerbia és az EU közötti első kormányközi konferenciát 2014. január 21-én tartották meg, Szerbia ezzel hivatalosan is megnyitotta a csatlakozási tárgyalásokat. Az első két tárgyalási fejezet nem ekkor, hanem majdnem két évvel később, 2015 decemberében nyílt meg. Egy évvel később, 2016-ban négy, 2017-ben hat, tavaly kettő, idén júniusban pedig egy tárgyalási fejezetet nyitott meg az ország. Ha Szerbia előrehaladását a szomszédos Montenegróéval hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy utóbbi 2012 decembere és 2018 decembere között a 33 tárgyalási fejezetből 32-t nyitott meg. A fennmaradó egy fejezet tekintetében tavaly év végén még az volt az ígéret, hogy azt Montenegró idén márciusban nyithatja meg, ez azonban nem történt meg. Ha a hasonlóságokat vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy az EU és annak szervei több év kihagyást követően mind határozottabban emlékeztetik Szerbiát és Montenegrót a jogállamiság és a joguralom tekintetében felmerülő hiányosságok felszámolására, ezzel utalván arra, hogy például országunk esetében nem kizárólag a koszovói kérdés rendezése az integráció egyetlen feltétele.
Habár azt lehetne hinni, hogy az integráció ezen „soha véget nem érő történet” jellege kedvét szegi a polgároknak, a hivatalos szerbiai kimutatások ennek az ellenkezőjét állítják. Az európai integrációs minisztérium megbízásából idén januárban készített felmérés szerint a polgárok 55 százaléka támogatja Szerbia csatlakozását az unióhoz, 25 százalékuk nem, 10 százalékuk nem venne részt a csatlakozási referendumon, míg 10 százalékuk még határozatlan. Tavaly augusztusban az uniót támogatók aránya szintén 55 százalék volt, ám akkor 21 százalékuk ellenezte Szerbia csatlakozását. Az uniós csatlakozást a 2009 novemberében készített felmérésben támogatták a legtöbben – 73 százalék –, míg a történelmi minimumot a 2012 és 2015 decemberében készített felmérésekben jegyezték – 41 százalék. Egészen más arányok jelennek meg az EB tavaly december végi Eurobarométer kimutatásában: Szerbiában a polgárok 42 százaléka támogatja az uniós csatlakozást.
A polgárok legtöbbje az uniós tagságot a jóléttel, az eddigieknél kedvezőbb munkalehetőségekkel, a mozgásszabadsággal, valamint az ország reformjával egyenlíti ki. Ha csupán pénzben mérjük az integrációt – és nem térünk ki a SAA, a nemzetközi árucsere-forgalom hozadékára – azt látjuk, hogy az EU és annak tagállamai támogatták a legkifejezettebben Szerbiát a reformfolyamatok végrehajtásában. 2000 és 2016 között az EU és tagállamai 4,31 milliárd eurónyi vissza nem térítendő támogatást hagytak jóvá Szerbia számára. Ebből 2,96 milliárd eurót az EB adományozott, 368,21 millió eurót Németország, 232,11 millió eurót Svédország, 187,72 millió eurót pedig Olaszország. Az EU-tagállamok szerbiai beruházásai 2014 és 2017 között elérték a 6 milliárd eurót. Az EU szerbiai küldöttségének kimutatása szerint Szerbia az EU első számú kedvezményezettje a nyugat-balkáni térségben, és világszinten is megkülönböztetett támogatást élvez a részéről. Az EU az országban jelenleg 600 projektumot pénzel és valósít meg, együttműködve az államvezetéssel, míg az IPA II keretében 2014 és 2020 között 1,5 milliárd eurónyi támogatás áll Szerbia rendelkezésére. A Vajdaság számára különösen vonzó határon átnyúló együttműködés keretében az EU eddig több mint 800 projektumot támogatott országszerte.
